Fotók: Bernáth Tamás

Nyilvános házibuli egy magyarkanizsai pincében a Bronsons, az Umreti fit, az Ana Never és a Szikes ideiglenes hajlékában

– Muszáj most ide neked elmenned, fiam? – kérdi tőlem édesanyám húsvét nagyszombatján, Óbecsén este nyolckor, amikor már felvittem arcomra a Pitralont. – Miért kell neked mindig menned valahova? – folytatja. – Édesanyám, megyek közönséget építeni! – mondom drámai pátosszal. Mert így lesz egyszer közösség – megszólal bennem a politikus. Majd így folytatja az idealista: – Anyu, néha le kell menni, hogy magasra tudjunk emelkedni. És a hang képtelen abbahagyni. Hogy dohosak és füstösek legyünk! Az igazi dolgok néha a föld alatt történnek. Míg csukom be a nagy zöld kaput, ennyi hagyja el a számat: Ó, igen! Bepárásodik szemem. A háttérben angyalok kürtszója kísér utunkra, hogy odaérjünk a kanizsai pincébe.

Kanizsán járunk. Magyarkanizsán. Húsvét nagyszombatján a föld alatt, egy tágas pincében, ahol rögtön első benyomásra, a doh első szippantásával az válik nyilvánvalóvá, hogy kijárna már ennek a helynek egy friss meszelés. A tüdőt biztos megterhelné, ha itt kéne élni, de csak egy estére válik családiassá a környezet. Annyira családias, hogy étel is van zenével, hacacáré, s vannak házi szabályok, amelyekhez tartani is kell magunkat. De nem fáj. Illendő este kilencig odaérni, mert zárják a kapukat. Italmérés nincs, mindenki hozza kedvenc bádogbögréjét, termoszát, azokban pedig italát. Az udvaron sem annyira ajánlatos kinn lenni, mert zavarhatjuk a szomszédok húsvéti nyugalmát. Dohányozni csak az előcsarnokban lehet, és nem a koncertfülkében, azaz a próbateremben. A vega hagymás bab is már megfőtt (a pincén kívül) a bográcsban. Szó szerint beleütközök. Természetesen a zenekaroknak készült, de az est vége felé az éhesebb vendégek is ehetnek belőle. A belépő támogatói jegy, amivel az együttesek útiköltségét fedjük. A kb. nyolcvanfős közönség tagjai nagyjából mind ismerik egymást, többéves jó barátok. A jókedv, ahogy a cigi füstje és a soha meg nem szűnő eszmefuttatások is, megtöltik a termet. Olyan hely ez, ahol a Smoki és a konnotáció egy mondatban kényelmesen megfér. Emberek ülnek, emberek állnak, mindenki jól érzi magát, és boldog, mert dobog.

Természetesen volt egy kis zenei apropója is, hogy ez a sok-sok barát a nagyszombatot ezen a helyen töltse. Este tíz után kicsivel a pince évek óta próbateremnek felszentelt egérlyuknyi helyiségében egy bajmoki trió, a Bronsons belecsapott zenéjébe. A próbateremről annyit, hogy akármennyire is kicsinek tűnik a helyiség, alkalomról alkalomra a fizikai törvényeket annál erőteljesebben megbontó tértágító lehetőségeit bizonyítja. A Bronsonsról pedig annyit, hogy felkészülten jöttek, izomból lenyomták saját dalaikat, amiért külön elismerés és tisztelet jár, hogy nem holmi feldolgozásokkal próbálnak közönséget szerezni. Zenéjük kellemes amerikai rock, röviden grunge (olvasd: grandzs-dzs-dzs). Sokszor a Nirvanát juttatták eszembe, majd a Pearl Jamet, majd megint a Nirvanát és így tovább. És ez pozitív kritika. A koncert után hallottam a Tankcsapda hasonlatot is, de én attól elzárkóznék. A csapat, amikor lejátszotta a repertoárját, egy lelkes visszázás után mivel is zárt volna, mint a Schoollal a Nirvanától.

Ezután jött a szegedi, szerb szövegekkel operáló Umreti fit zenekar. A stílus a szó legnemesebb értelmében punk. A kiállás, a buligenerálás, a pici kis hangya dallamok mind-mind punk. Vidám punk. A zentai születésű Farkas Tamásnak köszönhetően működnek a szövegek szerbül. Az énekes első látásra amolyan hipszter művészlélek forma, akiről lerí, hogy szereti az európai filmeket, húsz percen keresztül képes egy festmény előtt állni, és szabadidejében fotózgat, meg tanyákra jár koncertekre. Na most, különös ismertetőjegyei koncert közben: közönségbe ugrálás, közönségbe futás, közönség arcába kiabálás, közönséget táncba rántás, padlóra borulás, padlón éneklés, faltól falig pattogás, megőrülés, meghalás. Az együttes tagjai sem jámbor lelkek ilyenkor. Hangszerük kicsit megköti őket, de mondjuk a dobos srác kivette pergőjét, és a spontán kicsi a rakás hegyre ráugrott hangszerével, és ott püfölte azt. Bárány szellemem az elején még azt gondolta, hogy majd csupán végignézi ezt a kis koncertet, de 4 perc 44 másodperc után már benn voltam a táncforgatagban, és egyre jobban éreztem magam. Remek koncert volt. A térdeim meg lehet, tíz év múlva mesélnek, hogy nekik ez hogy is esett.

Jöhetett egy kis felfrissülés, majd átszellemülés. A szabadkai Ana Nevert sokan már úgy várták, mint egy jó papot, azt a bizonyos lelki fröccsöt, a pszichiátert, a fényt az égből. Mert valljuk be, koncertjeik alkalmával valahol képesek is súrolni ezeket a magasságokat, és ezt a merő következtetést a közönségben szereplő becsukott szemek arányából merem levonni. Állva alvó emberek közönsége! – mondaná talán egy fotó, de lehet, azon a fotón keresztül is kifolyna az Ana Never zenéje. Az Ana Never lelki implóziókig vezető meditatív zenéje után nehezebb feladat volt visszaállni a magyarkanizsai Szikes zsíros hangzásvilágába. A két banda sorrendjét talán megcseréltem volna. Az instrumentális zenekar, a Szikes nagyjából olyan hangzást művel, amit stoner rocknak lehet elnevezni. Tehát elég csak elképzelni egy disznóvágást a bánáti homokpuszta közepén 35 fokban egy jófajta tollkabátban. Meglepetésemre vissza tudtak billenteni a mozgékonyabb lelkek világába. Amíg az Umreti fit kellemesen és barátságosan bepörgetett mindenkit, itt már néhol egy 47-es lábú fiatalember lelkes örömujjongásával kellett megküzdeni a négyzetméterekben limitált koncertszobában. Magas ember, nagy láb, nagy öröm. Dióhéjban: várom a következő Szikes-koncertet, remélhetőleg egy tanyán, kint a szabadban, akár egy szikes közepén, 35 fokban, tollkabátban.

Nem tudom, mennyire tetszett volna ez az est egy ilyen összejövetelektől teljesen idegen embernek. Kíváncsi lennék rá, de azt leszögezhetjük, hogy négy teljesen különböző zenekart hallgattunk, és egy reprezentatív keresztmetszetét annak, mit lehet kihozni az erősített gitárokból, a hagymás babból és pár jó barát összefogásából. A dohos, omladozó falú pince nagyszombaton megtelt élettel. Újjászületett. Feltámadt.

Képgaléria: