A magyar futball állóvizében az elmúlt szezonban – jobb híján – a szurkolói kártya bevezetése és a szabályzat körüli hercehurca keltett némi hullámzást, mi több, ugyanez a színjáték szolgáltatta az új évad bevezető izgalmait a nagyközönség számára. Egyes kijelentések szerint mindenkinek kötelezővé teszik a kártya kiváltását, korra, hitvallásra és kedvenc klubszínre való tekintet nélkül, majd az általános felháborodás után az MLSZ bölcs vezérei a bajnokságban szereplő csapatokra bízták a hálátlan feladatot, illetve annak eldöntését, hogy kapjon-e mindenki kártyát, vagy elegendő lesz a személyi adatokat bediktálni a belépőjegy vásárlása alkalmával. Ez utóbbinál nagyobb engedményt már nem tehetnek, legalábbis így nyilatkozott a vezérkar.

Az ellentmondó hírek már magukban felkeltették az érdeklődésemet, és mint a Debreceni VSC régi szimpatizánsa, ezúttal a saját bőrömet vittem a vásárba, vagyis a Nagyerdőbe, hogy meggyőződjek a valós helyzetről. Bátorságomhoz nagyban hozzájárult a csodaszép, alig egy éve felavatott aréna, na meg az egykori YU-futball, illetve a mai Montenegró fellegvárából, Nikšićből érkező neves ellenfél. A Loki ultrái minden esetleges változattól függetlenül bojkottálták az Európa Liga-meccset. A régi pályára hirdettek gyülekezőt, és zászlókkal, dobokkal felszerelve ugyanúgy szurkolták végig a rangadót, mintha kedvenceik itt játszottak volna. Igaz, most csak a zöld gyep közepére állított kivetítőn keresztül követhették az eseményeket, ám ez cseppet sem akadályozta őket abban, hogy a megszokott módon, teljes hangerővel zúgják a Tankcsapda által megkomponált Loki-indulót, szűnni nem akaró „Olé-olé” hangorkánnal fűszerezve. Sajnálatos egybeesés folytán ugyanez az összejövetel megemlékezéssé vált, ugyanis épp egy héttel a mérkőzés előtt érte halálos közúti baleset a Loki vezérszurkolóját, Komáromi Gábort. A gyászkeretes fénykép alatt gyorsan szaporodtak a mécsesek, az egykori B-közép pedig ezúttal nem a szokásos piros színben tündökölt, hanem a fekete pólók sokasága árnyalta be az egyébként forró hangulatú tribünt. Ezen a helyszínen tehát ingyen is megnézhettem volna a sporteseményt, a kíváncsiság azonban tovább vitt a vadonatúj stadion irányába. Nem mondhatom, hogy kígyózó sorok álltak a pénztár előtt, de még így is kínos lassúsággal haladt a jegykiadás. A bőség zavarában a kisasszony mindenkitől illedelmesen megkérdezte, hogy pontosan melyik székre kíván belépőt váltani, így jó 10 perc elteltével kerültem csak sorra, pedig alig négyen álltak előttem. Még szerencse, hogy nem egy teltházas rendzvényre jöttem, húszezer sorstárssal egyetemben. Aztán meg legnagyobb meglepetésemre mindössze egy teljes névre volt szükség, mely nyomtatásban rákerült ugyan a belépőre, de bárki bemondhatta akár a kutyája adatait, amennyiben a pedigrében családnév is szerepel. Igaz, a pénztár előtti kamera mindent rögzített, így végül is mindenkit megtalálhatnak, ha igazán keresik az illetőt. A szurkolói tiltakozás mindenesetre teljesen indokolatlannak bizonyult, nem beszélve a 600, 1000 és 1500 forintos árkategóriáról, amely még a magyar foci színvonalát szem előtt tartva is nagyon méltányosnak tekinthető.

Szektoron belül pedig mindenki ott ült le, ahol jónak látta, hiszen csak negyedéig telt meg a stadion, és még úgy is kényelmesen elfértünk benne, hogy a vendégeknek az egész északi, kb. 4000 nézőt befogadó lelátót fenntartották. A derék montenegróiak meg épp ennyien jöttek, feltéve, hogy a két utolsó számjegyet elhagyjuk, továbbá a létszámba belefoglaljuk a pályán küzdő kék mezes gladiátorokat is. Természetesen itt is egyperces hallgatás előzte meg a találkozót, majd percekig tartó, ütemes taps búcsúztatta a közismert vezérszurkolót.

Talán essen néhány szó magáról a meccsről is! Az első félidő békés focizgatással, és egy nagy kapushibával telt el, amit a maribori Rene Mihelič ügyesen kihasznált. Az ő nevét a vendégszurkolókat szerb nyelven tájékoztató bemondó sokkal könnyebben kiejtette, mint magyar kollégája, sőt ez a különbség fokozódott a második találatnál, amelynek szerzője Dušan Brković volt. A látszat ellenére persze a hazaiak húztak el 2:0-ra, és harmadikként a szenegáli válogatott, Ibrahima Sidibe gondoskodott arról, hogy ne csak a délszlávok lőjék a gólokat. Ő egyébként is némi színt vitt a játékba, amint a 46. percben csatasorba állt, de nem csak a szó szoros értelmében, mint ahogyan a debreceni menekülttábor 1800 lakója tette a város utcáival, hanem számos veszélyes megmozdulását követően az egyik pazar lövése a bal alsó sarokban kötött ki.

A vendégcsapat soraiban pedig épp a legtávolabbról érkező vendég, Maszato Fukui keltette a legnagyobb feltűnést, aki nem is annyira ferde szemeivel, meg 99-es rajtszámával, hanem inkább a nyomtatott „O” betűre emlékeztető lábaival, és ebből kifolyólag előreláthatatlan irányváltásaival őrjítette meg gyakran a védőket, és labdája két alkalommal is csak centiméterekkel kerülte el a hazai kaput.

Végül ki kell hangsúlyoznom, hogy mindkét gárda rendkívül sportszerűen küzdött, egyetlen szándékos bokánrúgás vagy fetrengés nélkül, emiatt a bíró által kiosztott két sárgát (amúgy egyik sem Fukui volt) túl szigorúnak véltem. Tehát hajrá Loki, hajrá Sutjeska, ezután is szurkolni fogok nektek, és külön örömmel tölt el, hogy egyikőtök biztosan megkapja a továbbjutásért kijáró potom 200 ezret, méghozzá euróban. A műsor ezzel még nem ért véget. A fanatikus rajongók a kisebbik stadionban a sötétedés beállta után még egy óráig skandálták Komáromi Gábor nevét, majd – ezúttal legálisan – pirotechnikai eszközökkel borították díszbe a pályát, és tették még meghatóbbá a végső búcsút. „Mi indulunk, ha kell, mi nem felejtjük el, hogy bennünk a vér piros-fehér” visszhangzott mintegy kétezer torokból, méghozzá – bármilyen hihetetlen – sokkal erőteljesebben, mint a mérkőzés helyszínén.

Képgaléria: