Fotó: Molnár Edvárd

Egy gyógyító fesztivál

Egy EFFE-minősítést nyert¹ fesztiválra tartok, ismét november vége van, élve vagy halva ott kell lennem. Ja nem, ez a tavalyi szlogen. Idén a No Comment, Say It Loud (Kommentár nélkül, mondd hangosan) alcímet kapta a fesztivál. A fejemben ismét az évről évre visszatérő gondolatok jelentkeznek, hogy miért kell ezt csinálnom magammal. Kialvatlanság, napi két darab, darabok utáni csevegés, italok sorozata. Tehát, a válasz. A Desirénél és még maximum két vagy három, éves szinten megrendezésre kerülő kulturális reflexemnél, ami ugye azért reflex mert jön, azaz kell, vagyis akarok menni, tehát ilyenkor Popper Péter azon szavai jutnak eszembe - amelyeket most csak barbár módon próbálok idézni, körülírni -, hogy „...hova ez a sietség, minek rohanni, sietni elmenni mindenre? Ki kell-e mindent pipálnunk, ami érdekel minket? Mi az a fontos, amiről lemaradhat az ember, ha nem megy? A világ ugyanúgy forog utána is, nem?” Igen persze, igaza is volt ebben valamennyire a kortárs magyar pszichológia Buddha-fülű bölcs alakjának, de Desirékor mindig rettegve nézek a tükörbe egy-egy előadásra való indulás eldöntése előtt, hogy mi van ha valami tényleg jóról maradok le? Persze a világ forog utána is. Lesz este, lesz hajnal, a nap újból lemegy délután négykor. Délután négykor! De mi van, ha tényleg jó lesz az a darab...? Még letölteni sem tudnám utána! Szempont! Jobb ha elmegyek, amennyire az fizikailag és szellemileg lehetséges.

Hogy a lényegre térjek, a színházzabálók november 28. és december 6. között tizenhét színpadi produkciót láthattak, ebből volt egy ajándékkoncert (Ivo Dimchevé december 5-én), egy zenés darabnak körülírható produkció (Dakh Daughters, Kijev: Rózsák), három táncdarab (Compagnie du Poivre Rose, Franciaország: Rózsabors; Frenák Pál Társulat, Budapest: Birdie; GroundFloor Group, Kolozsvár; Parallel) a maradék pedig színdarab a szó legtágabb értelmében.

Bevallom nem voltam az összes Desirén, de feltűnően sokan voltak az idein. Urbán András fesztiváligazgatót is sikerült megkérdeznem ezzel kapcsolatban és elmondása szerint eddig tényleg az idei fesztivál váltotta ki a legnagyobb érdeklődést, már a fesztivál előtt tíz nappal minden jegy elfogyott, kivéve a Dakh Daughters darabját, de az is végül teltházas lett. Ami pedig a legnagyobb vastapsot váltotta ki, és Urbán számára a fesztivál meglepetésdarabja is volt, a kolozsvári GroundFloor Group Parallel darabja.

Megszokhattuk már, hogy a fesztiválért felelős intézmény, a Kosztolányi Dezső Színház sem hagyományos színházi megoldásokkal dolgozik, így a Desiré fesztiválon is olyan darabok szerepelnek, amelyek valamilyen szinten tágítják a színház határait, illetve izmosítják, gyomrozzák a befogadó, a közönség toleranciaszintjét is.

A tizenhét produkcióból csak hatot néztem meg, de mentségemre szolgáljon, hogy pár Urbán rendezést már régebben kipipáltam. A Bánk Bán - Nemzeti dráma. Társadalmilag hasznos színházi előadás (Újvidéki Színház), a Neoplanta - Végel László azonos című regényének felhasználásával (Újvidéki Színház), a Koštana - Egy dalos darab az életről (Szabadkai Népszínház) már régóta repertoáron szerepel és csak ajánlani tudom a vidéki és városi kultúrotthonoknak, hogy amennyiben még nem tették meg, hívják le ezeket a darabokat vagy nézzék meg őket az anyaszínházaikban. Ezen felül a Via Negativa Manipulációk darabját is már korábban volt alkalmam megnézni.

A frissen megtekintett darabok között három első helyet osztanék ki.

Legyen az első hely, ún. hagyományos színházi kategóriában, a Dogville - Lars von Trier azonos című filmjének színházi adaptációja. A második első helyezett a francia Rózsabors újcirkusz darabja, illetve a harmadik első, a fulladásig megtelt színháztermet varázsoló bolgár, egyszemélyes intézmény, Ivo Dimchev, I Cure performansza. Mindhárom nyertes a maga kategóriájában és megkapják tőlem az Arany Bevarttszájú Guminő szobrot. Nem maradhat le azonban a hat ukrán csodanő darabja, a Rózsák sem. Övéké az ezüst szobor. Törzsi dobolással, révüléssel, csellóval, harmonikával, gyönyörű zongorajátékkal kibélelt kabaréjátékuk robbanásszerű startlövést adott le az idei Desirémre.

De jöjjön az öt ok amiért a nyertesek tetszettek:

Dogville – Mikser, Belgrád – Újvidéki Egyetemi Kultúrközpont – Fast Forward, rendezte Kokan Mladenović

1. Egyenes, hatásos és gyorsan ható társadalomkritika a Kis Farkasokról, rendszerünkről, kedves kis nyitott, álszent közösségeinkről, egymásról, saját magunkról.

2. A Vrooom zenekar élőben játszott.

3. Remek és ötletes megoldások voltak meglepő szituációkra, emberekre

4. Visszahozta a színházba vetett bizalmam. Egy ideje elveszett.

5. Lájkolhattam a darabot Facebookon is.

Rózsabors – Compagnie du Poivre Rose, Franciaország, rendezte Christian Lucas

1. Gumiemberek nagyon jól táncoltak előttem.

2. Emberek nagyon jó mutatványokat végeztek fölöttem.

3. Értettem a történet szálát.

4. Kacagtunk sokan.

5. Újcirkusz. Like.

I Cure, Gyógyító előadás – Szöveg, zene, koreográfia: Ivo Dimcsev

1. Dimchev – run cheetah, run, you can cure, everyone!

2. Kigyógyultam a hátfájásomból

3. Jobban odafigyelek szeretteimre.

4. Tiszta vagyok, békességre törőbb és elfogadóbb.

5. A gyógyító kártyámmal minden jobb.

Megjegyzem, ez a lista túlzottan szubjektív és csupán az idei Desirén kipipált darabok alapján született meg.

A fesztivál kísérő programja, a Desiré Akadémia olyan délutáni kérdezz-felelek találkozások az alkotókkal, rendezőkkel és színészekkel, amelyek egy sokkal intimebb betekintést adnak a színfalak mögé. Évről évre, szakmailag és emberileg közelebb hozzák a művészt a közönséggel. Idén Végel László, író, publicista, Kokan Mladenović, rendező, Ivo Dimchev, színész, perfomanszművész volt az Akadémia vendége. Ezen felül a Desirével párhuzamosan pszichodrámás műhelymunka zajlott Boris Telečki vezetésével.

Az Akadémián kívül a Desiré kihagyhatatlan része még a volontőrök. Dunja Subašić (22, Újvidék), fiatal, többnyelvű, szabadfoglalkozású színházfesztiváli önkéntes, annyit mondott el, hogy többszörösen megérte neki itt dolgozni, mivel nagy belátást kaphatott egy komoly és elismert fesztivál működésébe. Az ő megbízatása a francia vendégek vendégül látása, kísérése volt. Többféleképp is gyakorolhatta képességeit, hiszen nem csak a vendégeknek fordított, hanem a darabok fordításában, feliratozásában is besegített.

A fesztivál zárását követően még annyit kértem Urbán Andrástól, hogy mondja el milyen formában ébredtek a fesztivált követő napokon és milyen szemmel néznek a jövőbe. Urbán szerint továbbra is ebben az irányban haladnak majd, még jobb programmal és szervezéssel; olyan előadásokkal a programban, amelyek az életünkről, világunkról szólnak és amelyek jelentősen képviselik, illetve formálják a kortárs színházi esztétikumot. Ami pedig a fesztivál zárását illeti, fáradtan és örömmel ébredtek a több, mint egy hetes hajtás után, amelybe, ugye amikor egy szép történet zárul, azért vegyült egy kis szomorúság is. Ugyanakkor az iroda és a szervezők munkájának egy része még csak most kezdődött. Legalább egy hónapig tart még az utómunka. Urbán így summázott.

Én pedig, hogy hűen tartsam magam egy befejező részhez, hadd fogalmazzak Disney-filmbe illő, tündérnyelven, hogy a színház egy olyan fantasztikus hely, ahol a levegőt betöltő élő szavak, hangok, mozdulatok, fények együttesének vegyi reakciója jár velem táncot. Amikor a színpaddal, a színészekkel, a mellettem ülő ember motoszkálásával, Tikvicki bácsi jelenlétével összejátszik a négy sorral fentebbi köhögés, aminek még része az előadások előtt felszolgált törökkávé, a Majo és a Cortex füstje, a kézműves sör és bor, a Szabadkára vezető út, a hallgatás/röhögés oda és vissza. Ez nemcsak a színház, ez a Desiré.

Persze, ahogy Popper is mondta, nem muszáj mindent, nem kell mindenhova mindenáron eljutni, de Desirére jobb, ha elmegy az ember. Főleg, ha az az ember én vagyok. De az se rossz, ha te vagy az. Legalább elmondod milyen volt.

Képgaléria: