SZÉP VOLT AZ IDŐ

Amikor csak tehettem, elugrottam ide-oda. Erről szól az élet. Munka után elnéztem a várba csupán azért, hogy végigsétáljak a Tóth Árpád sétányon, vagy éppen azért, hogy az egyik fa alatt olvasgassak, amíg rám nem esteledik.

Bizonyos helyekre már segítség nélkül is el tudtam menni a magam kacifántos módján. Hihetetlen, hogy semmire sem volt szükségem ahhoz, hogy eljussak olyan helyekre, ahova azelőtt még térkép segítségével sem sikerült, ugyanis valahogy mindig megoldottam, hogy menet közben eltévedjek, vagy éppen rossz helyen várjam a villamost.

A közlekedési lámpánál állva, vagy a megállóban várakozva néha elnézegetem az előttem elhaladó kocsikat. Teslák, Maseratik, Lamborghinik, luxusautók, amiktől az állam leesik. Hirtelen nem is tudom, hogy láttam-e Puntót végighajtani a körúton. Eskü, megfordult a fejemben, hogy egy pillanatban majd odalépek egy ilyen doromboló cicához, és bekopogok az ablakán, hogy bocsika, de maga mivel foglalkozik, hogy ilyen kocsija van? Engem is érdekelne. De aztán rájöttem, hogy nem vonz a szexipar és különösebben a bűnözés sem, annak ellenére, hogy elég gyakran szeretném lemészárolni az emberiség felét, szóval jó lesz nekem az én kisborsóm (zöld színű kisautóm), meg a BKV.

TEÁT KÉRSZ, VAGY KÓLÁT?

Joghurtot. Sosem fogadtam el igazán, vagy éppen törődtem bele abba, hogy nem kaphatom meg azt, pontosabban nincs kéznyújtásnyira az, amit szeretek és amihez hozzászoktam. És itt nem csak az ételekről vagy az italokról van szó. Az elégedetlenkedésem miatt vágták a fejemhez azt, hogy én nem tudok beilleszkedni és nekem semmi sem jó. Igen? Hajlandó lenne valaki esetleg az én szemszögemből nézni a dolgokat?

Nem születtem ezüstkanállal a számban. Egy igazán meggyötört korszakban nőttem fel. A kilencvenes években voltam gyerek. A szüleim mindent megtettek annak érdekében, hogy mi ebből semmit se érezzünk, de nem sokáig lehet elrejteni azt, ami nyilvánvaló. Így tanultam meg azt, hogy az életben keményen kell dolgozni és küzdeni kell. Szóval ez vált normálissá. Dolgozni, csinálni, küzdeni, hogy még akkor is jó legyen, amikor a lábam alatt kezd darabokra hullni a talaj. Ha pedig így sem akarnak jóra fordulni a dolgok, akkor változtatni kell. Én többé már nem félek a változástól, a változtatástól. Szóval nem arról van szó, hogy nem tudok beilleszkedni. Csupán vannak elvárásaim az életben. Ha már ennyit dolgoztam, meg küzdöttem az évek során, akkor most nem fogok megelégedni az elém dobott csontokkal, és behúzni fülem-farkam. Mert így kell beilleszkedni, és ezt várják el tőlem. Igen? Papíron van? Közjegyző által hitelesített okiraton írja, hogy kötelező? Nem hinném. S ha már a két kezem munkájával teremtettem magamnak egy jobb életet, akkor hadd élvezzem ki már úgy, ahogyan azt én szeretném. Tudomásom szerint nem ütközik törvénybe az, hogy nem felel meg a tetszésemnek a magyar boltokban beszerezhető tejföl.

ZAJLOTT AZ ÉLET, SZAPORODTAK A MONDATOK

Pontosabban az élet megállt, én pedig körmöltem. Kitartóan írtam a diplomamunkám, amit a hátam közepére sem kívántam. Csak túl akartam lenni rajta. Egyre csak több lett az oldal a master rad nevű dokumentumban. Már nem csak azzal henceghettem, hogy felírtam a saját, meg a mentorom nevét. Tele voltak az oldalak értelmes mondatokkal. Egyidejűleg voltak előttem a jegyzetek, a statisztikai adatok, a szükséges törvénykönyvek, és persze az általam íródó szakdolgozat. Egy asztal és egy monitor nem volt elég a dologra. Hirtelen azon kaptam magam, hogy valamelyik fejezet már elkészült, de még így is maradt pár fontos adat, amit egy-egy stickey note-ra firkantottam fel, valami pedig a telefonomban várt dekódolásra, mert félálomban, vagy éppen futtában jegyeztem fel. Egy perc nyugtom sem volt. Régi rossz szokás, hogy egy jó gondolatot sem hagyok elúszni, és a körülményektől függetlenül fogok a telefonom után kapni, hogy feljegyezzem a fejemben lévő kusza gondolatokból alkotott mondatot.

Aztán valahogy elfogytak előttem a papírok, és a böngészőben megnyitott oldalak is. A kézzel írott munka oldalait lassan egyenként áthúztam, ami annyit jelentett, hogy az már mentve volt a laptopon, na meg a felhőn is. Gondoskodtam arról, hogy esély se legyen arra, hogy amit már megírtam, elvesszen, ugyanis az biztos, hogy én ezt még egyszer meg nem írom. Habár ez is hazugság. Magamat ismerve, az elejétől kezdtem volna az egészet miután kihalásztam a szemetesből az összegyűrt papírlapokat.

Egy kora nyári napon azt hittem, hogy befejeztem a munkámat, és odabiggyesztettem az utolsó pontot is. Nem akartam hinni a szememnek, hogy végre kész, mondhatni tökéletesre formáltam a diplomamunkám. A betűméret 12-es, az idézetek a megadott szabályok szerint voltak beleírva a munkába, sorrendben voltak a felhasznált források, minden szabálynak és elvárásnak eleget tettem, és végre búcsút inthettem a nagyjából ötszáz oldal statisztikának, amit keresztül-kasul átolvastam. Átjárt az a csodálatos érzés, miszerint egy „sohanemlátott” zseni vagyok. Negyed másodpercre olyan volt, mintha én találtam volna fel a szakdolgozatírást, és nem lenne ilyen még vagy hatmillió a világon. Ha nem több. Ki akartam élvezni a pillanatot, ugyanis tudtam, hogy valahogy el lesz rontva az örömöm. Le-föl görgettem a dokumentumot és szemügyre vettem az én csodálatos szakdolgozatomat.

MÁR CSAK EGY DOLOG MARADT HÁTRA

Meg kellett beszélnem a professzorral, hogy mikor szeretné ráadni az áment, hogy mihamarabb diplomálhassak. Időközben pedig vagy kismilliószor változtattam ezt-azt. Mindig akadt valami változtatni való, vagy valami új információ, amit fontosnak találtam. Bíztam abban, hogy mire a professzor berendel, addigra sikerül tényleg befejeznem a dolgozatot, na meg át is nézni azt. Én már annyiszor elolvastam, hogy valószínűleg az sem tűnne fel, ha a saját nevemben lenne hiba. Több szem többet lát. S így lépett a munkám egy újabb fázisába.

SZÁMTALANSZOR VÁGTÁK A FEJEMHEZ, HOGY TITKOLÓZOM

Azzal kezdődött, hogy nem akarom megmondani, hogy mikor diplomázok az alapképzésen. Már akkor sem tudtam megértetni az emberekkel, hogy ezt jómagam sem tudom, mert nálunk nincsen szakdolgozat védés, hanem kimegyek a vizsgára, aztán meg vagy holnap diplomázok, vagy megbukok, és akkor a fene se tudja, hogy mikor próbálhatom meg megint. Vagy éppen, mikor lesz hozzá ismételten lelkierőm. Ez a diploma átadásával sem volt másképp. Megint megkaptam, hogy én titokzatos vagyok, és nem akarom megosztani másokkal, hogy mikor kapom majd el a több mint egy évvel ezelőtt „megszerzett” diplomámat, amit jelen pillanatban csupán egy aláfirkantott papír igazolt és helyettesített. Talán el kellett volna táncolnom, hogy ennek a dátumát sem tudom, ahogyan az egyetem sem, annak rendje és módja szerint, ahogyan azt már megszokhattuk. Napokat lógtam az egyetem által létrehozott profilomon, ahova az egyetemtől érkeztek az üzenetek, de ott csak az állt, hogy a diplomaátadásra vagy majd csak most kerül sor, vagy már elmúlt. Kösz az infót! Nesze semmi, fogd meg jól... És az egyetem is pont ennyi információval tudott szolgálni. Ők még azt is hozzátették, hogy nemsokára meg kellene kapnom a diplomám. Wow!

De aztán egy nap végre valami változást fedeztem fel a honlapon, és elkezdett piroslani az oldalon található egyik menüpont. Ott volt egy új üzenet, ami tartalmazta az értesítést, hogy végre kézhez kapok még egy darab papírt. Végre válaszolni tudtam a rengeteg mikormikormikormikorra. Egy hét múlva. Hát, legalább időben szóltak, már amennyire kijelenthetem, hogy ez időben volt egy olyan valakinek, akinek a munka mellett kellene érte hazaugrania egy másik országból. Rányomtam az ott leszek gombra, aztán értesítettem a családot, hogy jövök, ugyanis az egyetem úgy döntött, hogy így egy év után ideadja a diplomámat, amivel esetleg megpróbálhatok valamit kezdeni külföldön. Mondjuk használhatom laptopalátétnek. Sőt, a méretéből adódóan még tálcaként is használható.

Kibújt a szög a zsákból, elárultam a nagy titkot. Most mindenki nyugodjon le.

(Folytatjuk)