Az idő szekere csak előre halad, nem enged semmiféle fantasztikus elképzelésnek, nem vet hurkot maga köré, nem találkozik önmagával, nem fordul önmagába, csak szalad, szalad megállíthatatlanul. Olykor lelassul, mintha gondolkozna az elkövetkező lépéseken, olykor állni látszik, de tisztában vagyunk azzal, hogy csupán optikai csalódás áldozatai vagyunk, hisz az idő könyörtelenül halad, és mindent eltapos maga előtt, nem kíméli az embereket, ráncokat gyúr a tükörsima felületekre, a porral tesz egyenlővé minden élő és élettelen dolgot, a végeláthatatlan dzsungeleket, a hatalmas sziklákat, a piramisokat.

Mérjük, de nem értjük a működését, konstatáljuk, hogy most éppen hol van, hol halad a pusztítással, de tehetetlenek vagyunk, elcsodálkozunk a sebességén, próbáljuk követni, de folyamatosan kisiklik a kezünk közül, alig érintjük, és máris formát vált, kipereg az ujjaink közül, sikamlós felülete ellenáll mindenféle szorításnak. Nyomot hagy az anyagban, a vízen, a hóban, a homokban, a búzatáblák zöldjében, a felhők fodrain, az égitesteken, a gondolatokban, a lelkekben, folyamatosan szántja a Tejút testét, és mély barázdákat húz a világegyetem boltozatán.

Megpróbáljuk megérteni, olvasni a nyomokból, az elszórt morzsákból, megfigyeljük a mozgását, segítségül hívunk mindenféle tudományt, műszereket, tesztelünk, elméleteket gyártunk, mégis szökik előlünk, és mi egyre öregszünk, és lassan a betegei leszünk, mert irányára nem tudunk egy képletet felállítani, hiába tervezünk és jósolunk, semmi sem úgy történik, ahogy elképzeltük, mert ő mindig mást akar, máshogy képzeli a dolgokat, az ő törvényei másmilyenek.

Ragaszkodunk hozzá, igyekszünk engedelmeskedni neki, betartani ismeretlen szabályait, lépést tartani vele, a barátai szeretnénk lenni, társai, akiket megkímél, akiknek megsúgja a titkát, akik meglovagolhatjuk, és segítségével világokat hódíthatunk meg, de ő nem akar a barátunk lenni, ő az örökös ellenség, az örökös parancsoló, őtőle és őbelőle származik minden, éppen ezért jogában áll pusztítani, saját kertjében mindenki úgy nyes, ahogy akar, és azt senki nem mondhatja meg neki, hogyan söprögesse a járdát a háza előtt, hogyan mossa az ablakot, mivel díszítse a szobáját, milyen bútorokat aprítson össze tűzifává.

Kronosz bekopog az ablakon.

Az óra ketyeg.

Hallgatunk.

Nézzük.

Várunk.

Képgaléria: