Bálizs Ágnes versei

Esti zaj

Szeretem a városi buszok esti ringatását,

a részeg fazonok dúdolását,

én nem bámulok ki az ablakon,

ahol nem muszáj, pedig fogalmam sincs,

mikor kell leszállnom, hol vagyok, hagyjuk.

Inkább nézek egy utcai zenészt,

ahogy számolja a pénzt,

és meghallok egy-egy harapást,

most nincsenek szavak,

ez a néma zaj,

senki se zavar.

Most épp nem jutsz eszembe, látod,

rád se gondolok, én csak átérzem

az otthagyott lányok bamba tekintetét,

fülelek, mikor sóhajt fel

valaki, mert nehéz a csomagja.

Egy színészre koncentrálok,

még mindig messze vagyok,

hagyom, hogy elvigyen mélyre,

miközben magammal hordom

a papírok csörgését,

a dalokat, a zenét.

Ez mind zene.

Csak szétszórt, mint a város.

Hídközelben

A Budaörsi út rendezetlen,

fárasztóan kellemetlen,

de ott van az a misztikum,

ördögies, mintha arra késztetne,

hogy utazás közben ne nézz az öledbe.

Nekem mindig szerelmi bánatom van,

ha Pesten járok, de kinek nincs?

Abban a városban már mindenki sírt,

örömöt, bánatot, csalódást, kínt.

Itt se jó a helyzet! Mondom,

Vajdaságban is úr a korom.

Adán van egy kecses kis Híd,

amit csak úgy hívnak: „kishíd”.

Állsz rajta, vársz és hallgatsz,

messze vagyok én

és messze van a tavasz,

de mosolyogsz, szóval rólam mesélsz,

Miközben én Budapesten ragyogok,

süt a nap, és tágra nyitott

számba veszem a meggyes pitét,

jaj, úgy szeretem a megszokott ízét.

Természetes kiőrlés, friss színek,

mégis, érzéseim hazavisznek.

hogy megelőzzek egy-két könnyet,

gyorsan kipillantok az ablakon,

s a Duna fodrait számolom.

Kifizetem a meggyes pitét,

mellé a borravaló felét,

mire megkérdezik, hogy tetszett,

azt mondom, otthonos,

adott egy kis szerbiai kedvet.

Képgaléria: