Fotók: Kovács V. Sára

BOLOND ÁPRILIS – az ok

Bolond volt ez a 2016-os április. Kezdem ott, hogy van egy állandó munkahelyem. Ezenfelül pedig igyekszem nagyon sok mindent csinálni még. Miért? Mert az a nyughatatlan típus vagyok. Aki nem tud két percig semmit tenni, kivéve ha alszik.

2015-BEN KUPUSZINÁN – az ismerkedés

De kezdem az elején. Az eleje meg tavaly volt. 2015 áprilisában tíz nap Kupuszinán (tudom, tudom, Bácskertes az szép magyarul, de a kupusziniaknak a Kupuszina a közelebbi, azt szeretik jobban, én meg megtisztelem őket ennyivel). Hogy mi történt abban a nagyon színes népviseletű faluban? Nagyon sok amatőr előadást megnéztem, majdnem mindegyikről írtam, megkóstoltam Silling tanár úr (dr. Silling István) sokfajta pálinkáját, aminek köszönhetően félreléptem, és úgy bedagadt a bokám, hogy egy hétig alig tudtam rálépni (ennek ellenére is megérte). Közben sokat nevettem és olyan emberekkel ismerkedtem meg, akiknek a munka szintén nemcsak munka, hanem hivatás és szórakozás is. A magamfajták. Például? Például a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet és a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség akkori és mostani munkatársai. Merthogy ők szervezték meg a jubileumi Vajdasági Amatőr Színjátszók XX. Találkozóját.

2016-BAN MAGYARCSERNYÉN – a folytatás

S amikor idén megcsörrent március elején a telefonom, az ismerős telefonszám láttán elmosolyodtam. Csak nem? De! Mehetek a XXI.-re, Magyarcsernyére. A szervezőgárda a szokásos volt. Kiegészültünk ugyanakkor barátnőmmel, Kovács V. Sárával, aki mesteri fotókat készít a kis Nikon J1-esével, és mesterien állít össze szövegeket. Kellett a segítség. S mi jó páros vagyunk.

A feladatunk pedig nem volt más, mint szerkeszteni a Súgót, a Találkozó színlapját. Feladatokat osztani, gépelni, gépelni és még egy kicsit gépelni, aztán átnézetni és tördelni, nyomtatni, találni még hibát, megállítani a nyomtatást, tördelni, javítani és tovább nyomtatni. És nincs még 18 órád sem, hogy kész legyen a következő szám.

S hogy miről szólt ez a 7 szám? Az áprilisi két hétvégéről. Az amatőr színjátszókról. Mert vannak. Sokan. 20 előadást nézhettünk meg 14 településről. Voltak teljesen amatőr előadások. S voltak olyanok is, melyek mögött szakmai segítség állt. Hogy mi egyik-másik előnye?

SZUBJEKTÍV FEJTEGETÉS – a látottakról

Az amatőrök rendezte, amatőrök játszotta előadásnál természetesebb nincs a világon. A természetesség megnyilvánulása többfajta lehet. Amikor tudvalevő, hogy színházi szakmai tudás nincs az alkotó mögött, a közönség mégis olyan heves reakciókat produkál – még a színházhoz értő közönség is –, mely nem mindig jön össze professzionális előadásoknál sem, akkor azt természetességnek merem nevezni. Vagy pontosabb lenne talán az ösztönösség kifejezés(?). Gyönyörű pillanatok ezek. Az őszinte odaadás pillanatai. Semmivel sem dolgoznak kevesebb kedvvel, kevesebb komolysággal a teljes amatőr csoportok, hiszen, ha nem lenne meg az alkotáshoz való határozott hozzáállásuk, nem is születnének minőségi előadások. Ráadásul mondhatjuk: semmiből várat építeni a legnehezebb. S a vár mégis megépült, hiszen a tóbaiak vitték haza a legjobb hagyományos keretek között megvalósuló előadásért járó Pataki László-díjat a Tóth János rendezte Viaszkvirágért, melyről a nevetéstől könnyezve jöttünk ki. S itt vannak még a kupusziniak is, ahol minden színész énekel, zenészeket hoztak, s akkora banzájt csaptak a színpadon, hogy az hihetetlen. Ők sem tértek haza üres kézzel, a Molnár József által rendezett Van, aki forrón szereti meghozta nekik a sikert.

A színészek által rendezett előadások kevésbé ösztönösek, hiszen sokkal nagyobb szándékosságot feltételez az akadémián és a pályán szerzett előtudás, tapasztalat. Mégis nagy kihívás ez mindenkinek: a színésznek, aki nem a szakmájában alkot, hanem a másik oldalról irányítgat, s az amatőr színjátszónak is, hiszen nyilvánvalóan egy belső mércét meg kell ütni (legalábbis gondolom, mert az általános iskolás egy hónapos diákszínjátszó-karrierem után csak gondolni merem, bizton állítani nem, hogy talán nehezebb és mélyebb dolgoknak kell megfelelni egy színész-rendező esetében). S hogy mi a tényleges előnye annak, ha színházi szakemberrel folyik a munka? Olyan mélységeket ismerhetünk meg, olyan ok-okozati viszonyokat tárhatunk fel, amilyenekre én magamtól pl. nem lennék képes. Ilyen volt Oláh Tamás rendezésében a Rómeó és Júlia, mely teljesen új dimenziókat kapott. El is nyerték a Bambach Róbert-díjat, a találkozó legjobb új formákat kereső előadásáért. S ezenfelül a Zentai Magyar Kamaraszínház két színésze, Lőrinc Tímea és Nešić Máté, és a szabadkai Fabula Rasa Színjátszó Grund vezetői, Greguss Zalán–Ralbovszki Csaba rendezőpáros is olyan dolgokat hozott elő a fiatalokból, mely valahol a lelkem mélyébe gázolt bele. Persze azzal is tisztában vagyok, hogy nincs mindig mód arra, hogy segítséget kérjünk.

Voltak olyan díjazottak is (például Kiss Izabella és Graca Beáta), akik amatőr és színész rendezővel is dolgoztak, több előadásban is részt vettek. Talán ez a legoptimálisabb. Minél nagyobb perspektívából nézni a dolgokat, minél több és többféle tapasztalatot gyűjteni.

Nyilvánvalóan szubjektív dolgok ezek, szóval ne kövezzetek meg a fejtegetéseimért, s azért se, mert nem említettem meg minden nevet (egy délutáni kávé vagy egy szombat esti sör mellett bárkivel beszélgetek erről, és még a véleményem formálására, hajlítására is hajlandó vagyok, csak szóljatok időben, mert a bolond áprilist bolond május követi).

Nem állítom azt, hogy egyik jobb lenne a másiknál. Ha ezt tenném, melléfognék. Ezt mutatja az is, hogy díjazva sokan lettek, sok helyről, sokféle előadás és előadásból. Mert motiválni kell. Mert a munkát díjazni kell. A pozitív megerősítés fontos ahhoz, hogy az ember még nagyobb kedvvel éljen, alkosson és dolgozzon. Hogy a gépies világban legyen valami, amit örömmel viszünk haza. Hogy tudassuk egymással: figyelünk egymásra, amit csinálunk, az jó, az fontos. Mert fontos, hogy az amatőrök aktívak, s fontos, hogy van egy fesztivál, ahová eljöhetnek, s megmutatkozhatnak.

SUMMA SUMMARUM

A délelőtt dolgozó ember a szabadidejét, a fáradtságát félretéve összeszedi a színpadra vágyókat, a szintén szabadidejüket feláldozókat, s megfelelő komolysággal és önfegyelemmel a másik „váltásban” létrehoznak egy nem kis értékeket hordozó dolgot – többek között a megmaradásunkat is biztosítja amellett, hogy az egészen aprócska falukban is igényes szórakoztatást biztosítanak ezek a csoportok. IGAZ EZ KIVÉTEL NÉLKÜL A FESZTIVÁLON MEGJELENT CSOPORTOK MINDEGYIKÉRE (igen, kiabálok, mert ezt ki kell kiabálni).

Én pedig kezdhetek spekulálni a 2017-es éven: vajon kellően komolyan végeztem el idén is a dolgomat? Meg fog csörrenni jövőre is március elején a telefonom?

Képgaléria: