: Frusciante, a címlapsrác: a Guitar magazin 2007-es májusi számának címlapján
Frusciante, a címlapsrác: a Guitar magazin 2007-es májusi számának címlapján

A tékozló fiú esete az RHCP-vel

: Frusciante, a címlapsrác: a Guitar magazin 2007-es májusi számának címlapján
Frusciante, a címlapsrác: a Guitar magazin 2007-es májusi számának címlapján

A negyvennégy éves John Anthony Frusciante születésnapi köszöntése, avagy a rajongó története, aki bekerülhetett kedvenc együttesébe

Vonatkoztassunk el az úgynevezett sztárságtól, és a mindenféle – tehetségkutatónak álcázott – zenés valóságshow-któl, amelyek ma már szinte futószalagon termelik a nagyon gyorsan a mélybe és a feledésbe potyogó hullócsillagocskákat a bulvártévék főműsoridejében. De akármilyen nézettséget is produkáljanak, akármilyen bevételt is hozzanak a producereknek, ezek az ideig-óráig felkapott pihekönnyű kis sztárocskák, ugye, nem mérhetőek a valódi nagyságokhoz, hiszen nem is egy súlycsoportban versenyeznek. Mindez most azonban csak azért érdekes számunkra, mert a régi idők „nagy öregjein” túl vannak bizony ma is élő, lélegző, aktív zenészek, akik máris legendásakká váltak. Persze, nem túl sokan, de azért akadnak ilyenek. Nos, ha őket sztároknak, valódi, igazi csillagoknak nevezzük, akkor ők azok is, akiket bűn lenne összetéveszteni, de még csak összemérni is a bulvártévék futószalagjairól kisiklott „felfedezettekkel”.

Ha az ember a Red Hot Chili Peppers nevét hallja, máris valami ilyen legendára gondol. Ha pedig John Anthony Frusciante gitárjátékát hallja, már biztos is benne, hogy nem, ilyet élő, lélegző földi halandó nem képes produkálni.

Frusciante és az RHCP esete azonban nem követi a szokásos rocktörténeti sémákat – noha bizonyos hasonlóságok nagy együttesek nagy zenészeinek nagy távozásaival azért mutatkoznak. Már csúcsokat döngetett a banda, amikor Frusciante úgy érezte, neki ez kevés, és inkább a saját útját járná. És ez nem is volt olyan rögös út – még ha az RHCP csillagjárásához nem is hasonlítható. Aztán pedig visszatért…

 

A szint

De kezdjük az elején. A kis John 1970 márciusának ötödik napján látta meg a napvilágot egy New York-i kórházban. A fiúcska, aki utóbb a Rolling Stone magazin három Modern Guitar God titulusának egyikét viselte, és aki a BBC6 Axe Factor választása szerint az utóbbi 30 év legjobb gitárosa, napjaink egyik legtehetségesebb, legsokoldalúbb gitárosa, zeneszerzője, előadója, akkor még valószínűleg csak a hangocskáját edzegette zeneszerető szüleinek vélhetően hatalmas örömére. Apja ugyanis, az idősebb John régebben zongorista volt, később ügyvéd, aztán bíró a helyi bíróságon. Édesanyja, Gail pedig tehetséges énekes – ő vezeti a befejező énekkórust az Under the Bridge című dalban. De akkor ez még mind nem nagy hatást gyakorolt a legénykére, aki majd tizenegy évesen vette az első gitárleckéjét. Tölcséren töltötte magába a nagy gitárosok (Jimi Hendrix, Jimmy Page, Jeff Beck) tudását, a rajongóktól némileg szokatlanul elsősorban az öregek zenei stílusára és technikájára koncentrált.

Habár már tizenhét évesen lelépett a suliból, de tíz-tizenöt órán át nyűtte naponta a gitárját. Nem nevezhetjük a bátrak bátrának: hirtelen felindulásból jelentkezett egy meghallgatásra Frank Zappához, aki éppen új gitárost keresett, de amíg várt, hogy megmutathassa tudását, inába szállt a bátorsága, és inkább lelécelt, mondván, hogy úgysem lenne képes megütni A Szintet.

És mindeközben masszív RHCP-rajongóvá vált, álmából felverve is eljátszotta a banda összes gitár- és basszusgitár-témáját, néha pedig még barátainak is kifizette a belépőjegyet a koncertekre, csak hogy ők is részesedjenek az RHCP zenéjéből.

 

A meghívás

Aztán történt a tragédia: 1988 nyarán heroin-túladagolásban meghalt az RHCP gitárosa, Hillel Slovak. És Flea, az RHCP basszistája, aki akkoriban már ismerte a mi kis Johnunkat, úgy gondolta: igaz, hogy a kölyök még alig tizennyolc éves, de a megjelenése is, a stílusa is kísértetiesen hasonlít a néhaiéra. Így aztán úgy gondolta, meghívja az együttesbe, tagnak, amolyan igazinak.

Szeretnénk tudni, hogyan érezhette magát a meghívás pillanatában Frusciante. De nem tudjuk. Csak sejthetjük, mit jelenthet valakinek, ha a saját példaképei hívják maguk közé egyenrangú félként. A fiatal gitáros bevallása szerint az a pillanat volt a legtisztább, legőszintébb boldogság, amit egész életében valaha is érzett, amikor megtudta, hogy bekerült élete első zenekarába, a Red Hot Chili Peppersbe. Frusciante első igazi, az RHCP negyedik stúdiólemeze készült éppen akkoriban, a Mother’s Milk. Az új fiúnak köszönhetjük a Knock Me Down, a Subway To Venus című dalokat, de még a játszott Stevie Wonder-feldolgozást, a Higher Groundot is. A következő albumon már anyu is énekelt a fent említett Under The Bridge-ben. Ez volt az a pillanat, amikor az RHCP letarolta a világot. És ahogyan az már lenni szokott, az ifjú Frusciante nem igazán tudta feldolgozni a hirtelen jött hírnevet, és kétségei támadtak a banda népszerűségével kapcsolatban.

Anthony Kiedis, a Chili Peppers énekesének visszaemlékezése szerint Frusciante azt mondta: „Túl népszerűek vagyunk. Nincs szükségem ilyen mértékű sikerre. Egyszerűen csak klubokban szeretnék zenélni, mint ahogy ti tettétek, srácok, két éve.” És a nagy siker, a nagy népszerűség, a nagy rajongótábor megrémítette, gyorsan ki is lépett az együttesből.

 

Az újrakezdőtőke

Saját bevallása szerint, amikor a Chili Peppers világ körüli turnéra indult, hangokat hallott a fejében, amelyek azt mondták neki, hogy „ne csináld végig a turnét, most kell elmenned”. Ekkoriban kapott rá a komolyabb drogokra is, amelyektől azt remélte, hogy könnyebbé teszik számára a riasztó hírnév elviselését. Ez, persze, magyarázatnak is gyenge, de most fogadjuk el, hogy ő akkor ezt épp így gondolta… És 1992. május 7-én a tokiói Club Quattro-beli fellépés előtt bejelentette zenésztársainak, hogy elhagyja a bandát. A többiek rábeszélték, hogy aznap este azért még lépjen fel velük. Ha már úgyis ott van… Megtette, de a következő reggelen már hazarepült Kaliforniába.

Szólókarrieres korszak kezdődött Frusciante életében, miközben egyre közelebb járt a halálhoz a súlyosbodó drogproblémái miatt. És ahogy ilyenkor lenni szokott, jött a depresszió és az alkotói válság is. És festeni kezdett. Az akkori lelkiállapotát mutatta be barátainak, Johnny Deppnek és Gibby Haynesnek a Stuff című dokumentumfilmecskéje – érdemes belekukkantani…

Hogy mi késztette rá, nem tudjuk, de 1997 végén úgy döntött, elég volt a heroinból. Elvonó következett, ahol kezdődő szájfertőzést diagnosztizáltak nála, s hogy ne súlyosbodjon az állapota, fogait eltávolították, és műfogsort kapott. Mindkét karján bőrátültetést végeztek, megpróbálták eltüntetni a tűszúrások okozta tályogokat, amelyek nyomai még ma is láthatóak. A klinika teljes életmódváltást hozott, kissé idegesítő is lehetett a környezete számára, amikor kizárólag egészséges kajákat volt hajlandó magába tömni, és mindenféle olyasmit csinált, ami addig igazán távol állt tőle. Hogy mást ne mondjunk: rendszeresen jógázott és gyakorolta a vipassanát, megtanulta fegyelmezni testét, egy időre még a szexről is lemondott.

És egészen önfeláldozó módon a cserbenhagyott Flea egész idő alatt mellette állt, ápolta a lelkét, segítette, ahogyan csak tudta. És a gyógyulás után bedobta a csalit: ismét elhívta az RHCP-be. Frusciante örömmel mondott igent, életében másodszor is óriási hatással volt rá, hogy újra tagja lehet kedvenc bandájának. Mivel a sötét évek alatt a Depp-féle dokumentumfilmben is megörökített Frusciante-házat és benne jelentős hangszergyűjteményét is egy tűzvész emésztette el, Anthony Kiedis, az RHCP frontembere adott neki némi „újrakezdőtőkét”. Fruscinante megint belevetette magát a gyakorlásba, és rövidesen már ismét a régi önmaga volt. Az eredmény az 1999-ben megjelent Californication volt, amely megint az egekbe repítette az együttest. Ezen az albumon hallhatjuk az Around the Worldöt, a Scar Tissue-t, az Otherside-ot, de még a csapat újra egymásra találásáról szóló Road Trippin’-t is.

Johnunknak azonban ekkorra már bőven volt energiája a saját szólólemezének az elkészítésére is – az RHCP mellett. Pedig az együttes világ körüli turnékat is nyomott közben. Ami az RHCP esetében eléggé sajátos: állítólag nem a meghívásokat mérlegelik, hanem oda mennek, ahová kedvük tartja. Ahová éppen az ujjuk mutat a térképen. Állítólag így kerültek néhány évvel ezelőtt a Mitrovica melletti mezőre is…

Aztán 2009 decemberében John megint faképnél hagyta az RHCP-t. Bár ezt ő sokkal kedvesebben fogalmazta meg: „Amikor kiléptem a zenekarból, éppen meghatározatlan idejű szünetet tartottunk. Nem volt dráma vagy harag, és a többiek nagyon megértően fogadták a hírt. Támogatják, hogy azt tegyem, ami boldoggá tesz, és én ugyanezt érzem viszont. Hogy egyszerűen fogalmazzunk: zenei elképzeléseim más irányba vezetnek” – nyilatkozta Frusciante egy évvel később, és még azt is hozzátette, hogy szereti a zenekart és mindazt, amit együtt összehoztak. „Az elmúlt tizenkét esztendő alatt mint magánember és mint alkotó is változtam – olyannyira, hogy ha a korábbi vonalak mentén folytatnám további munkáimat, az a természetem ellen való volna. Nem volt választásom – egész egyszerűen az kell legyek, aki vagyok, és azt kell tennem, amit tennem kell.”

John 2012 nyarán jelentette be honlapján, hogy kiad egy új kislemezt és egy nagylemezt is. Az öt dalt tartalmazó Letur-Lefr és a PBX Funicular Intaglio Zone album is teljesen elüt az eddigi munkáitól, műfaja – John elmondása szerint – progresszív szintipop. De mindazoknak, akiknek mindez még nem volna elég, van egy könyv is, amelyből jóval-jóval többet tudhatnak meg az egész RHCP-ről és Frusciantéről is: A Red Hot Chili Peppers története saját szavaikkal című kiadvány a Cartaphilus Kiadó gondozásában jelent meg magyarul 2011-ben, a Legendák élve vagy halva című sorozatban. S mivel a zenekar közreműködésével készült a kiadvány, valójában ez tekinthető a róluk íródott leghitelesebb munkának, amelyben a szereplők szavai mindenféle kommentár, illetve összekötő szöveg nélkül úgy jelentek meg, ahogyan ők a szerzőnek elmondták…

Akár ezt is forgathatjuk, miközben csendben poharat emelünk, és boldog szülinapot kívánunk Johnnak…

Az egész világ

Frusciantéről mindenki tudja, hogy mióta nem használ drogokat, megszállottja lett a zenének, teljesen beletemetkezett. Azzal él, lélegzik és alszik, sőt még azzal is álmodik. Zenei tudása ép emberi ésszel fel nem fogható, zenei éhsége kielégíthetetlen: „Hallgatok azért mostanában készülő, nagyon absztrakt elektronikus muzsikákat is, Rosy Parlane-t, Pitát, meg ezt a Fennesz nevezetű fickót, aki mellesleg óriási gitáros is, és az összes albuma nemcsak hogy jó, de teljesen eltérő is. Az ő zenéje annyira absztrakt, hogy ritmusok sincsenek benne, az ütemezése nagyon különböző, és ettől válik érdekessé számomra. Emellett sok folkzenét is hallgatok, Joan Baezt, Fairport Conventiont, meg Steeleye Spant, továbbá King Crimsont, Emerson Lake and Palmert, Mott The Hoople-t és Slade-et. Nem érdekel, hogy a nagyvilág mire vevő, abban a művészetben és zenében merülök el, amit én szeretek, és számomra ez jelenti az egész világot” – jelentette ki Frusciante egy 2006-os interjúban.

 

A gyűjtő

John már tíz évvel ezelőtt is kétezer albummal rendelkezett, de ma már nem tudja felbecsülni, hogy mekkora a lemezgyűjteménye: „Fogalmam sincs róla, talán néha nem ártana összeszámolnom” – mondta, majd azt is hozzátette: bárhol is turnézzon a világban, arra mindig szán időt, hogy begyűjtsön néhány érdekes bakelitet. „Amikor például Spanyolországban jártam, egy lány ideadta az apja lemezboltjának a kulcsát, és hajnali kettő és hat között kinyitotta, így ez egy eléggé szórakoztató szituáció volt” – nyilatkozta ugyancsak 2006-ban a Munka vagy mánia? című cikkben.

 

Képgaléria:

Cikk értékelése:

értékelés(ek).

0 Hozzászólás

Szólj hozzá

: Borítóterv: Berkes Miklós
Címoldal: pellegrina.deviantart.com
Hátsó borító: Terhi Ylimainen
Kételkedem, tehát vagyok Úgy vélem, az egyetlen helyes és racionális út a dolgok megítélésében azok körbejárása...

1 Hozzászólás | Bővebben +
:
Egyszerre ijesztő és mulatságos Obscene Extreme 2014 | Trutnov, Csehország | 2014.07.16.-20.

0 Hozzászólás | Bővebben +
:
Skandináv halálfémes hánytatók gyászmenete Avagy: a halálfém olykor halott fém lesz!

0 Hozzászólás | Bővebben +
:
Egy koncert, ami nem csak a zenélésről szólt A tHE sNOBS együttes Szabadkára látogatott, és a Clash Clubban tartott koncertet.

0 Hozzászólás | Bővebben +
: Frusciante, a címlapsrác: a Guitar magazin 2007-es májusi számának címlapján
A tékozló fiú esete az RHCP-vel A negyvennégy éves John Anthony Frusciante születésnapi köszöntése...

0 Hozzászólás | Bővebben +
: Terék Anna
Felhívás az Énekelt Versek XIX. Zentai Fesztiválján való részvételre A Magyar Nemzeti Tanács kiemelt jelentőségű országos rendezvénye

0 Hozzászólás | Bővebben +
: Turi Andi és Szikora Csaba
A létezés kulcsa Néhány hónappal ezelőtt debütált egy vajdasági kettős, Turi Andi és Szikora Csaba Rólad is szólha...

0 Hozzászólás | Bővebben +
:
Az élethez való jog Azt hihetnénk, hogy az emberi jogok közül az élethez való jog értelmével kapcsolatban nagy az egy...

0 Hozzászólás | Bővebben +
:
Zenta… ezt tetted Te Elhagylak! Hát tényleg nem látod? Elhagylak… Éppen most.

5 Hozzászólás | Bővebben +
: A durhami főtér, ilyen a brit időjárás 14 fokban és állítólagos szélcsendben (fotó: Csőke Csilla)
Szentek sírján járva… Nagy-Britanniában igencsak sok a kastély, szentély, székesegyház, dóm, ezzel nem mondok újat.

0 Hozzászólás | Bővebben +
:
Green Love Most márciusban immáron negyedszer szervezik meg a Green Love Fesztivált, melynek az újvidéki SPE...

0 Hozzászólás | Bővebben +
Vajdasági est mar12-18 Szemezgetés vajdasági műsorbeharangozókból...

0 Hozzászólás | Bővebben +