Lassan három hónap telt el azóta, amióta először írtam az egyetemi életről, és így a vizsgaidőszak kezdete előtt másra nem is maradt agykapacitásom, mint hogy megosszam a három hónapnyi tapasztalataimat, amit szereztem.

Ha a gimnáziummal vagy egy középiskolával hasonlítja össze az ember, az első dolog, amit ki kell emeljen az egyetemmel kapcsolatban, hogy a „szaktársak” egyáltalán nem egyenlőek a klasszikusan értelmezett osztálytársakkal. Őszintén szólva összesen talán száz ember tanul jelenleg a szakomon, és ismerek vagy tízet, itt tényleg mindenkinek kialakultak a kis baráti körei, azokon kívül pedig senkit nem érdekel a másik, beülsz órára, csendben lehallgatod és vége.

Lehetne ezt negatívumként felfogni, hiszen amikor például húszan vagytok egy osztályközösségben, mindenki ismer mindenkit, és a sok „közös” idő miatt akarva akaratlanul kialakul egy kötelék az emberek között. Itt azonban ennek a hiánya miatt úgy érzem, hogy a szűk baráti társaságra jobban támaszkodhat az ember, és így a felületes kötelékek helyett lesz néhány igazán jó barátság.

A következő, amiről szót ejtenék, az órákon való interaktivitás hiánya. Ez szorosan összekötődik az előző dologgal, hiszen azzal, hogy általában nem tudsz érdemi módon hozzászólni az órákhoz, néhány kiscsoportos gyakorlati órát kivéve, mindenki elvan a saját világában a másfél órás előadásokon, van aki figyel, aki telefonozik, vagy épp a szűk társaságával nevetgél a hatalmas terem másik oldalán. Itt nincs már az, hogy óránként be tudok nyögni valami humorosat, amitől régen ováció tört ki az osztályban, szimplán csak eltelik az óra, és jöhet a következő, vagy a hazaút.

Egy külön érdekesség, amit észrevettem, régebben mindig azt gondoltam, hogy a nagyon jó oktatók, vagy legalábbis, akik hatalmas tudás és titulus birtokában vannak, eszméletlen szép prezentációkat fognak csinálni, aztán amikor észrevettem, hogy a nagy „rangú” oktatók egy fehér háttéren fekete szöveges prezentációkból tanítanak, átértékeltem az egészet. Bezzeg amikor én csinálom a prezit, saját animációkat gyártok bele, képeket, matricákat, áttűnéseket... Még elhiszem magamról, hogy a profizmus talaján állok, hiszen jönnek az ilyen előadások, amelyekben semmi sem jelenik meg ezek közül. Ez mindenképp érdekes.

A tananyag mennyisége első alkalommal ijesztőnek tűnik, hiszen sok tantárgyból nincs évközbeni számonkérés, csak a félév végén a vizsga, addigra pedig az ember csak annyit lát, hogy egy száz oldalas .pdf előtt ül, plusz ott vannak a saját jegyzetei, és a feltöltött prezentációk. Ezért kellene hozzászokni ahhoz, hogy a kezdetektől fogva tanulni kell, mintha minden héten számon kérné valaki a tananyagot. És jajj, milyen idillien hangzik ez! Pont annyira, amennyire megvalósíthatatlan.

Friss kimutatások szerint az egyetemisták 70 százaléka tartozik a kórosan halogatók közé. Még csak november van, mi pedig mint Pató Pál ráérünk még a decemberi vizsgákkal foglalkozni, hát közösségi életet kell élni egy egyetemi városban, nemde? Aztán álmatlan, magolós éjszakák következnek, amikor mint a másnapos emberek ostorozzuk saját magunk, hogy MIÉRT NEM TANULTAM EDDIG?

Apropó bulik... Azt hittem, hogy a legnagyobb partik a szokásos napokon, pénteken/szombaton lesznek, de kiderült, hogy egyáltalán nem, hisz pénteken mindenki hazamegy szülőhelyére, és ott tölti az időt, így az egyetemista bulik csúcspontja a szerda/csütörtök.

Természetesen sok dologról lehetne még beszélni, de sajnos engem is utolért Pató Pál, szóval indulok dokumentumokat bújni.