Búcsú Szentpétervártól
„…emlékezetünk kezd egyre jobban cserbenhagyni bennünket, és minden, ami csak van Pétervárott, minden utca és ház úgy egybemosódott, összezavarodott a fejünkben, hogy nagyon nehezen lehet onnan előszedni valamit a rendes formájában.”
(Gogol – A köpönyeg)
Vallomással tartozom: hónapok óta itthon vagyok, régóta eljöttem Pétervárról. Míg az első cikk írásába hanyag gyorsasággal, boldogsággal, az új hely varázsától átitatott lélekkel vetettem bele magam, mára már csak hosszasan összekeresgélt gondolatok, emlékfoszlányok és érzések által próbálom kifacsarni magamból azt, ami valaha kézzelfogható volt, és ami most csak egy rég elfelejtett álomnak tűnik. Néhány dolog jelzi csak, hogy az álom éber volt: repülőjegy, színházi belépők, néhány baráttal váltott üzenet, orosz nyelvű könyvek: materiális dolgok, de mi másnak hihetnék?
Mintha csak tegnap lett volna, amikor elindultam, hogy felfedezzem a várost, és magabiztosan sétáltam a célom felé, majd a Palota téren egy pillanatra megtorpantam, körbenéztem, és akkor ébredtem rá, hogy valójában hol is vagyok. Azt hiszem, igazán soha nem sikerül majd felfognom, mi is történt velem. Talán mindenki érezte már ezt, és nem csak én nem tudok mit kezdeni a hirtelen nyakamba szakadt boldogsággal. Annyi mindent tudnék még mesélni, de nem jönnek szavak a számra… Hiába is próbálnám leírni azokat az érzéseket, amelyek elfogtak a kint töltött idő alatt, és elfognak itthon is, amikor Pétervárra visszagondolok, úgysem hinné el senki, hogy ez a város egy embernek ennyit jelenthet… Pétervárt át kell élni, fejest kell ugrani az ortodox kultúrába, az orosz ételekbe, a metrózásba, a balettbe, és saját bőrünkön megtapasztalni azt a démoni várost, amelyet az írók tolla tár elénk. És hogy miért démoni? Egészen addig nem tudtam ezt pontosan meghatározni, amíg haza nem értem, és el nem múlt a köd a szememről. Aztán világossá vált: négy olyan hónapot töltöttünk itt el, ami semmiképp nem hasonlítható a való élethez, és ez annyira megkavart, hogy ami addig világos volt a jövőmet illetően, a hazatérésem után teljesen megkérdőjeleződött.
Már majdnem öt hónap telt el, és én még mindig nem találom a helyem, csak az általam megteremtett világba tudom magam újra meg újra visszahelyezni. Gondolatban még mindig az Ermitázsban ülve nézem az Ámor és Psychét, a parkban ülve Jeszenyint olvasok, a Néva jéghideg vizébe lógatom a lábam, és pirogot falok egy kis étkezdében a Nyevszkij Proszpekten.
Végtelenségig dobálnék üres gondolatokat egy fehér lapra, csak hogy megmaradjon ez a nyomdaszagú valóság, az utolsó kapocs, ami még a városhoz köt, mert attól félek, hogy ha ezt a szálat is elvágom, már nem lesz visszajárás, az emlékek előbb-utóbb elhagynak, és kiüresedett bábuként állok majd a világ előtt. Egyszer azonban mindennek vége lesz, ideje befejezni a cikket.
December 22., valahol egy kávéházban (a történet számomra is meghökkentő, de valódi lezárulása)
Az órám után kutatok a táskám zsebeiben.
– Holnap indulunk, azt hiszem, ideje felvennem az órámat. Nem is értem, hogy felejthettem el, otthon mindig rajtam van, csak Péterváron valahogy sosem volt rá szükség – mondtam, majd döbbenten bámultam a számlapra.
– Mi a baj? – kérdezte Gerda.
– Ezt az órát még a szüleimtől kaptam, amikor elkezdtem az egyetemet. Eddig még nem kellett benne elemet cserélni, és most állnak a mutatók.
– Nem azt mondtad, hogy nincsenek véletlenek, hogy Péterváron semmi sem történik ok nélkül? Szerinted ennek nincs jelentősége?…
0 Hozzászólás
Szólj hozzá