:

Pásztor Réka

:

Középiskolások Művészeti Vetélkedője 2022. Publicisztika, 3. hely

 

A Juhászok így élnek, úgy élnek…

 

(Interjú Juhász Gyulával)

 

Vajdaságban a néphagyományoknak nagy szerepük van a mindennapokban. Ennek köszönhetően a hagyományőrzés is egyre inkább elterjedtté vált térségünkben. A néptáncosok, népzenészek csapatai nem hiányozhatnak a kisebb-nagyobb közösségi eseményekről. Aki csak egy kicsit is érdeklődik a népzene iránt, biztosan találkozott már a Juhász zenekar nevével, hallotta őket játszani.

Juhász Gyula a Juhász zenekar egyik alapító tagja, aki már kisgyerekként érdeklődött a zene iránt. Egy rövid ideig járt zeneiskolába is, méghozzá családi indíttatásból, ugyanis a Juhász família egy zeneszerető közeg. Vele beszélgettem népzenéről, hagyományőrzésről, egy népzenész életéről.

Mióta foglalkozol népzenéléssel?

– Huszonnégy évvel ezelőtt, 1998 januárjában voltam először egy táborban, amelynek Tóthfalu adott otthont. Ezt megelőzően egy karácsonyi műsorban már 1997-ben fölléptem, de ezt akkor még csak muszájból tettem, és az említett táborban kezdtem megszeretni a népzenét annyira, hogy később foglalkozzam vele. 1998-tól két éven át a szabadkai Népkör népzenei szakosztályán játszottunk, majd 2000-ben megalakult a Juhász zenekar.

Van-e civil munkád?

– Zentán, a Vajdasági Magyar Művelődési Intézetben dolgozom. A munkám kötődik a népzenéhez, ugyanis köteteket szerkesztek, népzenei segítségnyújtással is foglalkozom olyan egyesületeknek, melyek működtetnek népzenei csoportokat. Néha az archívumból van szükségük valamilyen anyagra, népzenei gyűjtésre, illetve az is előfordul, hogy kijárok terepre egy csoportot betanítani.

Hogyan találtad meg a munka, a zene és a család közötti egyensúlyt?

– Nagyon szerencsés vagyok a munkámat tekintve, hiszen kapcsolódik a zenéléshez. Én már 10-15 éve muzsikáltam, amikor adódott egy munkalehetőség az intézetben. Itt dolgozott népzenekutatóként Bodor Anikó népzenekutató, zenepedagógus, akinek nagyon sokat köszönhetünk, ő tette le az alapokat, és az ő munkáját folytatni kellett. Anikó 2010-ben meghalt, én pedig 2012-től dolgozom a VMMI-ben. Sok a feladat, és ez nem biztos, hogy mindig egyemberes munka. Próbálom megtalálni a személyeket, akikkel együtt tudok dolgozni, akik segítenek. Amikor munkába álltam az intézetben, még nem volt családom, 2018 óta azonban ez megváltozott, és most már ott is helyt kell állnom, családapaként és férjként. Mindenképp jó kommunikációval lehet megtalálni az egyensúlyt a felsoroltak között. Igyekszem annyit vállalni, ami még egészséges minden, a munka, a zene és a család terén is.

Mióta tanítasz?

– Viszonylag későn jött a tanítás, de nagyon fontosnak tartom, hogy átadjuk a tudást a fiatalabbaknak. Ez nem nagyon működik intézményes keretek között, nem is ez a funkciója. Próbálunk példaképek, mesterek lenni, akár szemléletben, akár hangszerjátékban. Táborban tanítottam korábban, ennek már van vagy 10 éve, viszont rendszeresen mintegy 6-7 éve.

Nemcsak Zentán, hanem a környező falvakban is tanítasz. Mi ösztönzött az oktatásra?

– A gyerekek, ugyanis jó látni, hogy valamit megtanultak, hogy valamit jobban tudnak, mint előtte. Mindenkinél egy hosszú folyamat, amíg zenésszé válik, amíg eldől fejben, hogy ezt szeretné-e csinálni. Az ösztönöz, hogy látom, akadnak követők. Nem sok, de nem is kell, hogy tömeges műfaj legyen a népzene. Attól, hogy nincs benne a közoktatásban, nyilván kevesebb gyerek tud eleve népzenével foglalkozni. Szerencsére Vajdaság-szerte vannak művelődési egyesületek, és itt tanítunk. Nagyon jó feladat, testhezálló. Aki zenével foglalkozik, annak egy idő után éreznie kell, hogy ezt nem csak saját magának csinálja.

Fiatalabb korodban volt példaképed?

– Először az első népzene, amit hallgattam… A Muzsikás, az Ökrös, a Tükrös együttes, illetve az eredeti fölvételek, amelyekhez régebben nehezebb volt hozzáférni. Erdélyi, magyarpalatkai, szászcsávási, kalotaszegi zenészeknek a fölvételei voltak eleinte a mintáim. Azóta szerencsére sokukat megismertem, sok példaképem van. Nemcsak határon túl, hanem Vajdaságban is. Meg lehet említeni például a Csalóka zenekart. A kutatómunkában is példaképként ösztönöz Bodor Anikó és Burány Béla.

Valamelyik példaképeddel találkoztál-e személyesen?

– Természetesen találkoztam. A zenélésben, hogy rendesen működjön, benne van a sok utazás. Fiatal korban nagyon jó az is, hogy táncegyüttesekkel elutazhatunk, például a Budapesti Országos Táncháztalálkozóra, akár Erdélybe vagy bármilyen fesztiválra, körútra. A Durindón, Gyöngyösbokrétán, itt Vajdaságban is alkalmam van zenészként más zenészekkel is együtt játszani, megismerkedni. Ilyenkor együtt zenélünk, beállunk a bandába, tanulunk egymástól. Aztán persze olyan példaképek mellett is muzsikálunk, úgy együtt, akikkel tényleg megtiszteltetés.

Juhász zenekar

A Juhász zenekar (fotó: facebook)

Honnan jött az ötlet, hogy egy bandát alapítsatok?

– Úgy ítéltük meg, hogy szükséges. Annak idején a Népkör táncegyüttese mellett kezdtünk el muzsikálni, és a szükség hozta, hogy elkezdjünk vonós népzenét játszani. A Népkör népzenei szakosztályában tamburazenekarként működtünk, illetve kísértük az asszonykórust különböző felállásokban. Heti szinten volt lehetőségünk táncosokkal is gyakorolni, meg persze a testvéremmel otthon is mindennap elővettük a hangszert, hogy gyakoroljunk. Mai napig hiány van táncegyüttest kísérő zenekarokból, és nem volt ez másként 2000-ben sem, amikor mi megalakultunk. Nagyon gyorsan, egy-két éven belül, egész Vajdaság megismert bennünket, mivel több táncegyüttesnek is húztuk a talpalávalót. Hajdújárásra nagyon sokat jártunk, odavalósi volt az első nagybőgősünk. Volt a Juhász zenekarnak egy elődje, a Koccintó, amely hajdújárási zenészekből állt, ez volt az ottani egyesület kísérőzenekara. Ez akkor volt, amikor a Csalóka zenekar Erdélyben tartózkodott, profi táncegyüttes mellett. A Szökős és a Torontál zenekar mellett mi voltunk a harmadik zenekar Vajdaságban. Segítettünk is egymásnak, jártunk együtt zenélni, az összes tánccsoport megismert bennünket, és keresztül-kasul bejártuk a tartományt.

Mi volt a legnagyobb, legmeghatározóbb esemény, élmény, amit közösen éltetek át a zenekar tagjaival?

– Ausztrália nagyon szép volt. Persze olyan hely is volt, ahová én már nem tudtam elmenni a munka vagy a család miatt. A többiek jártak Kínában, Nyugat-Európában, Törökországban többször is, valamint Ázsiában. Az utazások szép emlékek, viszont a meghatározó az együtt eltöltött idő. Most már szinte egy család vagyunk a zenekarral, ilyenkor természetszerűek a súrlódások, a megbeszélnivalók, de működik a dolog, és ez nagy szó, hiszen immár huszonkét éves a zenekar.

Miért pont a brácsát választottad? Van-e esetleg más hangszered is?

– Tamburakontrán is tudok játszani. Minden zenekarban, úgy a tambura-, mint a vonószenekar esetében, kell lennie kísérőhangszernek. Egy dal nemcsak dallamból áll, hanem van hozzá kíséret is, ez sokszor, mivel népzenéről van szó, nem megírt, hanem szabadon variálható az adott stíluson belül. Én mindig az eredeti fölvételt veszem alapul, az adott tájegységben gyűjtött népzenét, viszont meghallgatok fiatal és idősebb zenészt is, hogy ők hogyan kísérik. Nem mondom, hogy ezekből rakom össze magam, hogy úgymond lopom a zenét, hanem magamat is bele tudom tenni, ez egyféle szabadságot is ad. Nagyon kell figyelni, és igyekezni a legjobban kiszolgálni a táncosokat meg a többi zenészt.

Meséld el az egyik legemlékezetesebb föllépésedet a sok közül!

– Legutóbb Szenttamáson, március 5-én rendezték meg a 20. Őseink Zenéjét. Már az elsőn is ott voltunk, aztán több kimaradt. De ez a huszadik, ez megint olyan volt, hogy együtt játszott a vajdasági nagyzenekar, ami mindig hatalmas élmény, persze külön is muzsikáltak a zenekarok. Mintegy harmincan zenéltünk együtt. Mivel ez egy kötött műsor, előre tudott, hogy ki mikor következik, mit játszik, kivel, emellett vannak nagyzenekaros és kiszenekaros részek is. Az esemény táncházzal zárult, így ez a szenttamási rendezvény egy szép történet.

Ki tudnád emelni a karriered legmeghatározóbb pillanatát?

– Talán az, hogy Zentára kerültem. A zenekar szempontjából picit kérdéses, hogy jó-e, hogy itt álltam munkába, mivel így nem vagyok annyira mobilis. Ahogy 2000-től elkezdtünk működni, voltak a zenekar életének különböző fázisai. Gyorsan, sok feladat jött elénk, itt is, ott is kellett zenélni, heti egy próbára jutott idő… Majd jött a kényelmes időszak, amikor kéthetente vagy havonta volt egy-egy próbánk. Mindegyiknek megvolt a maga szépsége. Volt több időnk készülni a föllépésekre. Most az egyik fölkérés jön a másik után, közben megkapjuk, hogy mit is kéne lejátszani, akkor azt be kell gyakorolnunk, és már megyünk is fellépni. Szervezett próbáink már nincsenek is a zenekarral, kivéve, ha egy olyan műsorra készülünk, amelyben több mint tíz koreográfia van, amit le kell kísérni.

Hogyan érintett a hírnév?

– Jólesik, amikor ismernek az emberek. Érdekes, hogy a tévés szerepléseknek köszönhetően valamennyire felismernek, nemcsak Zentán, hanem máshol is. Én ettől nem szálltam el, csak szerencsésnek érzem magam.

Örülök, hogy Gyulát személyesen is ismerhetem, neki köszönhetően kezdtem el én is a hagyományőrzéssel foglalkozni, mivel hatalmas inspiráció a munkája és a folyamatos lelkesedése.

Képgaléria:

Cikk értékelése:

értékelés(ek).

0 Hozzászólás

Szólj hozzá

:
Ateisták jönnek az újvidéki kultúrközpontba

0 Hozzászólás | Bővebben +
:
Teljes a Fekete Zaj idei programja

0 Hozzászólás | Bővebben +
:
VIII. MALOMFESZTIVÁL 2022. augusztus 11-13.

0 Hozzászólás | Bővebben +
:
Idén augusztusban is jó zene vár a mátrai lombok alatt A Fekete Zaj Fesztivált szerencsére, a maga szerény módján ugyan, de a járvány ideje alatt is meg...

0 Hozzászólás | Bővebben +
:
Pásztor Réka Középiskolások Művészeti Vetélkedője 2022. Publicisztika, 3. hely

0 Hozzászólás | Bővebben +
: Fotó: Molnár Edvárd
Barna Léna Középiskolások Művészeti Vetélkedője 2022. Publicisztika, 2. hely

0 Hozzászólás | Bővebben +
: Leopold Ilona
Rekecki Vivien Középiskolások Művészeti Vetélkedője 2022. Publicisztika, 1. hely

0 Hozzászólás | Bővebben +
:
Nagy Anikó Középiskolások Művészeti Vetélkedője 2022. Értekező próza, 3. hely

0 Hozzászólás | Bővebben +