Egy fejezet a második világháborúból

Hetvenöt évvel ezelőtt, szeptember elsején tört ki a második világháború, amely az emberiség történetében a legpusztítóbb volt, és amely a legtöbb halálos áldozatot követelte magának. G. F. (1932) kanizsai születésű hölgyet kértem, hogy emlékezzen vissza a gyermekkorát és családja életét meghatározó háborús évekre. A hölgy egy parasztcsalád tizedik gyermekeként látott napvilágot, és Tóthfalun nőtt fel. A beszélgetést változtatások nélkül fogom közölni.

– Hun is kezdjem, gyerekem? Hun is kezdjem? Mi kinn vótunk apámma’ a kukoricafődön, olyan gyerekek vótunk. Fönt vótunk a kocsin, akkó ment ott a repülő, akkó azt mondta apám, ugráljatok le a kocsirú’, mer’ lelüvődöznek bennünket. Alacsonyan ment a repülő, úgy levágott. No, akkó mink beleszaladtunk a kukoricába, édösapám is beállt a kukorica közepibe, gondolom a lovakka’. Most hogy meg-e láttak bennünket… Há’ biztos, hogy mögláttak. Osztán mikó e’ment a repülő, kigyüttünk, oszt dobátuk tovább a kukoricát a kocsira. Há’ erre emlékszek, akkó tovább nem bántottak minket. Otthun mesétük mi, hogy mit láttunk.

Hogyan teltek napjaik a háborús évek alatt?

– Há mink nem nagyon foglalkoztunk ilyenekke’, csak dógoztunk. Mikó’ begyüttek a magyarok, a nagycsaládosokat telepítették ki Csúrogra. Saját házuk vót mindenkinek, de mindegy. Apámékat elvitték oda vonatta’. Ment vele még valaki. No, édösapám mikó onnan visszagyütt, hogy majd egy-két hét mú’va pakolunk oda, no akkó gyüttek be az oroszok. Azér szemtelenek vótak a magyarok is, mondjuk úgy, ahogy van. Nem köll űket se félteni! No, hát így nem sikerült Csúrogra kimennünk. Máskülönben ott szí’nánk má’ az ibolyát. Mer’ hát ugye a szerbek arrafele bosszúták meg a magyarokat. Tudom, késő őssze’ vót ez, anyám meszelt, és akkó’ még azt mondta apámnak: „Hallod, kend – aszongya –, eredj, zárd be a kaput!” No, akkó’ édösapám ugye kiment. Zörgött valaki, akkó’ apám visszafordú’t, és hat orosz gyütt elősző be hozzánk. No és akkó’ űk fogták a puskát, arra má’ emlékszek, apám ment előre, a szobák ki vótak pakóva, mer’ anyám meszelt. Akkó’ ugye megijedtünk, akkó’ má összecsődült az egész falu, ugye, és tele vó’tak a szobák. Regge’ mentek el.

Mit csináltak ott a katonák?

- Há’ rumliztak az oroszok. Azok csoportokba’ mentek, és erőszakosak vó’tak.

Volt, akit megerőszakoltak?

– Ott nálunk nem vót. A Bözsénket azt el akarták vinni. Minket, gyerekeket átterajlották (átküldték) a szomszédba. Vó’t közöttük egy kozák. Az vó’t a legerőszakosabb. No, vó’t bent egy tolmács ember, mer’ mikó’ begyüttek a falubú’ az emberek, há’ vó’t, aki tudott oroszú’ meg magyarú’. No, a kozák a Bözsét kiszömelte. Valahogy elteralgatták őt, másképp e’vitték vó’na, vagy hogy mi lett vó’na, nem tudom. No és akkó’ ütet is a szomszédba, a körösztanyámhó’. E’bújtattuk a nagy vánkosba, oszt mink, gyerekek ráfeküdtünk. A körösztanyám mondta, hogy bújjon ki onnan, mert átszúrhatik a katonák. Vó’t ilyen szőlő, egy olyan kis kert, hát egy kapa szőlő vó’t ott, és még azt is viharlámpával nézték, hogy hun a Bözse. Akkó’ nem találták, a tolmácsnak mondta a kozák, hogy hun van, majd ű elmén érte, akárhun van, de ű elmén érte. Mondta, hogy nincs. Hallottuk, mikó’ lűttek. A szobába lűttek a paplanba. Anyámat akarta. De amaz nagyon jó orosz vó’t, annak vó’t Mária is a nyakába’, olyan köröszt, és aszonta, hogy: „Ne bántsd!” Másképp agyonlűtték vó’na anyámat, mer’ a Bözsét nem adták elő. No, regge’ mentek. Hát mi nem bírtunk aludni se, mer’ csak nem bírtunk. A deszkakerítésen át néztük. No, mikó’ mentek el, láttuk, mikó’ kezeltek le apámékka’. No, akkó’ kimentek, és úgy tett az a kozák, hogy ne örüljünk, hogy még eccé’ visszagyűjjön. De nem is gyütt má’ az. Lehet, meghótt ű is, mer’ nem fiatalok vó’tak űk se akkó’. Vó’t egy pisztoly… Szabad mondanom?

Mondja csak!

– Vó’t egy pisztoly, gyerekem. Akkó’ édösapám nagyon mögijedt, hogy most még lőszereket is hagytak ott, és hogy ű azokat hova is tegye. Akkó’ édösapám elásta. Félt, hogy visszagyünnek. De nem gyüttek azok má’.

Hány családtagot vesztettek el?

Hát azt tudod, hogy az nem mindegy vó’t az embörnek, ha gyerek is vó’tam, mer’ nem mindegy vó’t. A Miskánkat is, mikó’ bető’tötte, abba’ az időbe’, e’vitték a rezervának. Akkó’ ű nem is gyütt aztán má’ haza.

Meddig várták haza?

– Há’ még mindég várjuk, mondjuk úgy, ahogy van. Még mindég, de hát mostmá’… Nem kaptunk mi hivatalos papírt, hogy ű meghalt, vagy hogy merre végezték ki. Az egyik aszonta, hogy kivitték a németekhön, a másik azt, hogy agyonlűtték. Ki tudja? Háborúba’ ugye nem tudjuk. Abba a faluba egy tízen nem gyüttek vissza. Csúnya, gyerekem, a háború, nagyon csúnya. A padon ű’tünk, mikó’ vonultak ki a szerbek, csúnya vó’t azt is látni. Egy embör terajgatta űket. No, de igaz, nem is lett vó’na szabad nézni. Emlékszek, ű’tűnk a padon egy ablakná’, há’ nem vót sokka’ nagyobb enné’, oszt néztük, mindaféle gyerekek. Oszt odaszó’t az az ember édösapámnak, hogy há’ mit gondol ű, mé’ ülünk mi itt? És ha bedobnának egy gránátot? Ott döglöttünk vóna meg, igaz? Há’ csúnya ez, de így van.

Kivégzést látott?

– A papot láttam, mikó’ vitték el. A Szabó Dénest a plébániárú’ vitték el. Mintha még most is látnám. Egy imakönyvet adtak a kezibe, a lovak, ahogy bírtak, úgy mentek. Űneki fogni köllött az imakönyvet, és a lovak után ahogy ment, ment, egész le, majdnem Kanizsáig.

Oda volt kötve a lovas kocsihoz?

– Igen, a kocsi után vót kötte. Bizony, azt megkínozták, nagyon megkínozták. A kerítésen át néztük, gyugva. A végin belelükték a Tiszába, és ott végezték ki. Nemrég, mikó’ vó’tam Tóthfaluba’, akkó’ láttam, hogy szobrot építöttek neki. A templomudvarba’ van, nagyon szép. No de biztos, hogy a papnak is megvót a maga bűne.

Milyen bűne volt?

– Majd én megmondom! Az vó’t a bűne, mikó’ begyüttek a magyarok, egy partizángyerök, ott nőtt fő, levente vó’t. Oszt tudjátok-e, mi az a levente? Katonaság előtt vó’t, oszt tanították má’ neki, hogy mit kő’ ott majd csiná’ni. Űnekik mindég muszáj vó’t templomba menni. Épp úgy, mint most is, a gyerekek elő’ vannak, ugye? Olyan díszlépésbe’ gyüttek, és mikó’ prédiká’t a pap, nem köllött vó’na, én ma is azt mondom, ekkora vó’tam, tudod, kicsi, de arra emlékszek, mikó’ aszonta a pap, hogy „a vadrácok”. Ezér’ az egy szójé’ az a gyerek, ugye később lett partizán, és eszibe jutott, hogy: „Mit is prédiká’tá’?” Ezér’ kapta meg az üvét a pap. És apámma’ dó’gozott az a gyerek. Apámat úgy védte! Amikó’ gyüttek hozzánk mindent fő’túrni, a pallást is, no, akkó’ az a gyerök odaszó’t, hogy: „Ne bántsátok, ott vó’tunk má’!” Másképp a sógort kivégezték vó’na biztos. Mer’ szökevény vó’t, ugye? Mondjuk ki.

Mennyire befolyásolták a háborús évek az életüket?

– Há’ dó’goztunk mi, muszáj vó’t dó’gozni akkó is. Nem vó’t akkó’ se rádió, se tévé, nem tudtunk mi sokat, csak amit hallottunk. Há’ gyerek vó’tam, nem fogla’koztam nagyon ilyenekke’. Akiket elvittek, azok nagyon vissza se gyüttek. Hát ilyen a háború… Soha többet ilyet, gyerekem, soha többet.

Képgaléria: