Kiállítás a Ludwig Múzeumban
Úgy egy héttel a megnyitás előtt értesültem a happeningről, azonnal értesítettem is az érdekelteket, mivel a papírforma szerint nem voltunk elegen még első nap sem ahhoz, hogy elinduljon a tárlatvezetés. Féltem is, milyen nagyszerű lehetőségről maradnék le így, viszont az utolsó pár napban ugrásszerűen megnőtt az érdeklődők száma az Allen Ginsberg munkássága és személyisége köré épített kiállítás iránt, így gond nélkül, zavartalanul vehette kezdetét a programsorozat a budapesti Ludwig Múzeumban.
Bár az úgynevezett nulladik napi ünnepélyes bemutatóról lemaradtam, de a nyitónapon ott álltam az elsők közt, hogy betekintést nyerhessek a különleges és egyedi bemutatóba, amely maga a kiállítás összeállítója, a francia Jean-Jacques Lebel kurátor angol nyelvű tárlatvezetésével vette kezdetét a nagyérdemű számára. Az említett úr maga is kortársa volt az ismert íróknak, költőknek, sok felvételen ő maga is látható. Ginsberggel közel 40 órás életinterjút készített, amely egy rövidített, 4 órás változatban e kiállítás keretein belül került bemutatásra.
Akik a kiállítás szó hallatán (mint először jómagam is) egyből díszes termekben felsorakoztatott ereklyékre, műtárgyakra számítottak, azok minden bizonnyal nagyot csalódhattak. Magam is meglepődtem azon, hogy sehol egy írógép, sehol egy festmény vagy kézirat, viszont helyettük 7 hatalmas képernyő szolgáltatja mintegy végtelenítve a felvett anyagokat. Számtalan archív video- és audiofelvétel, interjúk, kézirat-reprodukciók (köztük Jack Kerouac Útonjának 40 méteres eredeti tekercse), rajzok, festmények és eddig sehol sem látott dokumentumfelvételek gondoskodtak arról, hogy a látogató egy pillanatig se unatkozzon. A képernyőkön végtelenítve mentek a legkülönfélébb montázsok, mindegyik vetítőfelületnél gondosan feltüntetve a filmek/interjúk/rajzok pontos sorrendjét és alkotóit. Tény, hogy a központi figura Allen Ginsberg volt, ám szép sorban szerepeltek kortársai is, például Jack Kerouac, William Burroughs, Gregory Corso, Michael McClure, Gary Snyder és Peter Orlovsky.
Maga a létrehozó Leber úr vezetésével egy rövid megnyitószöveg után képernyőtől képernyőig járhattuk be a termeket, s ő mindegyikhez hozzáfűzte a saját kommentárjait, sokszor személyes élményeit is. Úgy beszélt a párizsi Beat hotelről, mintha csak tegnap lett volna, amikor a felvételeket készítette, mintha nem telt volna el azóta annyi év. Szeretettel és tisztelettel beszélt kortársaihoz fűződő viszonyáról, fontosnak tartotta azt, hogy még ma is emlékezzünk rájuk, ismerjük meg minél jobban munkásságukat, tartsuk életben szellemi örökségüket. Az utolsó termet is elhagyva, ahogy visszaértünk az eredeti kiindulópontra, több kérdésre is válaszolt, melyet a vállalkozóbb szellemű látogatók tettek fel neki. Nem sokan mertek kérdezni, a többség arcán látszott is, hogy túlságosan is magával ragadták a képek, színek és hangok, minduntalan kapkodták a fejüket, hogy melyik vásznon épp mi a műsor. Leber úr a kérdések kapcsán mesélt többek közt a William S. Burroughs Meztelen ebédjének David Cronenberg-féle megfilmesítéséről és az azzal járó procedúrákról, valamint a programsorozat keretein belül később a Toldi moziban bemutatott Kill Your Darlings c. moziról, melyet Magyarországon akkor láthatott először az érdeklődő. A kurátor ezzel kapcsolatban nem rejtette véka alá véleményét, miszerint sértésnek veszi, hogy egy olyan valaki (Daniel Radcliffe) játssza Ginsberget, aki „tudják, Harry Potter” megszemélyesítője is volt. Szerinte ennek a filmnek köze sincs a valósághoz, csakúgy mint a még relatíve friss Úton-feldolgozásnak, melyben szintén egy aktuális tinisztár domborít, ez csak egy hollywoodiasított, giccses és hatásvadász átirata a valóságnak. Bár eleinte úgy gondoltam, adok egy esélyt a filmnek, de így, hogy egy ténylegesen érintett személy így nyilatkozott róla, semmiképp sem hiszem, hogy pontos korrajz lenne, és inkább megkímélem magam a csalódástól. Végig nagyon kedvesen és lelkesen vezetett minket végig a képernyőkből álló labirintuson, néhányan a bátrabbak közül a végén oda is mentek hozzá pár szóra.
A másnapi, magyar nyelvű tárlatvezetés ezzel szemben eléggé gyengére sikeredett. Ekkor egy magyar lány volt a vezetőnk, sajnos több helyen hibázott évszámokkal és a nevek kiejtésével, de lelkessége kárpótolt minket, látszott is, hogy egy kicsit zavarban van. Itt már kicsit rövidebb és tömörebb volt a magyarázat a képernyők előtt, az angolul nem értők így csak egy kis töredékét kapták annak az élménynek, melynek többen is részesei voltunk az előző nap. A szervezők gondosan ügyeltek arra, hogy a kiállítás élvezhető legyen mind a magyar, mind a külföldi érdeklődők számára is: a filmek alatt végig magyar felirat ment, a festményekhez és fotókhoz hasonlóan kétnyelvű bemutatás állt rendelkezésre. Tárlatvezetésre is több ízben került sor, például egy alkalommal maga Földes László – Hobo kalauzolásával. A programsorozat terein belül volt minden, amire csak az ember vágyhatott: a kiállítás megtekintésével összekötött borkóstoló, ismert és kevésbé ismert filmek vetítése, slam poetry bemutatóest, koncertek, végül a Színház- és Filmművészeti Egyetem végzős fizikai színházi osztálya tartott záróperformance-ot.
Semmiképp sem elég pár óra a kiállítás teljes megtekintésének, véleményem szerint legalább egy egész napot kell rászánni nyitástól egészen zárásig, hogy az ember mindent végig tudjon nézni alaposan. Bár a filmek végtelenítve mentek, mégis voltak olyan képernyők, ahol kb. 10-20 perces volt a program, míg máshol többórás interjúk, filmek (köztük olyan klasszikusok, mint a Pull My Daisy) elevenítették fel a legendás korszakot. Sokszor azon kaptam magam, hogy már vagy egy órája bámulom ugyanazt a képernyőt a földön ülve, mozdulatlanul, teljesen belefeledkezve a látottakba. Többször is visszatértem, hiszen mint mondtam, pár óra semmiképp sem elég mindent végigbogarászni, és nem utolsósorban a kiállítás hangulata sem volt könnyen feledhető. Ha lett volna rá lehetőségem, bekunyerálom magam egyetlen éjszakára az írógépemmel, ott lett volna csak igazán különleges az alkotás folyamata: 7 harsogó-villódzó képernyő társaságában a padlón fekve, a nagy írókat és költőket hallgatva és bámulva. Már az első tárlatvezetés és az azt követő barangolás is mellbevágó élmény volt, ezért is játszogattam el a gondolattal, mégis milyen lenne szép csendben beköltözni a kiállítás idejére, csak úgy titokban. Puszta szavakkal lehetetlen visszaadni azt az érzést, az élményt, a hatalmas mennyiségű tömény inspirációt, mint amit ez a kiállítás adott. Egy kicsit azért sajnáltam is, hogy legalább pár tárgyi emléket nem sikerült becsempészni, de pont ez tette egyedivé a kiállítást: máshol még sohasem látott elrendezéssel, ötletes és kreatív formában.
A Ludwig Múzeum színes, változatos programsorozatán élvezetes volt a részvétel, minden korosztály megtalálhatta a hozzá leginkább közel állót. Remélhetőleg a későbbiekben újra nyílik a kiállítás, és ismét lesz alkalmam betekintést nyerni abba a letűnt korszakba, melyben én magam is szívesen éltem volna. Még egyszer köszönet a Ludwig Múzeum munkatársainak és sajtófelelősének minden segítségért, soha sem fogom elfeledni az élményt!
0 Hozzászólás
Szólj hozzá