HAMVAZÓ VASÁRNAP

HAMVAZÓ VASÁRNAP

Az Ashen Epitaph és a Sabaton ugyanazon a színpadon

(fotó: Szőcs Attila)

Amint a nyár elején összefutottam egyik – hozzám hasonlóan – zenebolond haverommal, természetesen így szólt az első kérdésem:

- Jössz az EXIT-re?

- Nem. Az idei fellépők közül csak az Ashen Epitaph érdekelne, de őket itthon is meghallgathatom élőben.

Kell-e ennél nagyobb elismerés egy zenekarnak? Nem, de tőlem mégis kaptak. Mert én még Péterváradra is elzarándokoltam, hogy szemtanúja lehessek fellépésüknek a legjobb európai fesztiválon.

A „Hamvas sírfelirat” névre hallgató, zentai kemény legények az Explosive Stage-re kaptak meghívást, ahol egyébként is csak a hozzájuk hasonló, acélos gitárhangzást, könyörtelen dobritmust előtérbe helyező alakulatokat tűrik meg már évek óta. Vasárnap este fél nyolcra tűzték ki a jeles esemény kezdetét, tehát az utolsó napon ők törték meg a csendet az egykori vizesárokban. Érdekes kombináció, de nem túl szerencsés. A nyitóbandának már eleve eléggé hálátlan szerep jut, most meg az egész délután szakadó eső majdnem valódi vizesárokká változtatta az amúgy jó érzékkel kiválasztott, a többi színpadtól tisztes távolságban megbújó lapályt. Pontban 19.30-kor ugyan a Mindenható beszüntette égi áldását, mintha tudta volna, mikor csapnak a fiúk a húrok és az idegszálak közé, de azt már nem tudhatta, hogy a nagy locspocsban csak óvatosan ajánlatos kábelezni, villamos berendezésekkel szaladgálni, ezért hát jelentős késéssel kezdődött a zúzás. Közben meg a szervezők elegendőnek találták a síkos talajt a nézőtéren, és az időbeosztásban már nem kívántak csúszást, így végül nyúlfarknyi, illetve stílszerűen szólva ördögszarvnyi koncert lett mindennek a következménye. Az egyébként sem túl sok, mindössze hét betervezett gyászjelentésből is csak ötöt sikerült eljátszani, de legalább mondhatjuk, hogy ezáltal a válogatott dalok közül is a legjobbakat hallottuk az eddigi négy kiadványukról.

- Csak ne dobolj túl gyorsan! – ezt az egy utasítást kapta társaitól az egyébként sem andalító tempót diktáló Habram, és ezt a kérést többé-kevésbé meg is szívelte.

Teljes sikerrel követte őt ebben Miskó a maga négy húrján, miközben headbangelt, nagy ívben lóbálta a haját, látványosan kihasználva az előnyét, hogy a csapatban ezt már egyedül ő teheti meg. Emellett Norbi az időszűkében is talált néhány másodpercet egy-egy gitárszólójának, Boros Attila pedig hozta a tőle megszokott erőteljes riffeket, na meg a hörgéseket angol nyelven, továbbá neki jut a konferálás feladata, persze az már szerbül. Kétszavas bemutatkozás után a második nagylemezük címadó dalával nyitnak, amelyben elismerik, hogy még felhős égbolt alatt sem teljesen borúlátók, és van fény az alagút végén: Sunshine Above the Grave. A továbbiak során pedig legnyomatékosabban az In the Labyrinth-et jelenti be a frontember, nyilván az újkeletű videoklip sikerén felbuzdulva. A kedvezőtlen időjárás ellenére is volt kinek konferálnia, hiszen mintegy félszáz fanatikus death metal-kedvelő követte érdeklődéssel a kissé megilletődötten kezdődő, ám annál nagyobb lelkesedéssel folytatódó előadást. Ez a lelkesedés hamar átragadt az egyre szaporodó közönségre is, amely minden egyes opuszt hangos tapssal jutalmazott.

A Tisza-parti sírásók tehát derekasan helyt álltak a több mint 200 éve – persze mások által – kiásott gödörben, és becsületükre legyen mondva, hogy az utánuk következő két együttes sem vonzott sokkal nagyobb tömegeket. A negyedikként fellépők viszont már igen, mivel ők a sokatmondó Heller fantázianév alatt az egykori Jugoszlávia trash-úttörőinek számítottak. Az őszülő halántékú fiatalemberek két évtized kihagyás után tértek vissza a porondra, de ez nem hallatszott meg rajtuk, hiszen időközben sem fordítottak hátat a zenének, csak hát – saját bevallásuk szerint – valamiből meg is kellett élni. Most már ismét kiadja a szabadidejük, hogy újult erővel megdöngessék több generáció dobhártyáját is, és ezt sikerrel, nagy érdeklődéssel övezve tették ezen az estén.

Őket a dél-koreai Jambinai követte, melynek szerzeményei számunkra – enyhén szólva – újszerűen hatottak, de mindenesetre érdekes látványt nyújtott a mandulaszeműek és a távol-keleti hangszerek megjelenése ebben a műfajban.

Éjfél után futottak ki a dobogóra az Explosive Stage legismertebb hősei, akik legutóbbi – egyébként kitűnő – albumuknak szerényen épp a Heroes titulust választották, és valóban szinte robbant a nézőtér, amint a Sabaton dobosa elkezdte püfölni a körülötte tornyosuló ütőhangszereket. A közel 3000 rajongó üdvrivalgással fogadta az áhított pillanatot, és nagy többségük a refrének hangos kántálásával, heves ökölrázással támasztotta alá, hogy nem csak kíváncsi szemlélődők gyülekezete töltötte meg az arénát. A svéd harcimetálosok pedig alaposan viszonozták az ovációt, és sorban kilőtték az összes háborús témát, amelyeket vártunk is tőlük: Prima Victoria, Attero Dominatus, The Art of War, Carolus Rex. Szóval itt garantáltan több lövést élvezhettünk, mint az akkortájt véget ért foci VB döntőjének jobb sorsra érdemes szemtanúi. Joakim Brodén közben azért élcelődött is:

- Úgy látom, megint úgy járok, mint tavaly áprilisban a belgrádi vendégszereplésünkön, amikor nem jutottam tőletek szóhoz, olyan hangosan énekeltétek a dalainkat. De jobb is így, mert én úgysem tudom rendesen a szöveget. A szép lányok meg ne előttem ugráljanak, hanem tessék bejönni a backstage-be!

Ez utóbbit magam sem bántam volna. Hiszen Norbiéknak, meg a két fáradhatatlan fémmunkásnak, vagyis a metál-színpad vezéreinek, Milan Rakićnak és Aleksandar Todorovićnak köszönhetően én is szabad bejárást kaptam a függöny mögötti térségbe, és érintésnyi távolságból szemlélhettem az ismert és kevésbé ismert művészek minden mozdulatát. A fergeteges ütközet végén ki is használtam az egyedülálló alkalmat, hogy kedvenceimmel karöltve örökítsem meg magam, ők meg semmi akadályát nem látták a hadtörténeti fotónak, sőt szoros kézfogással hálálták meg, amint őszinte elismeréssel adóztam munkásságuknak. Mivel a szervezők figyelmeztettek, hogy csak fényképezkedésre kapok engedélyt, a röpke művelet leple alatt elkészítettem a világ legrövidebb interjúját is. Brodénhez fordultam, és a zentai srácokra, meg néhány más halálosztagra célozva kérdeztem tőle:

- Szereted a death-metalt?

- Nem igazán. Illetve csak néhány számot – érkezett a gyors és diplomatikus válasz.

Azt sem hagyhatom említés nélkül, hogy az előző három napon olyan hangzatos nevek léptek ugyanezekre a deszkákra, mint a két amerikai hardcore társulat, a Madball és a Death Before Dishonor, vagy a punk irányzat mellett máig kitartó 7 Seconds, na meg a nehézfémeket orosz népi motívumokkal ötvöző, mondhatni „kazacsok metált” játszó Arkona, amely mifelénk különösen népszerű, mivel legutóbbi lemezére beiktatott egy Serbia című himnuszt, kifejezve ezzel együttérzését a testvéri néppel. A szívhez szóló strófához érve, a hálás közönség elsöprő hangerővel még Mását is túlharsogta, a karizmatikus frontasszonyt, akinek egyébként nem véletlenül Scream a beceneve. Az új albumnak egyébként a Yav elnevezést adta, ami szabad fordításban Való világot jelent, és eléggé komor hangvételével félreérthetetlenül kinyilvánítja véleményét a mai helyzettel kapcsolatban. Ezekkel a nehezebben emészthető dallamokkal indult a koncert, és a végére maradtak – talán búfelejtőnek szánva – a pattogó ritmusú Yarilo és Stenka na stenku, amire aztán össznépi pogózás kerekedett ki a tömeg kellős közepén. Mása mindvégig igyekezett szerbül szólni a mikrofonba, így nem is csoda, hogy a hazaszerető fiatalok a sok ugrabugrálás közepette gyakran fejük fölé emelték a nemzeti színű, címeres lobogót.

Ezenkívül az Elegy of Madness is élvezetes, Nightwish-közeli előadást tartott, de ezt már elég kevesen tudhattuk meg, mert hát a bőséges kínálat más zenei irányzatok felé csalogatta a hallgatóság zömét. A Planet of Zeus pedig nevéhez hűen bemutatta, hogy az Olümposz lábánál is igencsak meg tudják dörrenteni a dobokat és velük egyetemben a gitárokat. Meglepően jól nyomták a görögök, ám ennek ellenére rájuk sem volt kíváncsi 50-nél több rock-megszállott. Mindenesetre mi néhányan nem bántuk meg, hogy éppen jókor a közelükben tébláboltunk.

Méltó társaságba került tehát az Ashen Epitaph, és mivel már másodízben szerepelt a várfalak tövében, vitathatlanul bekerült a nemzetközi vérkeringésbe, hiszen az EXIT valóban elnyerte a legjobb európai fesztiválnak kijáró díjat egy holland közvélemény-kutatáson. Innen meg igaz, hogy elég nagy, de valójában már csak egyetlen ugrás vezet valamelyik népszerű, határon túli seregszemle látogatókban gazdag pódiumára.

Képgaléria:

Cikk értékelése:

értékelés(ek).

0 Hozzászólás

Szólj hozzá

: Fotó: Ótos András
Interaktivitás és párbeszéd A kisebbségi nyelveken megjelenő ifjúsági nyomtatott lapokról tartottak panelbeszélgetést a karló...

0 Hozzászólás | Bővebben +
:
Nagyon, nagyon, nagyon zene! Ne is vesztegessük az időnket terjengős felvezető szövegekkel

0 Hozzászólás | Bővebben +
:
Szabadkára jönnek a vikingek! Augusztus elsején és másodikán metál estek a Clash Clubban

0 Hozzászólás | Bővebben +
: Sabaton: Lovagias rajongók
HAMVAZÓ VASÁRNAP Az Ashen Epitaph és a Sabaton ugyanazon a színpadon

0 Hozzászólás | Bővebben +
:
Brutális brutalitás 2014-ben is Cseheknél! Brutal Assault, augusztus 6-9., Jaromer, Csehország

0 Hozzászólás | Bővebben +
:
Lance Armstrong: Élet a Purgatóriumban (Eredeti szerző: John H. Richardson, Esquire Magazin – Szabad fordítás: Fehér Miklós)

0 Hozzászólás | Bővebben +