Van valami nyomasztó a fehér lapban, a tehetetlenség érzése, amikor tudjuk, ránk vár, a düh, amikor ennek ellenére nem tudjuk semmivel feltölteni, értékesebbé tenni, színt adni neki, valami mondanivalót festeni rá, amitől elveszítené azon jellegzetességét, hogy a lehetőségek tárházaként tekintünk rá, hogy immár a megvalósult lehetőséget lássuk benne, a formát öltött gondolatot, a valamiféle, talán felsőbbrendű célnak alávetett vonalakat, a szavakat, a hangokat, a színeket, az alakokat, amik semmi másnak nem akarnak látszani, mint amik, csak önmagukat képesek felmutatni, és mégis többet tárnak elénk, az embert, magát a megalkotójukat, az írót, a festőt, a grafikust, a gyermeket, bárkit, hisz minden vonás meséket rejt, történeteket takar, amelyeket nem tudunk elmesélni, hangzó szavakba önteni, csak a fehér lap hatására bújnak elő, és indulnak világot felfedező útjukra.

Mint a márvány, amely ott feszül, porosodik éveken keresztül a szobrász műtermében, és nincs semmi, ami megtermékenyítené, nincs egy szikra, aminek hatására leperegnének róla a felesleges részek, hiányzik az első kalapácsütés, ami térképet rajzolna a hűvös tömbre, útjelző táblákat helyezne a mérhetetlen test felszínére, hogy a véső azokat követve haladjon a célja felé, az előre nem látott forma felé, amely korábban csak lehetőségként létezett a természetben, és nehezen született meg, rengeteg tehetetlenség és düh nyomán, és a néző csak a tiszta vonalakat látja, a lecsiszolt éleket, a határozott vésőnyomokat, és magát az anyagot, amelyhez ő nem tud közelebb férkőzni, csak a felületét simíthatja meg, és az ujjaival érintheti néhány pillanatig, míg az anyag hidegsége el nem riasztja, és vissza nem űzi előző nyugalmi állapotába, amikor még csak a szemével érzékelte és vágyta a márvány közelségét.

Mint az ablak, amelynek lehúzott redőnye elrejti a külvilágot, az üveg mögötti lét formáit, az apró részleteket, a fényeket, és csak a lehetőséget hagyja meg a reggel az ágyából felkelőnek, aki még emlékezik a látványra, előző nap már megtapasztalta, hogy az ablakon kinézve jobbra a hegyeket láthatja, balról a folyót, középen a fákat, mögötte az erősen lejtő mezőt, és időnként a szomszéd autóját, amikor nem a garázsban parkol, hanem a ház előtti füves területen, és mindez lepereg a szeme előtt, míg az ágyból kikelve az ablak felé igyekszik, hogy fénnyel árassza el a szobát, de a részletek ekkor még rejtve maradnak előtte, nem tudja, vannak-e felhők az égen, és ha igen, mely irányból közelítenek, hogy a fának melyik ágára szálltak a madarak, hogy a folyón libeg-e csónak, hogy a szomszéd autója megint a füvön parkol-e, csak miután felhúzta a redőnyt, és egy pillanatra elvakítja a beáramló világosság, akkor látja meg a kihalt tájat, ahol már madarak sem röpködnek, ahol a felhők elborítják az eget, és semmi sem mozdul, csak az idő halad megállíthatatlanul.

Képgaléria: