Szabó megállt, és képtelen továbbmenni – ha egy mondatban kellene megfogalmaznunk, hogy miről szól az újvidéki származású, és Firenzében élő Horváth Ottó (Oto Horvat) regénye, akkor ezzel mindent el is mondanánk. Az idén megjelent Szabó megállt című regény az újvidéki Forum Könyvkiadó Intézet gondozásában látott napvilágot a TranN(S)zakció műfordítás-sorozat részeként Beszédes István fordításában.

Horváth Ottó transznyelvű író, költő, műfordító, akinek 2014-ben jelent meg a Sabo je stao című regénye, amit az év legjobb szerb nyelvű regényének járó NIN Irodalmi Díjat odaítélő bírálóbizottsága beválogatott a legszűkebb keretbe, a százhatvanegy kiadott könyv közül a legjobb tíz közé. A szerző magyar környezetben nőtt fel, de nagy hatással volt rá a szerb kultúra, később pedig a német és az olasz kultúrához is közel került.

A Szabó megállt egy meglehetősen egyszerű és gyönyörű nyelvezettel íródott regény. A főhős gyászát állítja középpontba, a mindent lebénító, szétmaró, elviselhetetlen fájdalmat, amit a szerelme, A. halála hoz magával. „A. halálával a beszéd teljességgel kialudt. Szabad és harmonikus mozgásom az idő rahmanyinovi terében leszűkült. Megfogyatkoztak a nyelv teremtette realitásban rejlő lehetőségek. Nem áll már rendelkezésemre a grammatikai jelen és jövő idő. A múlt ezáltal is még inkább végérvényes és mindenütt jelenlevő lett. És megváltoztathatatlan.” (36.old.)

Az elbeszélő – aki író szeretett volna lenni – a gyászmunka előtti életéről is mesél, a saját családjáról és A. szüleiről is, a történetek pedig nem lineárisan követik egymást. A visszaemlékezések által a regényben gyakran váltakozik a múlt és a jelen, de a leghangsúlyosabb részek kétségkívül azok, amelyekben a hiány kiabál. Minden veszteség nagyon tud fájni, de ez hatványozottan így van akkor, ha egy olyan személy szűnik meg, zuhan ki az életünkből, akit mi választottunk magunk mellé. A halálra nem lehet felkészülni, még akkor sem, ha mi ápoljuk és gondozzuk a haldoklót, talán ez inkább csak ront a helyzeten, hiszen szemtanúi vagyunk a szeretett személy leépülésének. A regény főszereplője állandó identitásválsággal küzd, kénytelen menekülni a háború elől, utazni egy olyan világban, amiben minden hitét elveszítette. Olyan nagy fokú belső magány szakad rá, ami mindent értelmetlenné és hiábavalóvá tesz. Az elszigetelődést még inkább fokozzák az olyan kérdések, hogy ha a magyar és jugoszláv focicsapat mérkőzik meg egymással, akkor kinek szurkol? A teljes kiábrándultság írja a könyvet, és temeti maga alá Szabót. Talán pont a szerelem lenne a béke szigete, az egyetlen biztos pont, az egyetlen kapaszkodó a nehéz időkben, és ha a betegség győzedelmeskedik a kedvesünk felett, akkor egy megállíthatatlan és kontrollálhatatlan zuhanás veszi kezdetét.

Mindig gyönyörű könyv az, amit Pesti Emma festőművész alkotásai gazdagítanak. A túlnyomórészt zöldes árnyalatú illusztrációk tökéletesen beleillenek a könyv hangulatába. A geometriai alakzatok, piros egyenes vonalak úgy jelennek meg a vizuális alkotásokon, mint az éles sebek a szívben, amik lüktetnek, mindent felülírnak.

Horváth Ottó regénye a szakadékból kiált az olvasóhoz, és nincs az a fül, akihez ne jutna el ez a szédületes erejű mélység.