: Bózsó István
Bózsó István

A polgári színház egy cukormázzal leöntött hazugság

: Bózsó István
Bózsó István

„A nemzeti öntudat nem azért alakul ki valakiben, mert megtanítják neki, hanem mert jól érzi magát egy nemzet tagjaként, és önmagától akar ahhoz a nemzethez tartozni”

Karácsonyra igazi közéleti botrányt kaptunk ajándékba, amiben pénzt-paripát-gigabyte-ot nem sajnálva feszült egymásnak a politika és a feléledő internetes népharag a Szabadkai Népszínház Magyar Társulatának élén történt vezetőváltás okán. A fenntartó jogán az előző Magyar Nemzeti Tanács Kulturális Bizottsága Andrási Attilát javasolta, ami alapján a Népszínház igazgatója, Ljubica Ristovski nevezte ki a művészeti vezetői posztra. Az irányváltást, úgynevezett polgári színházat vizionáló szakember óriási ellenkezéssel találta szembe magát, melynek legfőbb hangadója egy internetes közösség, a Második nyilvánosság volt. Ezúttal a civil felháborodás győzött, az MNT elnöke január 5-i sajtótájékoztatóján bejelentette Andrási Attila, az előző MNT Kulturális Bizottsága által javasolt, majd a színház igazgatónője, Ljubica Ristovski által kinevezett művészeti vezető menesztését, illetve helyére Gyarmati Kata kinevezését. Interjúalanyunk, a Második nyilvánosság oszlopos tagja, Bózsó István szerint az Andrásit támogató kulturális bizottsági üléstől kezdve egészen az utódja kinevezéséig rengeteg kérdés merült fel az ügymenet tisztaságát és korrektségét illetően, ami komoly kritikákra ad okot közéletünket illetően.

Mi a helyzet most a színházzal kapcsolatban? Hogy értékeled a fejleményeket?

- Mint ismeretes, a szabadkai Népszínház Magyar Társulatának élén vezetőváltás történt a közelmúltban. A Magyar Nemzeti Tanács elnöke, Hajnal Jenő január 5-i sajtótájékoztatóján bejelentette Andrási Attila, az előző MNT Kulturális Bizottsága által javasolt, majd a színház igazgatónője, Ljubica Ristovski által kinevezett művészeti vezető menesztését május 31-i határidővel, illetve Andrási helyére megbízott művészeti vezetőként Gyarmati Kata kinevezését, aki az Újvidéki Színház jelenlegi művészeti vezetője. A társulat egyhangúlag üdvözölte Kata kiválasztását, bár fájlalták, hogy őket ezúttal sem kérdezték meg, ahogy Andrási kijelölésekor sem vették figyelembe a véleményüket. Úgy tűnik, a vajdmagy univerzumban ez már csak így szokás: az ukáz fentről jön, épp csak az érintettek nem szólhatnak bele a döntésbe, otthon meg aztán nyugodtan gondoljon mindenki, amit szeretne (úgyse az lesz). A mi internetes, civil közösségünk, a Második Nyilvánosság a fő céljai egyikeként Andrási Attila leváltásának elérését tűzte ki, abba viszont nem kívántunk beleszólni, hogy helyette ki legyen – ezzel is nyitva hagyva a lehetőséget egy jobb döntés előtt. Az egész folyamat, kezdve az Andrásit támogató kulturális bizottsági üléstől egészen Gyarmati Kata kinevezéséig, rengeteg kérdést vetett fel az ügymenet tisztaságát és korrektségét illetően. A részeredménnyel tulajdonképpen elégedettek vagyunk, hiszen Katáról mi sem tudunk semmi rosszat mondani, kizárólag jót, a társulat pedig valóban fellélegzett, megkönnyebbült, és látható örömmel várják a Katával való együttműködést. Meg kell azonban sajnos jegyeznem, hogy az egész színházas „cirkusz” tálalása a részben vagy teljesen MNT-alapítású médiumokban nem volt mentes a csúsztatásoktól, ferdítésektől, és ez a hozzáállás akkor sem változott meg, amikor már tulajdonképpen a mindenkit megnyugtató döntés megszületett. Az ügy nyugvópontra kerülésével főleg az anyaországi sajtó irányába mentek ki objektívnak teljes egészükben nem nevezhető tudósítások, amikre a Facebook-oldalunkon rendre rá is mutattunk. Nem értjük, hogy erre mi szükség volt, hiszen a végső döntés, ami részben a színházba járó közönség nyomására született, tulajdonképpen egy komoly, érdemi, előremutató, szinte dicsekvésre érdemes lépése volt az MNT-nek. Ám ők a részrehajló és maszatoló tájékoztatás által mégsem hagyták a sebeket beforrni. Jelenleg a magam és a MNY adminisztrátorainak nevében elmondhatom, hogy teljesen bizakodóan tekintünk a Népszínház munkájának jövője elé. Reméljük, az új művészeti vezetői posztra rövid időn belül kiírják a pályázatot. Szerintünk Gyarmati Kata megérdemelné, hogy négy éven keresztül vezesse a társulatot, és örülünk, hogy ezt az MNT elnöke is így gondolja!

Egyébként hogy zajlanak az ilyen kinevezések? Jogszerű volt-e Andrási kinevezése? És jogszerű volt-e a tiltakozásotok?

- A Népszínháznak két társulata van, egy szerb és egy magyar. Az intézmény élén az igazgató, a társulatok élén pedig a művészeti vezetők állnak. A poszt megüresedésekor a színház igazgatónője pályázatot írt ki. A magyar társulat vezetésébe az MNT-nek kvázi beleszólása van, hiszen a pályázatokat az MNT Kulturális Bizottsága megvizsgálja, és elvileg az MNT kulturális stratégiájával leginkább összhangban levő pályázatot támogatva javaslatot tesz a művészeti vezető személyére. Ezt az igazgatónő ugyan nem köteles elfogadni, de gyakorlatilag ezt teszi, ez alapján a javaslat alapján nevezi ki az új művészeti vezetőt. Ez így történt Andrási esetében is. Jogilag tulajdonképpen tiszta volt az ügy. Ami viszont aggodalomra adott okot, az Andrási múltja, és itt nem is a kompromittáló dolgokra gondolok elsősorban, hanem arra, amit fel tudott mutatni a karrierje során. Tulajdonképpen egy sokadrangú színházi szakember, akinek egész életét végigkísérte a politikai uszályokba való kapaszkodás, művészileg viszont igencsak keveset tett le az asztalra 60 éves létére. A hazai és az anyaországi szakma egy emberként hördült fel Andrási kinevezésének a hírére, kivétel nélkül a szakmai inkompetenciáját kifogásolva. Az MNT Andrási védelmében végig azzal érvelt, hogy szakmai döntés született. Sokan kérték az MNT-től a pályázatok nyilvánossá tételét is, amivel a testület könnyedén tisztázhatta volna magát a részrehajlás, illetve a politikai töltetű döntés vádja alól, de erre nem került sor. A társulat szintén negatívan véleményezte Andrási kinevezését, de ez akkor a nyilvánosságban különösebb visszhangra nem talált, így belenyugodva a megváltoztathatatlanba megkezdték a közös munkát Andrásival. A „nyilvánosság bilije” akkor borult ki, amikor Andrási az évad nyitásaként színrevitte Az ügynök halála című darabot, ami egyébként egy komoly, méltán sikeres dráma, tulajdonképpen egy klasszikus műnek számít. Andrási hozzáállását a társulathoz jól leírta az a tény, hogy már a bemutatkozó darabjába is több vendégművészt hívott, mint amennyit a „saját” társulatából szerepeltetett. Az előadás olyan silányra sikeredett, amitől hátrahőkölt a közönség is, a szakma is. Gyötrelmes két felvonást láthatott a nagyérdemű, gyalázat volt a „javából”. A darab sikertelenségét jól mutatta, hogy a második reprízre már csak úgy lehetett feltölteni a nézőteret, hogy vidékről buszokkal hoztak nézőket – ingyen. Ez annyira fejetlenül zajlott, hogy véletlenül egy busznyival több néző érkezett az előadásra. Persze ennek is megvolt a maga „haszna”, mivel így Andrási az Újvidéki Rádió megkeresésére levélben nyilatkozva azt állíthatta, hogy a darab annyira sikeres, hogy pótszékeket kellett elhelyezni a nézőtéren. Magyarul bűzlött az Andrási körüli kommunikáció az első perctől fogva, és egy idő után már nem lehetett sikernek hazudni a bukást, mégha az MNT ezért indirekt meg is tett mindent. Hogy jogszerű volt-e a tiltakozás? Nos, nézőként úgy éreztük, jogunk van felemelni a hangunkat egy közpénzből működtetett intézmény, nevezetesen a Népszínház lezüllesztése ellen. Ez nem annyira jogi kérdés, mint inkább morális. Jogom van a nemtetszésemet kinyilvánítani. Az igazi átütő erőt a mi esetünkben az biztosította, hogy tulajdonképpen nem volt ember, aki méltatni tudta volna Az ügynök halálát, tényleg annyira borzalmas volt. Az évad második előadása a Pozsgai Zsolt által írt és rendezett Mindszenty – Szeretlek, Faust című mű, ami bár minőségi ugrás volt az előzőhöz képest (talán mert nem Andrási rendezte?), viszont a nyelvezetét (ami meglehetősen didaktikus) és az időzítését (ti. az évvégi ünnepek idején került bemutatásra) tekintve elhibázott darab volt. Az érdeklődés addig nem látott mértékben apadt, a második reprízre már csak alig több mint ötven ember volt kíváncsi. Úgy gondoljuk, jogunkban áll tiltakozni az ellen, hogy a színház szellemiségét ugyanolyan gorombán és hozzánemértő módon rombolják le, mint ahogy azt az épületével tették.

Egy új munkatárs esetében időre van szükség a beilleszkedésre, a munkatársakkal, a nézőkkel és a körülményekkel való megismerkedésre. Ha ezt figyelembe vesszük, nem volt kevés ez az egyetlen előadás, hogy ilyen mértékű ellenállással szembesüljön Andrási?

- Én nem voltam a munkatársa, erről a társulat tudna inkább mesélni, bár a nyilatkozataikból, nyílt levelükből elég egyértelműen kiderül, hogy Andrási gyakorlatilag nem is kívánt velük semmilyen kapcsolatban lenni. Ugyanúgy képzelte el a színház irányítását, ugyanolyan diktatórikus mechanizmus mentén, ukázok által, mint amilyen mechanizmus által ő is ki lett nevezve. Mondhatni így szocializálódott, ez volt neki a normális. Legalábbis ez a jóhiszemű verziója a véleményemnek. A kevésbé pozitív eshetőség szerint azért nem próbált jóban lenni a társulattal, mert lecserélni készült őket, hiszen már a beiktatásakor az iránt érdeklődött, kit mikor lehet kirúgni. Ezek a belső, színházi dolgok, amelyekről a megnyilvánulásokból kívülállóként tudomást szereztünk, már önmagukban elég elszomorítóak voltak. Ezen felül Andrási nyilatkozatai már az első bemutató előtt is arról árulkodtak, hogy nincs tisztában azzal, milyen múltú és kvalitású társulattal fog dolgozni, a közönség ízléséről pedig szó szerint fogalma sem volt. Pedig egyszerű, mint a pofon, csak bele kell nézni a látogatottsági statisztikába. Az nem hazudik. De őt ez nem érdekelte, nem kívánt megismerkedni a közönséggel sem. „Márpedig itt nagymagyar színház lesz és punktum, itt trianonos kesergés lesz meg rovásírásos repertoár” – ha profán akarok lenni, így foglalnám össze Andrási népszínházas koncepcióját a pályázata elolvasása után. A Mindszenty-darab már e mentén készült, és látható volt, mennyire szűk réteget érdekelt. Kevés ember jár azért színházba, hogy szájbarágós történelemleckét vegyen. Az érett néző szereti, ha egy mű szöget üt a fejébe, ha a közvetített gondolat őbenne is új gondolatokat ébreszt. Egyszerűen a mi életünknek ez az Andrási-féle színház idegen. Tetszik, nem tetszik, igenis kultúrák találkozási pontján élünk, nem egy homogén kultúrközegben. Ez szerintem meghatároz sokunkat. Andrási ezt nem vette figyelembe, sőt, dölyfösen nem vette figyelembe! Hiába szabadkai, régóta nem él itt, nem érzi ezt a közeget. Az ő kvalitásait kidomborító hazugságok és ferdítések tulajdonképpen csak fokozták az ellenszenvet vele szemben. Bármilyen paradox is ez a megállapítás, de ha az MNT alapította média nem próbálja meg ilyen ügyetlenül, túlontúl átlátszóan megvédeni Andrásit a közönség „támadásától” (ezzel tulajdonképpen hülyének nézve a színházbajárókat), akkor véleményem szerint a közfelháborodás közel sem ért volna el ilyen szintet. Ha át akarnék esni a ló másik oldalára, azt mondanám, hogy Andrásit nem is a közönség buktatta meg, hanem az MNT. Ez a baj a túlzott kontrollal, amit a hatalom nem képes felfogni: egyszerűen kontraproduktív. Egy túl szigorúan nevelt gyerek zárkózott lesz, esetleg aberrált. Ilyen gyerek a kulturális élet is. A politikának meg se kéne próbálnia a saját képére formálni, mert abból jó nem sülhet ki! Andrási ennek az eszköze kívánt lenni (vagy épp nem kívánt, csak ezt parancsolták neki fentről), ezért ütközött ekkora ellenállásba.

Mi az a nagymagyarkodás, mélymagyarkodás, ez mennyire volt tiltakozást kiváltó ok? Látsz-e egy ilyen irányt nálunk is? Ezzel szemben határozod-e meg magad?

– Erre a kérdésre teljesen szubjektív választ adok, aminek az összes részletével nem feltétlenül ért egyet a többi MNY-admin. Andrásit alapvetően a szakmai inkompetenciája és a Népszínházzal kapcsolatos megnyilvánulásai miatt bíráltuk, nem ideológiai alapon. Viszont amikor szerkesztőkollégám, illetve adminisztrátortársam, Gyulai Zsolt komolyabban utánanézett Andrási múltjának, akkor erős szélsőjobboldali kötődést fedezett fel, és erre rá is mutatott. Andrási fideszes párttagsága is szóba került, ami önmagában természetesen nem bűn és nem bírálható, ám beszédes az a tény, hogy az általa vezetett Magyarkanizsai Udvari Kamaraszínház Nonprofit Kft., amely nem rendelkezik állandó társulattal sem, akkor kezdett komoly támogatási pénzekhez jutni, amikor a vezetője beleállt a Magyarországon fújó, meghatározó politikai szélirányba. Az MKUK előadásairól tudni kell, hogy alapvetően a nemzeti identitásra, a magyar történelmi események boncolgatására, illetve szinte kizárólag magyar vonatkozású kérdésekre helyezi a hangsúlyt. Ezzel önmagában abszolút semmi baj nincs, ez is egy irányvonal, ennek is helye van a világban, tulajdonképpen az elsők között tiltakoznék, ha ezt valaki be akarná tiltani. Viszont hiba ezt a profilt ráerőltetni a Népszínházra, amely alapvetően egy repertoárszínház, hiszen az előadásai eddig is (és reményeink szerint a jövőben is) rendkívül széles skálán mozogva reflektálnak a világra, a mindennapi életre, mind hangnemükben, mind témáikban, elérve ezzel a közönség legszélesebb rétegeit. Hiba ráerőltetni pont arra a Népszínházra, melynek repertoárjában eddig is jelen voltak a nemzeti témájú darabok is. Érdekes módon Andrási pályázatában az MKUK-ról több szó esett, mint a Népszínházról. Én mélymagyarkodáson, illetve nagymagyarkodáson azt az attitűdöt értem, amely a történelmi sérelmeken, traumákon, xenofób és szélsőséges nacionalista megnyilvánulásokon, a magyar kultúra kizárólagosságán keresztül szemléli a világot. Ha van valaki, aki a magyar kultúra szerelmese, az én vagyok, de önbecsapásnak és a józan gondolkodásra veszélyesnek tartom a mi kultúránknak mások kultúrája fölé helyezését. A mélymagyarkodók – ha legyárthatom ezt a szót – szeretnek elfeledkezni arról, hogy amíg az ősmagyarok Ázsiából idevándoroltak a Kárpát-medencébe, meglehetősen nagyszámú néppel érintkeztek, keveredtek, vettek át tőlük és adtak át nekik szokásokat, tapasztalatokat, és ez a folyamat tulajdonképpen még ma is zajlik. Az én meglátásom szerint a magyar kultúra (ahogy bármelyik másik) csakis viszonylagosan, más kultúrákhoz képest definiálható, és a mélységeinek valódi megértéséhez igenis más kultúrák ismerete is szükséges. Vegyük észre, hogy a magyarság kulturális nagyjai (ahogy a többi népé is) szinte kivétel nélkül beszéltek idegen nyelveket, olvasták, figyelemmel kísérték más nemzetiségű alkotók munkáit, beengedték a gondolkodásukba a kívülről jövő hatásokat is, és tehetségük által átformálva tették azokat közzé a magyar nemzetközösség épülésére. A bezárkózás paradox módon pont a nemzeti kultúra értékvesztéséhez, a világgal való inkompatibilitásához vezet meglátásom szerint. A szélsőjobboldali nagymagyarkodásnak ezen kívül több vetülete is van. Ezek egyike a nacionalizmusra (világszinten is) jellemző bűnbakkeresés szerencsétlen sorsunk igazolására. Ezen túl a területi revizionizmus, vagyis a Nagy-Magyarország határainak visszaállítására áhítozó, valóságtól elrugaszkodott törekvések, amelyek elfeledkeznek arról a tényről, hogy a történelmi Nagy-Magyarország lakosságát kevesebb mint 50%-ban alkották magyarok. Ezeket én nem tartom előremutató, a jelenkori problémáinkra megoldásokat megfogalmazó, a magyarság valódi megtartását segítő kezdeményezéseknek. De ez természetesen nem jelenti azt, hogy nem tartom fontosnak a nemzeti történelmünk ismeretét, vagy hogy szerintem el kellene feledkeznünk a nemzeti sérelmeinkről! Szó sincs erről. Egyszerűen azt állítom, hogy egyáltalán semmi értelme nincs azon az alapon egymásnak feszülni más népekkel, hogy kinek az ükapja-dédapja kinek az ükapját-dédapját ölte meg és miért. Beszéljünk róla, de a 21. században ez ne legyen ok a kölcsönös gyűlöletre. Igen, volt egy időszak, amikor a vajdasági/délvidéki magyarok között is kezdett megerősödni ez a szélsőjobboldali politikai irányvonal, de vegyük észre, hogy ez egyrészt a magyarországi széljobb importja volt (főleg a Jobbikkal a háttérben), másrészt ezek az eszmék mindig akkor kapnak erőre, amikor válságba kerül egy nép vagy népcsoport – értek ez alatt gazdasági, politikai, sőt, részben kulturális válságot is. Mondhatjuk, hogy egy önvédelmi reakcióról van szó. Mostanra lecsengeni látszik ez a folyamat (talán mert elmúltak a választások?), és mostanra a szerb nacionalizmus is (ami valódi fenyegetést jelentett számunkra) visszaterelődött egy konszolidáltabb mederbe. Mondhatjuk, hogy Szerbiában mostanra minden nemzetiségnek megvan a maga baja, és többnyire nem egymást vádolják érte. A helyzet lényegében annyira katasztrofális, hogy az emberek már a bűnbakkeresésbe is belefáradtak. Nem gondolom, hogy nekünk most nagymagyarkodó színházra lenne szükségünk. Pláne itt, ahol majd' mindenkinek van valamilyen más nemzetiségű rokona, és ahol pár évtizedenként nemzetiségi alapon szított feszültség miatt folyik patakokban a vér. Az emberek épp eleget keseregnek a hétköznapokban, legalább a színházban ne az önsajnálattal kelljen foglalkozniuk. Gyönyörű példa a Pozsgai-féle Mindszenty-darab, amelyik bár erős politikai felhanggal bír, tulajdonképpen abszolút nemzeti témájú mű, és aminek mi semmiféle bojkottját nem hirdettük meg (én is a kevés nézője között voltam), mégsem volt rá szinte a kutya se kíváncsi (egy kis túlzással). Azt gondolom, hogy a nagymagyarkodás, a szélsőséges nacionalizmus a problémákat nem megoldja, hanem fokozza, és ezért elutasítom. Ugyanakkor tiszteletben tartom, és fontosnak ítélem azokat a rendezvényeket, ifjúsági táborokat, amelyek a fiatalokat megismertetik a magyar múlttal, ősi kultúrával, régi mesterségekkel, népszokásokkal, és ezeket szinte kivétel nélkül a szélsőjobbhoz köthető szervezetek rendezik, csak ők szánnak rá időt, pénzt, energiát! Tehát a világ nem fekete-fehér, én sem vagyok az, a véleményem sem az. A nemzetközösségünkben szerintem mindenkinek helye van. Mégha a véleményünk sokszor ütközik is, ez alapján nem nemzetárulózhatjuk le egymást.

Bózsó István

Bózsó István

Ezt értem, hogy Andrási ehhez a szubkultúrához tartozik, rendben van. De vajon miért léphetett el ebbe az irányba az MNT, aminek a többségét a VMSZ adja, amely pedig csak a Fidesz és az LMP szövetségese, a Jobbikot már elutasította? Érzel az egész politikában is ilyen jobbra tolódást?

- Pontosítsunk: Andrási jelenleg a Fideszhez kötődik, a széljobb szekerét pedig nyilvánosan a közelmúltban tolta. Már önmagában ez is érdekes tény, hiszen egy tehetséges művészembernek mi szüksége lenne arra, hogy bármilyen politikai áramlatba betagozódjon? Egy kevésbé tehetséges esetében viszont már teljesen érhető a dolog. A témavilágát tekintve az MKUK a Fidesz számára is vállalható irányban mozog. A fideszes hátterű Andrási támogatása a Fidesszel jó viszonyt ápoló VMSZ, illetve MNT részéről abszolút életszerű, nincs benne semmilyen politikai ellentmondás. Ezért nem beszélhetünk jobbratolódásról, hiszen a VMSZ eleve egy jobboldali párt – és a magyarországi jobboldali hagyományokat megörökölve/ápolva módszeresen rontja meg a viszonyát a helyi értelmiséggel. Az egy másik kérdés, hogy egy kulturális ügyben miért politikai döntés születik szakmai döntés helyett. Erre a VMSZ-többségű MNT tudna igazi választ adni, nem én.

Nem lehet, hogy mindenféle gonoszság nélkül sokan ezt látják megoldásnak? Andrási úgy nyilatkozott, hogy ő polgári színházat szeretne létrehozni. Márpedig mindenhol ezt szajkózzák, hogy a polgári értékrend az európai. Miért gondolod, hogy inkább az általad felvázolt jobboldali irányba vezetne az egész?

- A polgári színház, a polgárság, a polgári értékek mostanra kiüresedett frázisokká váltak, amikkel dobálózik boldog-boldogtalan. Nálunk (ahogy az anyarországban is) a polgárság, a középréteg lesüllyedése, eltűnése jellemző. Ennek egyrészt gazdasági, másrészt politikai okai vannak. Az elsőt aligha kell megmagyarázni. A második viszont gyakorlatilag a közéletet leíró kórkép. Én azt látom, hogy a VMSZ az MNT-n keresztül egyre fokozódó kontroll alá veszi a kultúrát, a tájékoztatást és az oktatást is a térségünkben. Jó példa az Újvidék Színház élén történt vezetőváltás is, amelyik szintén nagy port kavart a szabadkaihoz hasonló okokból – ám ott az ellenállás nem bizonyult elégségesnek ahhoz, hogy az MNT ne vigye keresztül az akaratát. Továbbá szinte egymást érik a Magyar Szó főszerkesztőjének címzett nyílt levelek a még független médiumokban, kifogásolva a napilap részrehajlását, és a most már egyre nehezebben tagadható cenzúrát. A Pannon RTV-ről függetlenség szempontjából beszélni is kár. Egy plafon választja el őket az MNT-től, az egyik szerkesztőnk ráadásul a Pannon volt munkatársa, első kézből tudjuk tehát, hogy mit jelent a médiakontroll, miért az a főszerkesztő, aki stb. Egyébként a politikától független témákat – érdekes módon – professzionálisan kezeli mindkét médium, tehát mondhatjuk, hogy nem a szaktudás hiányzik a korrekt tájékoztatáshoz. A harmadik területről, az oktatásról pedig annyit mondanék, hogy az ismerőseim között három olyan is van, akik akkor kaptak munkát iskolákban, amikor beléptek a VMSZ-be. Teljesen fölösleges egymás szemébe hazudoznunk, ez már egypártrendszer a javából. A polgári színház egy cukormázzal leöntött hazugság, Európához annyi köze van, mint a Jangcében élő vak folyami delfinnek a kendermagos tyúkhoz. A nemzeti öntudat nem azért alakul ki valakiben, mert megtanítják neki, hanem mert jól érzi magát egy nemzet tagjaként, és önmagától akar ahhoz a nemzethez tartozni. Ehhez pedig nem polgárinak hazudott színház kell, hanem élhetőbb közélet. Közélet, ami tulajdonképpen a kollektív tudatkivetülésünk. Ezt torzítják el bizonyos erők, és következetesen azokat vádolják vele, akik pont a torzítás ellen emelik fel a hangjukat.

Mi a baj az egypártrendszerrel? Magyarországon is belefáradtak az emberek a huzavonába, és egy erős hatalmat választottak. Sokan azt mondják, jobb volt az egypárti diktatúra alatt. Különösen Tito idejében. Ha ebből induluk ki, teljesen jogos elképzelés, hogy erős, egységes politikát, ideológiát akar a vezetés kialakítani. Sok országban ez történik. Tényleg csak Európa az, ahol működik a demokrácia és a szabadság, annak is csak a nyugati felében. Nem lehet, hogy nekik van igazuk, esetünkbn a VMSZ-nek?

- A titói egypártrendszer meg a VMSZ által kialakított egypártrendszer között bármiféle párhuzamot vonni merész dolog. Több szempontból is. Egyik egy egész országra, több mint 20 millió emberre hatott, a másik meg egy nagyjából negyedmilliós magyar kisebbségre, amelyik területileg (Vajdaságon belül) is rendkívül tagolt, szétszórt, eleve nehezen összefogható. A dimenziókülönbségekből fakadóan a párhuzam kérdése értelmezhetetlen. Viszont én is azt állítom, hogy egy erős, egységes párt, adott esetben a VMSZ tehetne legtöbbet az itteni magyarságért. Az oldalunkon megjelent egyik jegyzetében Sabic Norbert nagy alapossággal járja körbe ezt a kérdést, rámutatva, hogy a vajdasági magyar politikai légtér túl szűk ahhoz, hogy több, különböző irányvonalat, eszmerendszert képviselő pártot el tudjon tartani. A kicsi magyar pártok tulajdonképpen egymástól szívják el a levegőt, és a végén senki nem kerül be az önkormányzatokba. A szerb pártok közül is jó néhány megtalálta a magyar választók egy része fülének kedves hangot. Mostanra van egy széles magyar réteg, melynek tagjai nem ugranak rá mindenre vadul, ami piros-fehér-zöld, elegük van a nemzeti színekbe csomagolt hazugságokból, ígéretekből, és ez nem azért van így, mert ők totálisan asszimilálódtak, elveszítették a nemzeti identitástudatukat. A VMSZ viszont képtelen az összes társadalmi réteget megszólítani, egyrészt a jobboldali retorikájának következményeként (amit persze a kisebbségi lét is generál), másrészt az arroganciája, illetve a soraiban egyre kevésbé fellelhető értelmiség hangjának hiánya miatt. Az aktuális hatalommal mindig jó viszonyt ápolva beleszólhatott a törvényalkotásba, minek következményeként az MNT szinte kizárólagos döntéshozatali pozíciót élvez magyar ügyekben, de különösen a Magyarországról érkező támogatások szétosztásában tudhat magáénak abszolút monopóliumot. Az MNT elsöprő többségét pedig szintén a VMSZ adja. Senkinek se legyenek tehát illúziói azzal kapcsolatban, hogy a VMSZ-többségű MNT keze milyen irányba hajlik, amikor pénzek szétosztásáról van szó, milyen pályázatok, projektek, ügyek részesülhetnek előnyben, és kik azok, akik soha egy vasat nem kaphatnak. Talán a kedves olvasó is tisztában van azzal, hogy a civil szervezetekre is mennyire rá van telepedve a pártpolitika. Lássuk meg az összefüggést! A VMSZ által megvalósított egypártrendszer működése egyébként sokkal inkább vonható párhuzamba a Fidesz politikájával. Ott is demokratikus választásokon nyerték el a többség támogatását, ahogy itt is. És mindkét párt erőszakos módon kezdett bele a demokrácia leépítésébe, szinte minden intézmény vezetőjének leváltásába, azzal a nem különösebben titkolt céllal, hogy mindenhol a párthoz hű emberek üljenek, egyszerűvé téve ezzel az intézmények központi akarat mentén történő irányítását, másrészről bebetonozva a hatalmi pozíciót. Senki ne kergessen hiú ábrándokat azzal kapcsolatban, hogy a vezető pozíciókra kiválasztott személyek messzemenően megfelelnek minden létező szakmai követelménynek. Ez szinte a legutolsó szempont. A párt abból főz, amije van. Érdemes megfigyelni az új MNT összetételét, ami gyönyörűen, kristálytisztán megmutatja, mekkora támogatottságot élvez a VMSZ az értelmiség körében. Jó „móka” összehasonlítani az előző MNT összetételével is, mert bizony szembeszökő a változás. Ha ez a trend így folytatódik, akkor a magyar kisebbség parlamentjének tekinthető MNT-ben lassan kevesebb diplomás értelmiségi fog lézengeni, mint bármelyik falusi vásárban. Viszont érdemes még valamit észrevenni és kihangsúlyozni. A VMSZ mostani irányvonala tulajdonképpen egy szűk elithez köthető, amely elég ügyes és okos volt ahhoz, hogy az egész pártot az irányítása alá vonja. Az egyszeri párttag nem feltétlenül emeli fel a szavát egy-egy rossz döntés ellen, hiszen a tagság többsége (és ezzel kapcsolatban se legyenek illúzióink!) a párttól egzisztenciálisan függ. Ez mindenképpen megnehezíti a belső változásokat. Hogy valami a párton belül megmozduljon, ahhoz szerintem kitapintható népszerűségvesztést kell megélnie a VMSZ-nek. Ennek a bekövetkezte pusztán idő kérdése, hiszen estig sorolhatnám azokat a történelmi példákat, amelyek a központi akarat mentén szerveződő rendszerek törvényszerű bukását mutatják. Egy-egy ilyen rendszer belülről nagy összhangot mutat, hiszen az ellenszegülők vagy el vannak némítva, vagy maguktól maradnak némák. Viszont pont az okozza a sérülékenységét és végső soron a gyengeségét, hogy mindössze pár agy van bekapcsolva a döntéshozatali munkába. És az agyak öregszenek. Az idő pedig halad. Sokak szerint jelenleg nincs igazi alternatíva a VMSZ-szel szemben, viszont még ha lenne is, annak programjáról sem értesülhetne érdemben a hétköznapi ember, hiszen a vajdasági magyar tájékoztatási eszközök fölötti kontroll mostanra már olyan szintet ért el, hogy a pártot valóban fájó módon bíráló hangok lazán el vannak némítva, ki vannak húzva stb. Ennek a jól bejáródott helyzetnek a levesébe köpött bele az internet.

Tíz évig Szerbiában nem sokat fejlődött a demokrácia. Most megindultunk az unió felé, lekapcsolták a nagy gengsztereket stb. Lehet ezzel a néppel szabadságosdit játszani, vajon felkészültek az emberek a demokráciára? Elég hozzá a tiszta közélet? Az hozzájárulna a gazdasági fellendüléshez is? Van a kettő között kapcsolat? Ha van egy szűk réteg, ami megvitatgatja a színházi életet, az még édeskevés a társadalom többségét illetően.

- Nagyon jó kérdés, igazából fájóan jó, hogy a kelet-európai ember készen áll-e a demokráciára. Különösen azért jó ez a felvetés, mert időről időre azt látjuk, hogy az emberek olyan pártokat preferálnak, amelyek megmondják a tutit, diktálnak, nem vonnak be senkit a döntéshozatalukba. Ha nagyon meg akarnám magam utáltatni a szociológusok egy részével, akkor azt mondanám, hogy a kelet-európai ember igényli a diktatúrát (ha nem is az életveszélyes fenyegetettség szintjén). Ugyanis a diktatúrában a hibákért kizárólag az állam, a rendszer okolható, az egyszeri ember tulajdonképpen mentesíti magát a felelősség alól, mondván, hogy úgysem bírok ellene semmit tenni. Másrészről a diktatúrában a rossz döntés felelőssége alól szinte mindenki mentesül. Gondoljunk a szovjet időkre. „Nem jött be az ötéves terv? Nem baj, csinálunk másik ötéves tervet. Hogy közben éhen haltak párszázezren? Hát ez van, az élet kegyetlen.” Nem járt különösebb következménnyel semmilyen hibás döntés. A működő demokráciában (ami nem csak nevében az) ezzel szemben a döntéshozók nagyon könnyen találják magukat szemben a nép haragjával, ha valamit elrontanak, és az állami erőszakszervezetek sem privát testőrségként védik őket. Ehhez a kiegyensúlyozottsághoz mindenképpen a polgárok öntudatosságára, tájékozottságára van szükség, illetve egy komoly következetességre a részükről, amikor valami ellen vagy mellett kiállnak. Nálunk mit tapasztalunk? Ha az emberek valamiért az utcára vonulnak, a hatalom képviselői szépen megvárják, hogy elunják magukat, és kész, az élet megy tovább. De önmagában nem is ez a szörnyű, hanem hogy a választók a legközelebbi adandó alkalommal a szavazataikkal nem büntetik meg gyalázatosan azt a pártot, amelyik ilyen attitűdöt mutatott. Ennek a magyarázata is egyszerű, és egy nem túl régi szociológiai tanulmány mutatott rá: a kelet-európai ember politikai memóriája maximum fél év. Magyarul ami fél évnél korábban történt, arra nem emlékeznek, nem tulajdonítanak neki jelentőséget, nem befolyásolja őket a döntésükben. Ezért is csinálhatja meg minden hatalomra kerülő párt, hogy a legkeményebb idiotizmust tolja végig 3,5 éven át, majd az utolsó fél évben jópofizik, osztogat, adókat csökkent stb., és ismét hatalmon vagy a hatalom közelében marad. Kicsiben ugyanez működik a vajdasági magyarságban is. A piszkos dolgokat megcsinálják a ciklus elején, aztán a végén már úgyse emlékszik rá senki. Ez egy katasztrofális állapot. Mármint katasztrófa az, hogy az emberekkel ezt meg lehet csinálni. Nem öntudatosak. Bár az internet térhódításával a tájékozódási (de egyben a manipulálási!) lehetőségek is megnőttek, tehát ez jelenthet egyfajta kiutat ebből a kollektív leárnyékolt tudatállapotból. A közélet tisztasága egy nehezen körülhatárolható fogalom, és erről biztosan mindenki másképpen vélekedik. Szerintem túl sok a politika, másról sem lehet olvasni, hallani, tévét felkapcsolva tudósításokat látni. Mindent átitat, tényleg néha olyan érzése van az embernek, hogy ha este befekszik az ágyába, nagy eséllyel egy politikus fog ott kucorogni a takaró alatt. A közpénzek szétlopása ipari méretekben zajlik, és ez csak nagyon kevesek számára átlátható, megfogható dolog. A mezei szavazó nem is érti, hogyan lehet pl. polgármesterként vagy képviselő-testületi tagként milliókat kilopni a közös kasszából. Pedig egyszerű, mint a satu, minden országban így csinálják: a közbeszerzési pályázatokban irreálisan magas összegek szerepelnek, a munkák megnyerése után a vállalkozó szépen visszaoszt a közpénzből a döntéshozóknak zsebbe és csók. Minél több helyre sikerül egy pártnak döntéshozókat bepumpálnia, annál jobban csordogálnak ezek a pénzecskék, annál boldogabb a tagság. Ez egyébként természetesen nem áll(hat) egy-egy párt teljes tagságára, de egy pillanatig se legyenek kétségeink afelől, hogy minden párt elitje ilyen pénzekből prosperál. Hogy erről miért nem lehet hallani, olvasni, annak pofonegyszerű oka van: egyrészt minden párt benne van nyakig, másrészt az országos médiát ugyanúgy (sőt: jobban!) cenzúrázzák, mint a kisebbségit. Hogy a tiszta közélet, a visszaszorított korrupció milyen mértékben befolyásolja a gazdasági fellendülést, azt inkább egy közgazdásznak kellene kifejtenie. Én csak a parasztlogika mentén végiggondolva tudom azt mondani, hogy ha a közpénzek nem a korrupt politikusok zsebében kötnek ki, hanem pl. az útburkolatban, a felújított középületek anyagában, az oktatásban stb., akkor igenis a fejlődés egy logikus következmény. Arról nem beszélve, hogy ha egy stabil, korrupciótól mentes jogi környezetet tudna az ország biztosítani, akkor a nyugati cégek is szívesebben jönnének ide gyárakat felhúzni, és talán az itteni cégek (értsd: emberek) is könnyebben, kiszámíthatóbban, stresszmentesebben tudnának boldogulni. Ehhez egy paradigmaváltás kell. Nem tudom, hogy lehetséges-e. Ahogy azt sem tudom, lehetséges-e, hogy az itteni magyarság gazdaságilag valamilyen szinten önállósodni, a szerbiai tempóhoz képest gyorsabban fejlődni tudjon. Tulajdonképpen látok rá esélyt, de ehhez a fejekben kell rendszerváltás, nem az utcán.

Képgaléria:

Cikk értékelése:

értékelés(ek).

0 Hozzászólás

Szólj hozzá

: Bózsó István
A polgári színház egy cukormázzal leöntött hazugság „A nemzeti öntudat nem azért alakul ki valakiben, mert megtanítják neki, hanem mert jól érzi magá...

0 Hozzászólás | Bővebben +
: A mikrofonnál Barkóczi Csaba
Ez a 21. századi népvándorlás is véget ér előbb-utóbb 2. Hiszen fél Kelet-Európa nem költözhet át Németországba és Nagy-Britanniába

0 Hozzászólás | Bővebben +
Pályázati felhívás A Szarvas Gábor Nyelvművelő Egyesület a 2015. évi Szarvas Gábor nyelvművelő napok alkalmából pály...

0 Hozzászólás | Bővebben +
Humánökológiai fordulóponton vagyunk Az ökológiai-ökonómiai paradigmaváltás szükségessége

0 Hozzászólás | Bővebben +
: A Sanctuary Merc előtt fényképezkedő boldog rajongó a band tagjaival
Fuck You!!! Sanctuary, Overkill, Belgrád, Dom Omladine, 2014. 3. 9.

0 Hozzászólás | Bővebben +
:
Multikulturális sokk Újvidéken Neozbiljni pesimisti, Kultur Shock – 2015. 3. 1., SKCNS Fabrika

0 Hozzászólás | Bővebben +
:
Amikor a cselló mesél... Az Electe civil szervezet februárban megrendezett évadnyitó koncertje után március 13-án, pénteke...

0 Hozzászólás | Bővebben +
:
Falbontás a diszkó tőszomszédságában lévő rockklubban Társalgás a Phrenia zenekarral

0 Hozzászólás | Bővebben +
:
Exodus: Istenek és királyok Ez a film, váratlanul, Mózes bibliai történetét meséli el

0 Hozzászólás | Bővebben +
: Hajdú Tamás (fotó: Greguss Lilla)
„Kimondhatatlan jól van, ami van. Minden tetőről látni a napot.” Az egyik kedvenc Pilinszky-idézetem ez a két sor, amely nem hangzott el március 24-én a Raichle-p...

0 Hozzászólás | Bővebben +
:
„Annyi ember meghalt má’, oszt nem lett nekik semmi bajuk” – nekünk se lesz, csak előbb éljünk! Aki követi a Szabadkai Népszínház Magyar Társulatának a repertoárját, és meg is nézi a felkínált ...

1 Hozzászólás | Bővebben +
:
Cs. Simon István Vers- és Prózamondó Találkozó Technikai okok miatt kénytelenek vagyunk elhalasztani az I. Cs. Simon István Vers- és Prózamondó ...

0 Hozzászólás | Bővebben +
:
10 tehetséges őrült, akik nagy eszméket adtak a világnak 2. Forrás: AdMe.ru

0 Hozzászólás | Bővebben +
:
„A fájdalom gyengeség, ami elhagyja a testet” A zentai Tiszavirág Kajakklub egyik sikeres sportolójával, Vartus Árpáddal készítettem interjút

0 Hozzászólás | Bővebben +
: A selfie-k egyike
Oh, boy 1. Első rész - Vodka. Minden egy pohár vodkával kezdődött.

1 Hozzászólás | Bővebben +
:
Ki tehet róla? Az áldozathibáztatás azt jelenti, hogy az erőszaktevő helyett vagy mellett az áldozatot (is) hibá...

0 Hozzászólás | Bővebben +
:
Sporhetsztori 5. Ötödik rész – A macskaevők

0 Hozzászólás | Bővebben +
:
Levelek Japánból 13. 13. rész - Krizantémfesztivál Kaszamában

0 Hozzászólás | Bővebben +
:
Bátorkeszi Borfesztivál Május 8–9.

0 Hozzászólás | Bővebben +
Vajdasági est mar18-31 Szemezgetés vajdasági műsorbeharangozókból

0 Hozzászólás | Bővebben +