Hol van már a 40 évvel ezelőtti hó? A Mötley Crüe és a Def Leppard is azok a bandák közé tartozik, amelyek miatt annak idején létrejött a PMRC. Az unatkozó politikus feleségeket tömörítő szervezet azért csesztette őket, mert erőszakra, valamint az alkohol és a drog fogyasztására buzdítják a fiatalokat. Azóta eltelt négy évtized, a két zenekar pedig többszörös lemezmilliomos lett (több mint 100 millió eladott lemezről van szó), kulturális örökséggé váltak, dalaikon generációk nőttek fel. További közös vonásuk, hogy az 1990-es években léptek fel utoljára Magyarországon. Éppen ezért a rajongók részéről tapasztalható kitörő öröm érhető volt, amikor kiderült, a Def Leppard és Mötley Crüe világrengető turnéja elérkezik Magyarországra is.Az öröm valamelyest apadt a borsos jegyárak láttán, aztán hamar kiderült, hogy ez egy ülős buli lesz. Ez utóbbi tény előtt sokan értetlenül álltak – amíg tudtak.

A miértekről még a Def Leppard tagai sem tudtak mit mondani, amikor a magyarországi Hammerworldnek nyilatkoztak. Egy ilyen húzással nem feltétlenül az 1980-as évek legnagyobb buli himnuszait megíró zenekarok rajongóit kellene büntetni. Kissé olyan érzése támadhatott az embernek, mintha a PMRC szelleme leselkedne Budapest felett és fegyelemre utasítana mindenkit: nem állhatok végig egy koncertet, negyven évvel ezelőtti bandákat néztek, öregek vagytok, szívinfarktust kaptok az álldogálástól.

Öreg rocker nem vén rocker, és szeret talpon lenni, a koncert előtt iszogatni (még ha vizet is), nézelődni, vajon lát-e ismerősöket a VMV Dome aréna előtt. A kapunyitás ideje még jócskán váratott magára, de már több százan ácsorogtak a délutáni napsütésben. Kezdett szétfoszlani az a látomásom, miszerint egy nyugdíjasbálba jöttem. A szülői kísérettel megjelenő gyerekektől kezdve, a nemrégiben Dirt filmet megnéző netflixes fiatalokon keresztül, a rendes munkás emberig, a pár évvel korábban nyugdíjba vonult öreg rockerig minden korosztályt vonzott az esemény.

Az előzenekarokat általában mindenki szükséges rossznak tartja. Bármennyire is tartottam a kínos élménytől, látni akartam az Abaházi.RT koncertjét. Mindenki életében vannak olyan lemezek, amikre nem túl büszke, én többek között a Sing Sing kollekciómat érzem kellemetlennek, amióta rájöttem, dalaik nagy része minden kreativitást mellőz (habár ez elmondható a Sex Actionről és az akkori bandák jelentős részéről), egyszerű lopás. Ennek ellenére nem tudom tagadni, hogy középiskolás korunkban rengeteget buliztunk erre a zenére. A nagy visszatéréssel pár éve szépen le is szerepelt a Sing Sing. Megmutatták, hogyan nem kell csinálni. De ha már az ő bohóckodásuknak is adtam egy esélyt, úgy voltam vele, ezt Abaházi Csaba, az egykori énekes új zenekara, az Abaházi.RT is megérdemli.

Ennek okán nem is kínlódtunk sokat kint az aréna előtt, miután, kikindai, belgrádi, újvidéki csoportokba is belefutottunk, megindultunk oda, ahová a jegyeink szóltak, egy nem túl előkelő szektorba. Mivel az ülőhelyünkről csak távcsővel lehetett igazán látni a koncertet, nem futamodtunk meg, amikor legnagyobb meglepetésünkre egy kedves szervező felajánlott nekünk (mint ahogy az később kiderült, mások is jártak így) pótjegyeket egy sokkal jobb helyre, ahonnan közvetlenül a színpad mellől figyelhettünk a koncertet.

Ekkor már játszott az Abaházi.RT, és mi mást, ha nem egykori Sing Sing slágereket… A 30 éves dalok meglepő dinamikával szólaltak meg, az óriási színpadot pedig viszonylag jól belakta a zenekar. Abaházi Csaba hangja ennyi év kihagyás után is meggyőző volt, akárcsak a kísérő zenészek teljesítménye, akik hitelesen és pontosan zenéltek mögötte. A néhány kihagyhatatlan Sing dal mellett előkerült saját szerzemény is, ami meglepően jó volt, ráadásul a zenekarnak sikerült az ekkor még igen gyér közönséget is megénekelteti a Halál májra és Életfogytig rock n' roll közben.

Az átszerelés alatt szépen gyülekeztek az emberek a csarnokban, ám a Def Leppard kezdésére sem lett teltház. A 20 ezer férőhelyes aréna majdnem háromnegyedéig volt emberrel. Ha ebből indulok ki, akkor nagyjából 10 ezer felett lehetett a nézőszám, ami a magyarországi átlagfizetések értékét figyelembe véve az őrületes jegyárhoz képest szép teljesítmény.

Aztán egy rövid intro után színpadra robbant az egykori NWOBM banda, amely szerencséjét az 1980-as aréna rock világában kovácsolta. A nézőtérre bepakolt székeken ülő közönség kissé zavarodott érzelmekkel fogadta az új album első dalát, egyesek felálltak, majd amikor eszükbe jutott, hogy ülni kell, és ezt megerősítette a biztonsági őr is, akkor inkább leültek. Tény, hogy a zenekarnak is elég furcsa látvány lehetett ez az egész, de nekünk is, akik kissé fentebbről néztük, ahogy lent ül mindenki. Aztán elkezdődött a Let's Get Rocked és szépen mindenki felállt, aztán az éjszaka hátralévő része már így is telt. A továbbiakban, a Mötley Crüe koncertje közben még egy bodysurf próbálkozás is volt, de ezt leintették a biztonságiak, illetve a színpad közelébe férkőzni akaró ülő jegyes álló embereket is sikeresen tartották távol a színpadtól.

Süket leopárdék fellépése minden felesleges cécótól mentes vegytiszta hardrock/heavy metál koncert volt. Az arénába gyönyörűen csengtek a rock himnuszok, a harmónia szőnyegek tisztára mosták az emberek fülét, az egyszerű ritmusokra egyszerre dobogott az emberek szíve, a könnyen megjegyezhető üvölthető, tipikus hey-hey refréneket pedig együtt énekelte a közönség. Végre megértettem, mi az az aréna rock, és miért kellett a producereknek módosítani a zenekarok által készített dalokat annak idején. Ez az a zene, ami jól szól egy ekkora térben.

Ahogy ez várható volt, nem egy heavy metál bulit kaptunk a lepardtól, sokkal inkább egy legnagyobb rádiós slágerek válogatást. A legtöbb dal a 20 milliós eladásokkal dicsekedő 1987-es Hysteria lemezről csendült fel, mint a címadó, az Animal, a Rocket, az Armageddon It, de nagyjából minden korszakról megemlékeztek legalább egy szerzemény erejéig. A viszonylag hosszú koncert egy pillanatig sem fulladt unalomba, mert jött egy power ballad (Love Bites), vagy egy szál gitárral előadott akusztikus szerzemény (When Love and Hate Collide), iker gitáros heavy metál (Switch 625), közönség énekeltetés a Foolin közben, vagy dobszóló az akarat emberétől, a karját egy balesetben elvesztő Rick Allentől.

Az arénában szinte tapintható volt, hogy Def Leppard koncert szinte mindenkit magával ragadott. Annyira tökéletes volt a produkció, szerethetőek a zenészek, jól felépített a produkció, hogy még én is elégedett voltam, pedig a kedvenc dalaim közül szinte semmit sem játszottak. A koncert végén természetesen jött az elmaradhatatlan Pour Some Sugar On Me, majd a zenekart magasba repítő Pyromania lemez két legnagyobb slágere a Rock of Ages és Photograph zárta koncertet.

És akkor egymás vállát veregetve az emberek mosolyogva elhagyják a nézőteret, és mire szembesültek a hosszan kígyózó sorokkal a pultok és vécék előtt, mindenkinek eszébe jutott, hogy amúgy az estének közel sincs vége, mert csak eztán következik a Mötley Crüe. A zenekar, amely szintén a heavy metalból indul, glam metálba torkollott, arénákat töltött, az énekes Vince Neil énekhangja hallatán pedig minden lányos apának ökölbe szorult a keze 25 évvel ezelőtt.

Míg a Def Leppard egy brit hangulatú koncertet tartott, addig a Mötley Crüe amerikai módra robbant a színpadra, egy finom Mozart bevezető után, füst – fény – női idomok között nagyobb – hangosabb – vágatlanabb verzióban. A együttes tagjain látszott, ők élik a nagyszínpadot, az arénát. Ehhez vannak szokva, ekkora méretek között tudnak igazán érvényesülni.

A Wild Side dallal gyorsan a lovak közé is csapott a négyes, és búcsút is intettek a finomkodásnak. Nehéz is finomkodni olyan rokchimnuszok előadása közben, mint a Shout at the Devil, To Fast for Love, vagy a Dirt filmnek köszönhetően ismét slágernek tekinthető Live Wire. A feszültség nem hagyott alább, sőt tovább korbácsolta felfelé a két gyönyörű táncos lány, akik háttérénekesként is segítették a zenekart. Látván őket, azok a férfiak is felálltak, akik egyébként ülve maradtak.
A közönség figyelmének megtartása elsőrangúan ment ezen a koncert alatt is. Nikki Sixx és Vince Neil is magabiztosan uralta a színpadot, ezzel szemben a Mick Mars helyére törő (ex-Marilyn Manson) gitáros John 5 sokkal inkább mérgezett egér stílust keltett a színpadon.

A rockhimuszok törésére szolgált egy szóló, valamint egy átdolgozás egyveleg (Pistols - Ramones – The Beatles), amelyben helyet kapott egy Brownsville Station átdolgozás is, a Smokin' in the Boys Room. Ez annak idején minden autoritás ellen lázadó himnusz volt, manapság viszont már nem is hinném, hogy létezik még a férfi vécében való dohányzás kultusza. Eme váltakozó időkre emlékeztetett a következő Home Sweet Home, ami közben a közönség már a telefonokkal világított, nem pedig gyújtóval, mint annak idején.

A koncert persze nem múlhatott el jófejkedés nélkül, Nikki Sixx egy kislányt is színpadra invitált, a zenekar dicsérte a lányok szépségét, ám ezúttal sokadik unszolásra sem láthattak fedetlen női kebleket (úgy látszik, az olyanabb magyar nénik nem ezt hallgatják). A koncert vége, akárcsak az egész este, minden politikai korrektség nélkül következett. Jött a Dr. Feelgod, a Same Old Situation, a Primal Scream, és végül a Kickstart My Heart, egy jó hangos robbanás, és véget is ért a koncert.

Az örökkön morgó és megkeseredett notórius elégedetlenkedőket, valamint azokat leszámítva, akik valójában azt sem tudták, mire jöttek, csak menőnek tűnt, mindenki elégedetten távozott az eseményről. Mosolyogva. Ezek a zenekarok a fénykorukban sem voltak jobbak ennél. A leopoárd volt a zene csodája, a krú pedig a show ereje. Így volt tökéletes. Persze a mai digitálisan felújított valóságunkhoz képest ez meglehetően nyers volt és politikailag (szerencsére) nem korrekt.

Kifelé menet halottam amint egy kislány megkérdezte az apukáját: Apu ha nagy leszek, én is olyan szép leszek és jól táncolok, mint ezek a nénik?

Ő ártatlanságában megfogta a pillanatot és a lényeget is. A valóság szórakoztató és szép oldalát látja. Sok nézőpontból szemlélhetjük a világot magunk körül, de talán ez a szemlélet a leghelyesebb és egyedüli út az egészséges mindennapokhoz. A minden önértékelési zavaroktól terhelt frusztrációtól, felesleges sértettségtől, visszafogottságtól és cenzúrától mentes puszta életöröm megtapasztalása.

Képgaléria: