EZEREGY FESZTIVÁLÉJ LEGSZEBB MESÉI

…és bizony, aki az idei Sziget Fesztiválon elvesztette a naplóját, a „talált tárgyak osztályán” azt is visszakaphatta, csak érte kellett mennie – jelezték közleményükben a szervezők gyakorlatilag már a zárónapon

Szóval, kérem tisztelettel, az úgy kezdődött, hogy az idén is megjöttünk a Szigetről. Augusztus 18-a volt, hétfő, nem sokkal szebb nap, mint a korábbiak… S ez bizony, az előzőektől eltérően, immár nem a reggeli betevő rozéfröccsömmel, hanem sajnálatos, ámde visszavonhatatlan sátorbontással kezdődött, még ha nem is indultunk el túl korán. Szembesülnünk kellett hát azzal is, hogy: ENNEK bizony vége van! Egy újabb szigetközi válság máris elkezdődött, pedig még el sem hagytuk az óbudai Hajógyári-szigetet… Négy teljes napja sem volt még, hogy Lily Allent láttuk a nagyszínpadon (szépen igazolja ezt a Képes Ifi mai számának hátlapja…), nem is nagyon értettük hát ezt a helyzetet.

Hiszen a fiatal brit szoprán hangú énekesnő, Lily Allen koncertjének másnapján – pénteken, augusztus 15-én – pedig az amerikai Korn zenekar játszott nekünk élőben, ott helyben, ugyancsak szeles-cseles-csapadékos időben. (Nem először járt egyikük sem a Szigeten…) „Hey teacher leave them kids alone”, meg minden, ami még ezzel jár (további bizonyság érdekében pedig érdemes közelebbről is megvizsgálni, nagyítóval vizslatni, górcső alá venni – akármit jelentsen is ez – a Képes Ifi mai poszterét, vagyis a belső borítókat… csak most, csak nektek!), így csöppentünk hát bele egy egészen másik történetbe. Mondhatjuk talán úgy is, hogy: „közvetett módon”. De semmi sem zárja ki annak a lehetőségét sem, hogy tulajdonképpen nem a helyzet, nem a körülmények voltak közvetettek, hanem – a Sziget szempontjából – maga a történet.

A lényeg az, hogy a sátrakat elbontottuk, majd pedig viszonylag egyszerűen hazaértünk. Robika – „lökjétek Lóbeltet a földre, de dulván” – még eljött velünk a Ferencvárosba tusolni, hogy aztán megtisztultan és annál (maga)biztosabban lódulhasson meg Újvidék felé. Közben pedig itthon már egy csomó e-mail meg üzenet meg mifene várt már bennünket, hiszen dolgozni kellett…

 Önnek egy új üzenete érkezett

Jólesett persze kicsiny megtépázott lelkemnek, s szinte felüdülésként hatott ebben a kietlen e-mail áradatban (mert szinte rettegek ilyenkor, ennyi nap után letölteni a leveleket…) az a közlemény is, amelyik egy linket ajánlott a figyelmembe egy érdekes kis videóval, amelyikben láthattuk azt is, hogyan érezték magukat a beksztéjdzsben (vagyis a backstage-ben…) néhányan a Sziget sztárjai közül:https://www.youtube.com/watch?v=chAguVybQtc&list=PLRGLrixvgE7qqrfnXCmsP-CbUF2p9kd_4&index=2. Pont. Ponty. Poronty. Már csak azért is, mert pontosan – pontyosan! – így érezték magukat. Köztük persze Cory Hardrict amerikai színész is, aki ugyan nem lépett fel semmilyen szinten, semmilyen szín alatt, semmilyen formáció tagjaként, és egyik színpadon sem, de leginkább a Vészhelyzet című tévésorozatából vagy akár az Eleven testek és A végzet napja című filmekből ismerheti a fesztiválközönség. Ő a Sziget utolsó napján, augusztus 17-én, vasárnap látogatott ki Óbudára, az ugyancsak amerikai OutKast együttes koncertjére, amelynek tagjaival előző nap futott össze Budapesten. S hát, úgy tűnik, megörültek egymásnak a srácok… Vannak bizony ilyen furcsa véletlenek… „Lökjétek Coryt a földre, de dulván…” És akkor itt van még egy videó: https://www.youtube.com/watch?v=ovXoXrmAiiY. S akkor talán minderről ennyit is. (Meséltem már két héttel ezelőtt arról, hogy hogyan viszonyulok a nyomtatott szövegekbe csempészett internetes hivatkozásokhoz, linkekhez, s szánom-bánom bűnömet, de ezt az egyet most még tűrjétek el tőlem… )

Kisebb megszakításokkal ugyan (csak hogy megtréfáljon bennünket…), de zuhogott az eső augusztus 14-én, csütörtökön is, amikor reggel csipogott a telefonom a sátorban, még félkómásan olvastam, ugyanis SMS-em érkezett. Sajtótájékoztatóra invitáltak bennünket a szervezők – mondom mindezt csak azért, hogy „felvegyük a fonalat”, mert ugyancsak két hete volt, de meséltem arról is, hogy a Szigeten néhány éve már igen nagy hangsúlyt fektetnek a bűvös kockára. Fókuszban a logikai játékok! Nos, ez a sajtótájékoztató is erről szólt a Rubik Sziget nevű programhelyszínen. A történet pontyos értelmezéséhez pedig tudni kell azt is, hogy épp az idén hetvenéves Rubik Ernő, a bűvös kocka feltalálója, és negyvenéves a világhírű logikai játék. Dupla jubileum! A feltaláló és nagyszerű logikai játéka előtt tisztelgett hát a Sziget Fesztivál. Ahogy már tavaly is, ebben az esztendőben is külön (az igencsak csapadékos időben ez is egy fontos szempont: fedett…) kiemelt programhelyszín épült fel a rendezvény területén, Óbudán, a Hajógyári-szigeten, ahol a látogatók nemcsak a világhíres kockával, de más logikai játékokkal is ismerkedhetnek.

A szövőnők tisztelete

Szép Fruzsina, a Sziget programigazgatója a sajtótájékoztatón elmondta: „A Rubik-kocka kirakásában 5,55 másodperces eredménnyel egy holland fiatal tartja a világrekordot.” A logikai játékok programhelyszínének kreatív vezetője, Radnai Péter arról beszélt, hogy itt szinte minden pillanatban nagyon sokan vannak, s nem is csak olyankor, amikor odakint esik az eső. Arra is emlékeztetett, hogy Rubik Ernő találmányát eredetileg oktatási segédeszköznek szánta, de később derült ki róla, hogy ez sokkal több annál.

A programhelyszínnek négy fontos helyszíne volt: fotókiállítást nézhettek meg a látogatók a magyar szellemi találmányokról, itt működött a Design Terminál kihelyezett „tagozata” is, amelyik ugyancsak a kreatív alkotásról és eszközökről szólt; félórás filmvetítést nézhettek meg az érdeklődők az egyik konténerben a kocka történetéről – „születésétől” napjainkig; s ugyanitt láthattak felvételeket az amerikai Rubik-kiállításról is.

A Rubik Stúdióban pedig a kockakirakó verseny zajlott, amelynek a zárónapon, vasárnap (tehát három nappal a sajtótájékoztató után) volt a döntője, s amelybe a tizennyolc legjobb versenyző juthatott be. A helyszín szellemiségéhez illeszkedve a szervezők egy Rubik-kocka alakú diszkógömböt is építettek – hívta fel a figyelmet csütörtökön Szép Fruzsina.

Az itt vetített dokumentumfilmből kiderült az is, hogy első bűvös kockákat szövőnők készítették.

No de a meghirdetett program szerint hamarosan, vagyis délután négykor kellett kezdenie a nagyszínpadon a magyar Mary Popkids formációnak, s habár ők nem igazán tartoznak a kedvenceim közé, annyit mindenképp elismerek nekik, hogy kiváló zenészek, és egyáltalán nem is rossz az, amit csinálnak, nem, nem az. Csak még egy egészen kevéske, picinyke hiányzik belőle ahhoz, hogy ne egy legyen a sok közül, ne maradjon/ragadjon meg egy átlagosan elfogadható produkció színvonalán. Hanem valami egyedi is legyen belőle… Vagy inkább: benne! Kellemes rádióbarát muzsika ez, de – sajnos – éppen ezért nem is kapja fel rá az ember a fejét. Sőt, egészen jó, szórakoztató, minden, ami kell, csak ma még hiányzik belőle az a kreatív többlet, amitől érdemes lenne megjegyeznünk a formáció nevét. De még könnyűszerrel meglehet! Éppen ezért biztatnám is a srácokat, hogy ne ragadja el őket a dicsőség, amit a Nagy-Szín-Pad című, az idén tavasszal Budapesten megtartott vetélkedő sikere hozott nekik, s ne ragadja el őket az ezzel járó jutalom, a nagy nyári fesztiválokon való fellépési lehetőség sem…

Lóbeltet a földre löktük, de dulván!

No de akárhogy legyen is (majd meglátjuk, hogy Mary Popkidsék milyen irányban haladnak tovább, de ez ma még a jövő zenéje…), mégsem tölthettük az eső elől megbújva a Rubik Sziget nevű programhelyszínen – vagy a sátorban – az egész napot, a sajtótájékoztató véget ért, a pogácsa elfogyott, a szörpöket és ásványvizeket elpakolták. Basszuskullancs és szopránklarinét! Kimentünk hát ázkolódni (vagyis inkább bőrig ázni) a nagyszínpad elé, meg aztán hasonló körülmények között töltöttük el a következő napokat is a Manic Street Preachers, a Korn, a Madness, a Kooks, az OutKast no és persze a Képes Ifi mai számának címlapján látható igencsak tarka, punk tarajas fickó társaságában…

Nem ő volt az egyetlen ilyen…

Szerencsére!

Hasonló körülmények között töltöttük hát el a következő napokat is, míg végül aztán – immár egy sebtében megkezdett újabb szigetközi válság idején – haza nem érkeztünk, hogy a földre lökjük Lóbeltet, de dulván! Aki meg aztán elviharzott Újvidék irányában… S miközben ő a Sziget porát mosta le magáról a zuhany alatt, én szembesültem azzal a mérhetetlen mennyiségű, többezernyi szemét e-maillel, szpem küldeménnyel, amelyik épp letöltődött a számítógépemre. Azzal a temérdek kéretlen hulladékkal, amivel a távollétemben elhalmozták az elektronikus postaládámat. Csoda hát, épp az az Aurora jutott eszembe hirtelen, amelyik az idén fel sem lépett a Szigeten: „Csőrepedés van, ömlik a szar…”

Hát ömlött, valóban, csőstül…

Nem tudtam, de nem is érdekelt, hogy ki, s mit akart…

A fent említett közvetettség pedig épp abban nyilvánult meg, hogy ezekből a kéretlen és igénytelen szemétlevelekből, szpemekből már világosan láttam, hogy lám-lám (a szeme sötétkék…) már megint undorító politikai kampány van ebben az országban, nevezzük most csakis és kizárólag a hirtelenség kedvéért Abszurdisztánnak.

Ahogy aznap a Magyar Távirati Iroda jelentése nyomán a Vajdaság Ma hírportál is megírta: Kertész Imre és Rubik Ernő kap Szent István-rendet idén. Azóta persze már mindketten meg is kapták… De akkor még nem! És mi – ha közvetett módon is, de – már megint Rubik Ernőnél, a még mindig friss élmények nyomán pedig a Rubik Szigetnél tartottunk. Persze, nem is a feltaláló személye volt ebben a témában a kérdéses, hanem Kertész Imre miatt tiltakozott egyaránt a magyarországi bal- és jobboldal. Egyaránt undorító módon!

Nagy elégtételt jelentett számomra az adott pillanatban, hogy miközben erről a témáról olvastam a mindenfelé publikált undormányokat – szpemben is és az interneten is –, megtaláltam a Facebookon az otthon javarészt már elfelejtett nagyszerű kortárs vajdasági magyar költő, P. Nagy István bejegyzését, amelynek egy részletét szeretném most végül még idézni:

„(Gyalázat) Gyalázzák, ismét gyalázzák irodalmi Nobel-díjasunkat, Kertész Imrét jobb- és baloldalról egyaránt, hogy szárnyra kapott a hír: augusztus 20-án magas állami kitüntetésben részesítik.

Hogy miért igen, és miért nem kellene: ismerjük az érveket, ismertetni is restellem őket…

Egyet csupán a sok közül: gyalázza, úgymond, a magyarokat. Hogy valaha is »gyalázta« volna, arról nem tudok. Bírálat/kemény szavak és gyalázkodás nem ugyanaz. Ady Endrénél keményebben senki sem bírálta a magyart. Ezt írta pl. Ady a magyarokról:

»Ha van Isten, ne könyörüljön rajta:

Veréshez szokott fajta,

Cigány-népek langy szivű sihederje,

Verje csak, verje, verje.«

– Mik/kik is a magyarok? Kiemelem a versből: »Cigány népek«.

– Nagy költő Ady Endre? Nem vitás. Elfogadjuk Ady Endrét? Ez sem vitás, ugye?…

A másik oldal meg Kertész Imrét nyilvánvalóan ki akarná sajátítani. Pedig Kertész Imre – magyarul írt! – munkái mindannyiunké, erre-arra húzó magyaroké és nem-magyaroké. Arról nem is szólva, hogy a Nobel-díjjal a magyar irodalom nemzetközi megítélését segítette, és ezen a tényen mit sem változtat, hogy esetleg vannak nála jobb kortárs írók, vagy hogy miként vélekedik a politikáról, nemzetről, önnön hovatartozásáról.” Ennyit hát a közvetettségről… Éppen elég baj volt nekem, hogy erre a mocskolódásra, fanyalgásra kellett hazaérkeznem az idei Szigetről. De ez legalább mindennél szemléletesebben jelzi, hogy a szigetközi válság az adott pillanatban máris elkezdődött…

Képgaléria: