(Okosan, de meggondolatlanul)
A hatalmas büntetés
A gyerekeket kordában kell valahogy tartani. S ha már a kukoricán térdelés és a sarokba állítás nem segít, valami újat kell kitalálni. Nos, ezek a szülők nagyon kreatívak voltak. A gyerekek hatalmas büntetése az volt, hogy a szobájukba zavarták őket, aludni.
Na de azt a hisztit látni kellett volna. Nem láttam még emberi lényt olyan keservesen sírni, mint azt a két gyereket, amikor rájuk parancsoltak, hogy menjenek a szobájukba aludni. De nem is ez a lényeg. Szeretném majd látni a gyerekek arcát, amikor felnőnek, és elmondják nekik, hogy lázadtak az alvás ellen. Szegény tudatlanok.
Egyedi megszólítás
Eleinte nem tudtam mit gondolni a szülőkről. Persze értékeltem a büntetéseiket és a fegyelmet, ami a gyerekek között uralkodott, de hamar be kellett látnom, hogy az első dolog, amit az egyéves gyerek megtanul majd kimondani a mamán és a papán kívül, az a merda lesz.
Én persze roppant cukinak találtam azt, hogy az anya úgy szólt a csemetéihez, hogy pezzo di merda, azaz szardarabkák. Merda? Ez most komoly? A merditát meg már hipperszuppercukinak találtam. Szarocska.
Komolyan mondom. Le voltam nyűgözve. Anyuci kis szardarabkái. Hát nem egy mindennapi megszólítás, de legalább egyedi. Mondhatni. Vicces lesz majd, ha egyszer megkérdezik a gyereket, hogy hát fiam, mi a neved, anyád otthon hogy szólít, és a gyerek majd azt mondja, hogy merda. Becézve meg csak merdita.
Nem mondom, Olaszországban az embereknek még van humorérzékük. És nem félnek kimutatni azt, hogy szeretik egymást, még akkor sem, ha ezzel egy tizenhat éves szintjére kell lesüllyedniük. Nem mindenkit ért el ez a nyomasztó légkör, ami Szerbiában uralkodik. Vannak országok, ahol a boldog emberek többségben vannak a depressziósakhoz képest. Olaszországban pedig mindig mindenki mosolyog. Őszintén furán éreztem magam, amikor bementem a boltba, és körülöttem mindenki mosolygott. Eleinte megpróbáltam valami nyomósabb okot találni arra, hogy miért teszik ezt, de utána már kezdett kínossá válni, hogy én voltam közöttük a „nem mosolygok grumpy cat”. S ilyen kínos helyzetekben megpróbáltam valami vicces dologra, kedves emlékre gondolni, amiről tudtam, hogy majd mosolyt csal az arcomra. Nem mondom, a merdita sokat segített.
Ekkor kezdtem el félni
A nyelvről
– Non parlo italiano.
Ez volt az a mondat, amit legelőször elsajátítottam. Utána gyorsan megtanultam azt is, hogy „Io parlo inglese. Io sono la babysitter”, azaz „angolul beszélek, én vagyok a bébiszitter”.
Mérhetetlenül nagy szükségem volt rá, bár az olaszok nem zavartatták magukat, s ennek ellenére is jókedvűen meséltek nekem, mutogattak, nevettek, én meg kedvesen mosolyogtam rájuk, bólogattam, s időnként mondogattam, hogy sì, sì, bár fogalmam sem volt, hogy miről folyik a duma.
Persze a nyelvtudás hiánya sok nehézséggel is járt. Habár a szülők beszélték az angolt valamilyen szinten, voltak dolgok, amiket egyszerűen képtelenek voltak elsajátítani. Legjobban a mans zavart a men helyett. Meg az, amikor a „vagy”-ot tartalmazó kérdésre igennel feleltek. Hát basszus, most melyik?
– Előre üljek, vagy hátra?
– Igen.
– …
Mit kaptam én anno azért, ha gyerekként káromkodni mertem? Sokak számára ismerős lenne a büntetés válasz. Erre a szülők meg ott ülnek, és teljes békével hallgatják, ahogyan a gyerekek a kurva szót emlegetik. Csak nézni tudtam. Amikor már igazán kínossá vált a dolog, akkor rákérdeztem, mire kinevettek, és csak annyit mondtak:
– Ja, persze… Nálatok az a szó mást jelent.
Fogalmatok sincs, mennyire…
A nyelvtudás hiánya miatt akkor éreztem magam a legkínosabban, amikor egyik délután beültünk egy comói cukrászdaféleségbe uzsonnázni. Természetesen én voltam a problémás egyén, aki nem szereti a szendvicset, így inkább valami mást rendeltem. Kinéztem magamnak egy ízletes kis Sacher-tortát, és angolul kommunikálva a családdal és a pincérrel, mondom:
– I will take a Sacher cake. – De azt is úgy jó német akcentussal, hát mondom: miért ne?
Senki sem értette meg. Párszor eljátszottuk ezt a sacher – what? játékot, amikor végre feladtam a próbálkozást, és inkább lebetűztem, hogy mit szeretnék. Ki a fene gondolta volna, hogy az olaszok úgy ejtik, hogy „száker”?
*Ildi erősen próbálja visszatartani a nevetést.*
Értem én, hogy az olasz szabályok alapján azt így kell olvasni, de mondjuk mi sem ejtjük ki a Schwarzwaldban a w-t vagy külön a c-t…
Persze én is igyekeztem betartani az ígéretemet, hogy majd megtanulok olaszul. Egy hónap után már saját magamat is megleptem, hogy mennyi mindent megértek, ha beszélni nem is tudok. De csak annyit mondok, hogy lehet gyereket nevelni mindössze azzal a pár szóval, hogy basta (elég), silenzio (csönd), merenda (uzsonna), bagno (fürdőszoba) és dormir (aludj) – kivételesen spanyolul. És ne feledkezzünk meg a háromig való számolásról és az olyan apróságokról, mint a Jó étvágyat! és a köszönések.
S habár ezek csak hasznavehetetlen szavaknak tűnnek, a gyerekek életében nagy-nagy jelentőségük volt. És amikor már az utolsó napokat töltöttem Olaszban, nagy előszeretettel tudtam odamondani az embereknek: „Csak azért, mert nem beszélek olaszul, attól még megértem, hogy miről beszélsz…”
Ono kad ih zamoliš, da ti kupe lubenicu
Munkaköri leírás
Munkaköri leírás? Ja, hát persze van ilyen. A szülők elvárják, hogy elsőnek kelj fel, és megetesd a gyerekeket, amikor ők még az igazak álmát alusszák tíz óra után. Habár nem kaptam listát arról, hogy mire allergiásak a gyerekek, és mit nem szabad, illetve mit kötelező megtenniük, volt pár dolog, ami hamar egyértelművé vált. És az újságokban sem jelent meg olyan cikk, hogy „Gondatlanságból elkövetett emberölés, a szerbiai bébiszitter kinyírta a gyerekeket.”
A hajhúzás és az, hogy a kisbaba összeharapdál, benne van a pakliban. A babák harapnak, ezért is fizetve vagy… Munkaköri leírás, hogy a gyerekekkel együtt nézed a Hello Kittyt és a My Little Ponyt. Két hónap után már fejből tudom a Baby tv műsorát. Olaszul…
Néhány nap után beláttam, hogy jobban megy a házimunka, mint a gyerekvigyázás, így megegyeztem a szülőkkel, hogy inkább ők legyenek a gyerekkel, és majd én feltakarítok, meg főzök ebédet.
Arról meg ne is beszéljek, hogy félistenként nézett rám az anyuka, amikor kivasaltam helyette, mert vele ellentétben én szeretek vasalni.
És hogy alapjaiba véve miből áll a bébiszitterkedés? Vigyázol, hogy a gyerek ne fulladjon bele a kádba fürdéskor, vagy ne egyen meg minden kavicsot a játszótéren. Szaladsz utána, és ha a gyerek esik, esel te is. De csak akkor válsz igazán jó bébiszitterré, amikor nem szégyellsz átmenni totál hülyébe, és nem félsz hülyét csinálni magadból mindenki előtt, csak hogy megnyugtasd vagy megnevettesd a gyereket. És arra is készülj fel, hogy a délutáni séta alkalmával egy egész óvodáscsoportot vezetsz magaddal, amikor a szomszédban élő kislány megkérdi, hogy veled mehet-e, és több kilométeren keresztül egy kézben viszed a nem is olyan könnyű gyereket, aki nem akar a kocsiban ülni, közben pedig a körülötted szaladgáló gyerekeket figyeled, számolod, és imádkozol, hogy ne szaladjanak ki az útra a kocsik elé.
Mission accomplished! Successfully. Oh yeah! Jó au pairnek lenni, mert te magad is láthatod a gyerekek fejlődését. És ennél nincs jobb érzés.
Elvileg meg kellett volna szoknom…
Akadt pár dolog, amit mondjuk meg kellett szokom. Például, ha pelenkázás közben elszakadt a pelenka, gond nélkül elővették a szigetelőszalagot az éjjeliszekrényből, és összeragasztották a pelenkát. Miért van szigetelőszalag az éjjeliszekrényben? Na, mindegy…
És a félmilliós kérdés? Hogyan szokjam meg, hogy az anyuka tangában flangál a házban, majd pedig kifekszik napozni? Jó teste van, nincs mit szégyellnie, na de akkor is. Show some respect!
Mindemellett még egy dolog volt, ami úgy igazán kiverte nálam a biztosítékot, és újabb kérdéseket vetett fel bennem. Tény, hogy nekem is és a babának is szőke hajunk és kék szemünk van, de attól még lehetünk testvérek is, nem? Kíváncsi lennék, hogy hányan néztek a gyerek anyjának. Mert néztek, úgy diszkréten bámultak, olasz módra. Bírtam, amikor megkérdezték, hogy én vagyok-e az anyja. De egy idő után már meg sem lepett a kérdés, és megfontoltam azt is, hogy ha még egyszer megkérdik, hát igennel felelek.
Nálunk miért nincsenek szurikáták a bevásárlóközpontban?
Proud to be Serbian
Amikor régebben feltették a kérdést, hogy honnan származom, volt, hogy azt hazudtam, magyarországi vagyok, volt, hogy csak annyit mondtam, vajdasági. Mondhatni, szégyennek számított a szememben az, hogy igazából szerbiai vagyok. Még ha magyar is, akkor is Szerbiából. Ez pedig valami olyan dolog volt a szememben, amivel nem hencegtem szívesen. Viszont a szívem összeszorult, amikor mások történeteit hallgattam, és büszkén mesélték, hogy svájciak vagy kanadai állampolgárok.
De az emberek nagy része még csak nem is hallott Szerbiáról. Aki meg már hallott, az inkább letagadja. Sajnos ennek az országnak nem a Tara vagy valami turistalátványosság miatt van hírneve. Mert akinek volt egy csöpp esze, az már rég elment innen. És hazánkban sajnos ez az egyetlen igazi siker. Elmenni innen. Minél messzebbre.
Egy olasznak, akinek tele van a zsebe pénzzel, igazán nehéz beadni, hogy az élet korántsem ragyogó ebben az országban, és a lakosság szegény. De mintha csak a falnak beszélnék, amikor azt ecsetelem, hogy az életet nálunk inkább a „lassú halál” kifejezés jellemzi.
De aztán fordult a kocka. Hogy miért vállalom büszkén, hogy honnan is származom? Roppant egyszerű. Csakis azért, hogy elmondhassam, egy ilyen lepukkant, semmilyen kis országból származom, és mégis megálltam külföldön a helyemet. Na de azért ha valaki Szerbiát automatikusan a Vučićtyal köti össze, akkor inkább úgy teszek, mintha az illető nem értette volna tisztán, hogy szíriai vagyok…
0 Hozzászólás
Szólj hozzá