Ötödik rész – A macskaevők

Egy nyűgös napon, az órákat lehallgatva, megkönnyebbülve a szabadság tudatától, a kijárat felé tartottam Noémi barátnőmmel az iskolából, mikor feltűnt egy hirdetést a falon. A szórólap szerint a pályázat résztvevői közül kikerülő szerencsés nyerteseket tárt karokkal várják majd Olaszországba, a kötelező nyári gyakorlat idejére. A lehetőség láttán Noémi, a cukrászleány majd kiugrott a bőréből örömében. Akkora üdvrivalgással fogadta a kiutazásra nyíló esélyt, mint a kisgyermek, akinek a világ legcsodálatosabb játékát kínálod fel. Én csak néztem és értetlenkedtem, sajnálkoztam, miért nem inkább Franciaország, Spanyolország vagy Anglia a cél? Miért pont a macskaevők? A nyálas nyelv és a sok buzeráns hazája, mindenki „bella Italiá”-ja. Sohasem csíptem Olaszországot, ahogy a hamburgert sem, pont azért, mert mindenki más imádta. Szégyen, ám igaz, hogy ezenkívül akkor még csak a pizzával és a bolognai spagettivel tudtam azonosítani az Appennini-félszigeten elterülő országot. Ezeket az ételeket mindig is imádtam ugyan, ám a szülőhazájukat saját butaságomból fakadóan nem kedveltem akkoriban.

Egy pár óra töprengés után a nyughatatlan sajtkukacok az alsó fertályomban rábeszéltek arra, hogy bármiféle további gondolkodás nélkül jelentkezzek én is erre a külföldi gyakorlatra. Mivel ha meg se próbálom, biztos elvágom magam a lehetőségtől, nem megyek sehová, és világot sem fogok látni soha. Ha megpályázom, akkor sem biztos, hogy bejutok a döntőbe, csak a legjobbak maradnak játékban, és utaznak végül. Ám pár havi intenzív nyelvtanfolyam, komoly székmelegítés és kemény tesztek után egy lettem a kiválasztottak közül. Ekkor már kevésbé rühelltem a macskaevőnek gúnyolt nemzetet! Nyelvük és kultúrájuk megismerése felkeltette érdeklődésemet minden iránt, ami olasz, és a kiutazás izgalma felgyújtotta a lángot a szívemben. Sötét, bugyuta utálatom átfordult mámoros, ujjongó-rajongó majomszeretetté. Szerelmes lettem. Pár alkalommal végigdöcögtem a Szeged–Pest útvonalat, megjártam az olasz nagykövetséget, vízumot szereztem az iskolából közbenjáró tanárok intézkedésének jóvoltából (amiért szeretnék újra köszönetet mondani), majd tűkön ülve, álmodozva vártam az indulásra kijelölt napot.

Az odaút végeérhetetlennek tűnt, ólomlábakon járt az idő. Kicsiny buszunk egy örökkévalóság alatt érte el Ausztriát, azt hittem, Magyarország határai a világ végéig nyúlnak. Türelmetlenségemet az ámulatba ejtő osztrák flóra és fauna nyugtatta kissé, a csodálatos hegyekkel átszőtt, dimbes-dombos táj, a hatalmas legelők, az aprócska, itt-ott feltűnő erdészházak, tradicionális falvak, a tiszta és rendezett környezet mind lenyűgöztek, és megjegyzem, soha az életben nem láttam ennyiféle tűlevelűt sem! Megfogadtam magamnak, ha addig élek is, egy napon meglátogatom ezt az országot, és hagyom magam elmerülni benne egy ideig.

Késő este volt már, mire másnap Riminibe érkeztünk, több mint egy egész napot utaztunk. A hotelba történő bejelentkezés után, szobánkba lépve ledobáltuk bőröndjeinket, megmosdottunk, és az utazástól fáradtan, ám az izgalomtól pulzálva, teli adrenalinnal nekivágtunk az éjszakának, irány a nagyvilág… pizzalesen a társaság! Éjféli vacsoraként bevágtunk pár (állítólag) fatüzelésű kemencében sült pizzát, többek között egy quattro staggionét (négy évszak), és merengtünk azon, vajon milyen lesz az előttünk álló 3 hosszú hónap. Hogyan fogunk kijönni egymással? Hogyan fognak fogadni bennünket az étteremben, ahol másnap jelenésünk van? Ilyen és ehhez hasonló kérdések kavarogtak gondolatainkban, míg csámcsogtunk bekebelezett falatjainkon egymás méregetése közben. Mint később kiderült, a pizzériában jól átvágták a fejünket. Gondolom, messziről üvöltött a homlokunkra írott szöveg, miszerint turisták vagyunk, és fogalmunk sincs semmiről. Nem örültünk a balszerencsés kezdetnek, de annyira nem vettük szívünkre. Boldogok voltunk, hogy bevághattuk életünk első ételét talján földön, amely a rossz helyválasztás miatt eléggé nívón alulinak bizonyult.

A háromcsillagos hotel (ahol több mint egy hónapot töltöttünk) tökéletesen megfelelt az igényeinknek. Álomba csöppenve éreztük magunkat, valótlannak tűnt ez a jólét. A reggelire elfogyasztott friss narancslé, eszpresszó, croissant, felvágottak, sütik és miegymás után jókedvűen indultunk munkahelymustrára. Mintha nem is dolgozni, hanem nyaralni jöttünk volna. Kora délelőtt volt, a nap máris tűzött, legszívesebben a bőröm is levetettem volna, a hosszú szárú tornacsukával együtt. Szinte az egész tengerpart üresen kongott, csupán itt-ott szedte a szemetet és igazgatta a napozóágyakat néhány alkalmazott. Később tudtuk csak meg, hogy sem az olaszok, sem az ideérkező, minden éjjel bulizó turisták nem a korán kelő típusból származnak.

A tengerparti kulipintyó, ahová „leszerződtünk”, egy Turquoise Beach Club névre hallgató, többfunkciós vendéglátóipari egység, amely a fürdőzni-napozni vágyó helyieket és turistákat főként olasz, tradicionális finom falatokkal kínálja, ha megéheznek a csobbanások és a napon szottyadás közben. A bár dolgozói jéghideg koktélokkal hűsítik a forró levegőtől tikkadt, porzó ajkakat, ezzel is felpezsdítve a látogatók vérét, és megkönnyítve az olasz dzsigolók dolgát. A gasztronómiai élmények mellett a klub minden este bulihangulatot biztosít, különféle helyi és külföldi DJ-k nyomják a muzsikát reggeltől estig, ám a hangsúly mégis az éjszakára tevődik, amikor kinyitja kapuit a stranddiszkó, ahol én is eszeveszettül roptam néhanapján, annak ellenére, hogy rühelltem az aktuális slágereket… Pár koktél után már teljesen mindegy, mi szól, ugyebár.

E forró reggelen a klubban is csak a pult mögött mosogató, felettébb kialvatlannak látszó pincért találtuk, aki mit sem tudott arról, kik vagyunk, és mit akarunk, nem is érdekelte különösebben. Angolul nem sokat értett, a mi kezdetleges, konyhai szaknyelvre és alappárbeszédre korlátozódó olasz nyelvtudásunk viszont eléggé megnehezítette a kommunikációt. Nagy nehezen elmagyaráztuk neki, hogy tanulók vagyunk, és a nyári szezon alatt páran a konyhán fogunk dolgozni, míg a csapat többi része a pincéreket segíti majd.

Amint fény derült kilétünkre, hangnemet váltott, szeme felcsillant a friss munkaerő láttán. Utat mutatott a konyha irányába, ahol a reggeli műszakot kezdő személyzet kukucskált kifelé álmosan, értetlenkedve. A konyhát és magát az éttermet látva lelombozódtam, elkeseredtem egy csöppet, nem ilyennek képzeltem ezt az egészet. Azt hittem, valamelyik többcsillagos hotelban fogunk robotolni, nem egy vízparti fatákolmányban, amit egy erősebb fuvallat, magasabb hullám simán széttúr. Szerencsére leendő munkatársaink szeretetteljes fogadtatása gyorsan kirobbantott borongós gondolataim ragadós hálójából, főként mikor Andrea (későbbi álmaim hercege) elkezdett bohóckodni, fitogtatva egyébként jócskán hiányos angol nyelvtudását. Mindent beleadva magyarázott, kézzel-lábbal gesztikulált, ezzel is lazítva a feszült hangulatot, majd beinvitált bennünket leendő munkahelyünk helyszínére, és barátságos házigazdaként körbevezette a társaságot a „birtokon”. Teljesen letaglózott a tény, miszerint ő a konyhafőnök. Előbb jutott volna eszembe, hogy a korosodó román papi a séf, mintsem ez a fiatal, hatalmas mosolyú, mindent bele fickó, akit sugárzó jókedve, pozitív energiától, szeretettől sziporkázó egyénisége nagyon vonzóvá tett, és megtöltött bennünket reménnyel.

Mivel Olaszországról mindenkinek először a pizza és a spagetti jut eszébe, ezért megosztom veletek egy fantasztikus pizza receptjét, Puglia régió büszkeségét, ahonnan Andrea is származik. Remélem, nem ijedtek meg a tésztakészítés feladatától és a szardellafilétől sem! Nem harap egyik sem!

Calzone alla pugliese (Calzone pugliai módra)

Hozzávalók 4 adag tésztához, 30 cm átmérőjű pizzaformához

• 45 g élesztő

• 1 kg finomliszt

• 390–450 ml langyos víz

• 3 lapos kávéskanál só

• 2 kávéskanál cukor

Feltét:

• 600 g lila hagyma szeletelve

• 4-5 evőkanál extra szűz olívaolaj

• 250 g paradicsom (konzervből, lecsöpögtetve)

• 200 g magozott fekete olajbogyó, félbevágva

• 8 szardellafilé, pár darabra csipkedve

• 2 ek. kapribogyó

• 8 bazsalikomlevél

• 130 g reszelt pecorino sajt

Elkészítés:

A tésztához szükséges langyos víz felében elkeverjük a cukrot, és belemorzsoljuk az élesztőt. Egy megfelelő méretű edényben elkeverjük a lisztet a sóval, és mélyedést képezünk a liszt közepén, majd ebbe öntjük a felfutott élesztőt és a maradék vizet. Fakanál vagy villa segítségével folyamatosan keverjük össze a lisztet a folyadékkal, majd kivéve az edényből finoman, fokozatosan dolgozzunk hozzá még annyi lisztet, amennyi szükséges ahhoz, hogy szép, kompakt, rugalmas tésztát kapjunk. Nem kell túlzásba vinni a lisztezést, viszont a tésztánknak nem szabad ragadnia sem. Jól dolgozzátok meg a tésztát, majd konyharuhával letakarva, langyos helyen hagyjátok kelni.

A vékonyra szeletelt lila hagymát 5 percig fonnyasztjuk 2-3 evőkanálnyi forró olajon. Hozzáadjuk a paradicsomot, olajbogyót, szardellafilét, kapribogyót, bazsalikomot és egy kis sót. 3-4 percig főzzük közepes lángon, majd lehúzzuk a tűzről.

A megkelt tésztát lisztezett felületen átgyúrjuk, majd 4 egyforma gombócra osztjuk, és ezeket egyenként jól kidolgozzuk. Körülbelül negyedóra további kelés után lisztezett felületen kerekre nyújtjuk a tésztát, belehelyezzük a hajszálvékonyan kiolajozott pizzaformába (vagy egy nagy tepsi közepére), és egyenletesen eloszlatjuk a feltét és a sajt negyedét a tészta egyik felén úgy, hogy 2 cm széles sávot szabadon hagyunk a széleken. Betakarjuk a másik felével, és a széleket jól lenyomkodjuk, hogy a töltelék ne szökjön ki sütés közben. A calzone tetejét megkenjük egy csepp olajjal, szórunk rá egy pici sajtot, és 230 fokra előmelegített sütőben körülbelül húsz percig sütjük.

Az előző részt itt olvasható.

Képgaléria: