A Punnany Massif hosszú pályafutása során (bár az enyém sem rövid) két fesztiválon is alkalom kínálkozott számomra, hogy néhány méter távolságról csodáljam végig a művészi előadást, ám akkor még a nevét sem tudtam kiolvasni a pécsi hip-hop társulatnak, emellett meg nem dicsekedhettem kellő türelemmel és szakértelemmel a magyar színtéren akkoriban felfutó műfaj iránt. Először öt percet, másodszor már háromszor annyit viseltem el a színpad közelében, ugyanakkor komoly ígéretet tettem, hogy legközelebbi találkozásunk alkalmával hősiesen kitartok a produkció végéig. Nyilván meghallották ezt a magamban tett fogadalmat, mert ezúttal ők jöttek hozzám szinte házhoz, vagyis a vadiúj és szépséges zentai sportcsarnokban tették tiszteletüket, és jól tették, mert itt már nem volt kibúvó számomra. Azóta felnőttem a kitűnő szerzőpáros, Felcser Máté és Farkas Roland szövegeihez, amelyeket élőben szinte lehetetlen követni, ám időközben a rádióból hallgatva egészen megnyerőnek találtam őket. Na meg a nyelvtörő, de mindenesetre fülbemászó elnevezéssel is megbarátkoztam, melynek valódi jelentésére ugyan eddigi kutatásaim során nem tudtam fényt deríteni, de jólértesült körökből megnyugtattak, hogy jobb is ez így.

Időben megjelentem tehát az impozáns épület bejáratánál, tanulva a közelmúltban megrendezett kézilabda-rangadó körülményes beléptetési rendszeréből, ám ezúttal mindössze három perc után az ajtón belül találtam magam. Úgy látszik, a zenerajongók nem rejtenek annyi veszélyt, mint a sportesemények vérmes szurkolói, bár ezt ezelőtt is sejtettük. A tribünöket ugyan lezárták előttünk, ám a küzdőtéren elegendő hely maradt nemcsak a nézők, hanem az italospultok és a külön erre a célra felállított ruhatár részére is. Mindez a Green Future gárdájának körültekintő szervezésére utal, meg az is, hogy a rendezvényt személyesen a város polgármestere nyitotta meg a fiatalokhoz intézett néhány kedves szóval. Stílszerűen, a következő dalok vokalistáihoz hasonlóan prózában tette ezt, majd ezután sem vonult fedezékbe, hanem kíséretével együtt néhány szám erejéig a legjobb helyről, a keverőpult mellől ízlelgette a magyar rapperek remekeit.

Bemelegítésként egyébként egy egészen más irányzatot ismerhettünk meg, a helybeli Angela Butcher tüneményes megjelenésű és hasonló tehetségű művésznőnek köszönhetően, aki modern sikerszámokat zongorára átdolgozva, még modernebb megszólalásban varázsolt elénk. Gyönyörű játékában nem találtan semmi szégyellnivalót, ő mégis csak a titokzatos álnevet közölte a nyilvánossággal, ezért hát én sem írom ide Angi családnevének magyar fordítását. A nagyszerű alapozás ily módon nemcsak egy törékeny leánynak, hanem még egy mesterépítésznek is becsületére vált volna, a helyzet pedig a rövid átszerelés után csak fokozódott. A Doors-futamokra emlékeztető intro ugyanis eltüntette tudatomból az eddigi negatív előítélet morzsáját is, és nagy érdeklődéssel követtem a fiatal csillagok minden lépését, amint kényelmesen beszállingóztak a színpadra. Nem is kevesen, úgy emlékszem, számolgatás közben minden ujjamra sor került, persze a cipőmből azért nem kellett kibújnom. Legtöbben, összesen hárman természetesen a mikrofont bűvölték, hiszen itt a szavak különösen fontos szerepet játszanak. Éppen ezért ebben a műfajban nagyon nehéz tisztán, érthetően, minden zaj és visszhang nélkül kihangosítani az élő fellépéseket, de ezúttal ezt a feladatot is elfogadhatóan oldották meg a technikusok. A szövegértésben amúgy a segítségemre siettek a közönség első soraiban jeleskedő fanatikusok, akik kívülről fújták a meghatározó versszakokat, ráadásul két hatalmas „Punnany Massif” feliratú lepedőt is készítettek a jeles esemény tiszteletére. Viszonzásul meg is kapták kedvenceiktől a legnagyobb slágereket. Ebben a témában ugyan elég furcsán hangzik ez a kifejezés, ám a Mindennapi hősök, Utolsó tánc, Élvezd, Szabadon, Engedd el kétségkívül slágereknek nevezhetők. Az ABC igen egyszerű szövegével a rajongók szélesebb rétegeit is sikerült megénekeltetniük a dalnokoknak, majd egy számot a „Nagy öreg”-nek szenteltek, mivel Ganxsta Zolee művésztársuk az idén januárban töltötte be a valóban tekintélyt követelő, 50. életévét. Az első hegedűs (igaz, több nem is volt) mindvégig becsülettel kivette részét a muzsikálásból, és ismét a hangosítókat dicséri, hogy Lipics Gergő vonója kitűnően érvényesült a többi erőteljes hangszer mellett. A Másfél hete című szerzeményt pedig mintha egyenesen neki szánták volna, ugyanis az élő változatban egy pörgős cigánydallá alakult át az egyébként sem szomorú tétel. Gergőn kívül még egy trombitás is gazdagította a hangzást, az alapokat pedig a dobos, a billentyűs, a két gitáros, valamint a manapság elmaradhatatlan DJ biztosította. A Másfél hetet ugyan nem vettük komolyan, de a másfél órás műsort azért kiadós taps követte egy kis ráadás reményében, ezzel szemben a fiúk zárásképpen inkább illedelmesen bemutatkoztak, majd mély meghajlással elbúcsúztak tőlünk, és ezután hiába „visszáztunk”, már csak a szerelők jöttek vissza a színpadra.

Ők ezúttal nem kapkodtak túlságosan, de nem is kellett. A hosszú pihenő kiváló alkalmat adott arra, hogy kipróbáljuk az italospult kínálatát. A házigazdák itt is feladatuk magaslatán álltak, a zsetonrendszer zökkenőmentes kiszolgálást biztosított, az árak és a választék is egészen barátságosnak tűnt. A szünetben a vendégsereg egy része kicserélődött, a Punnany felkent hívei sugárzó arccal, a személyes találkozás örömével telve indultak az éjszakába, ugyanakkor az egyéb korszerű zenei irányzatok kedvelői meg csak most érkeztek.

A pódiumon is jelentős átalakulások történtek. A Cloud 9+ formáció ugyan Magyarországon alakult, frontemberüket Zsoltinak hívják, ám ő angolul nyomja a szöveget, és közel sem annyit, mint az előtte megszólalók. Kísérőzenekara mindössze három tagot számlál, de ez is elegendőnek bizonyult a kellemes szórakozáshoz. Valóban ütőképes funk rock, illetve drum and bass ütemeket hallhattunk, helyenként megnyerő dallamvezetéssel lágyítva, mialatt a háttérben érdekes, élénk színű animációk nyújtottak a szemnek is kellő élvezetet. Három, Góliátnak öltözött figura pedig csillogó-villogó öltözékben a küzdőtéren, vagyis inkább a „bulizótéren” lépkedve, hipnotikus mozdulatokkal bűvölte tovább az egyébként is révülten táncoló tömeget. A rajongótábor népessége ugyan valamivel csökkent az előző órához képest, ám a Cloud 9 legénysége büszke lehet arra, hogy ezúttal a Punanny Massif volt az előzenekara.

A következő műsorszám ismét éles stílusváltást eredményezett, ugyanis a Drop the Cheese néven régi-új dallamokat kevergető DJ-páros lépett a pult mögé. Táncra perdítő elektronikus ritmusokból itt sem szenvedtünk hiányt. Ők párosként tartják számon magukat, ehhez csak annyit kell hozzátenni, hogy mi a páros mindhárom tagját folyamatosan láthattuk a lemezjátszók körül serénykedni, ami még nem lett volna baj, a túlzott fecsegésük viszont csökkentette az egyébként kitűnő mixek kedvező hatását. A hajnali terítést a FanHouse fedőnevű Kispál Fanni szolgáltatta, és a napszaknak tökéletesen megfelelő minimál technót összeállító leányzónak is szép számú követője akadt egészen az új nap kezdetéig.

A magyarországi előadók mindegyike most szerepelt először Vajdaságban, és azt még esetleg az illemtudásuknak tulajdoníthatjuk, hogy műsor közben gyakran magasztos szólamokat szórtak felénk, ellenben a későbbiek folyamán a közösségi oldalakon tett elismerő nyilatkozataik már ennél sokkal többet nyomnak a latban.

Végeredményben tehát mindenki kellemes emlékekkel gazdagodva térhetett haza a koncertről, a szervezés pedig az elejétől végig olajozottan működött, a zenét kényelmesen lehetett élvezni, a nézőtér nem volt túlzsúfolva, mint ahogy az a nyári fesztiválokon immár bevett szokás. A bátor vállalkozóknak ez nyilván némi veszteséget jelentett, ám szolgáljon vigaszul számukra, hogy népszerűségük nagyot nőtt a szinte világszínvonalú rendezvény alatt, a hírneves vendégek nemcsak megismerték, hanem megkedvelték vidékünket, emellett pedig rengeteg fiatalnak szereztek felejthetetlen élményt ezen a változatos estén.

Képgaléria: