A karácsony a szeretet és a béke ünnepe. A kereszténység az isten fiának születését ünnepli, a megváltó eljövetelét, és ebbe kapcsolódik be mindenki más is. A karácsonyra még azok is a meghitt együttlét lehetőségeként gondolnak, akiktől távol áll a vallásos meggyőződés. Ilyenkor csönd van, és nyugalom, és derű.
Karácsonykor megpihenünk, legalábbis vallási szempontból. Mert egyébként azért nemigen jut ilyenkor idő a pihenésre: ajándékötleteken kell gondolkodni, be kell járni a bevásárlóközpontokat, ádventi koszorút kell készíteni, mézeskalácsot és bejglit kell sütni, halászlét kell főzni, ünnepi ebédet és/vagy vacsorát kell összerittyenteni a családnak és a rokonoknak, és akkor a karácsonyi nagytakarításról még nem is volt szó. Mindent összevetve kész idegőrlés a karácsonyi készülődés, majd ennek a tetejében még jópofizni is kell a rég nem látott ismerősökkel és a távoli rokonokkal.
Ez utóbbi talán a legnehezebb: az év végi hajrá zárásaként három napig eljátszani a kipihentet, a boldogot, a kiegyensúlyozottat, és legfőképpen azt, hogy minden a legnagyobb rendben van. Még jó, hogy a karácsony nemcsak a béke, a szeretet és a cukormáz borította mézeskalács házikó, hanem a mézes pálinka ünnepe is.
Ettől függetlenül azért mindenki tud szépet találni a karácsonyban, és örömöt megélni az ünnepek során. Néha elég, ha hullani kezd a hó, ha végre eltakarodik az utolsó vendég is, vagy ha valaki fölajánlja, hogy majd inkább ő elmosogat. Ilyenkor bárkit megérinthet a karácsony szellemisége.
A boldog és fárasztó készülődés meg a teletömött hassal ünneplés során akármennyit bosszankodunk is, be kell látnunk, hogy végtére is kiváltságos helyzetben vagyunk. Mert idén is csillog-villog a ház, fahéjillat lengi be a konyhát, pattog a tűz a kandallóban (vagy éppen rendesen működik a radiátor), és semmiféle kivetnivalót nem hagy maga után a hétfogásos eszem-iszom. Ha meg már túl sok a megfelelési kényszerből fakadó idegeskedésből, az csak annyit jelent, hogy végre elérkezett az ideje a forralt bornak és az aszaltszilva-likőrnek is.
Az idilli képet pedig igyekszünk megtartani magunkban: igenis jó lesz ez a karácsony, igenis mindenki szeret (vagy legalább elvisel) mindenkit, igenis gyertyát gyújtunk, sütit sütünk, átéljük az éjféli mise adta örömöket, és a csillagszóró csak még tökéletesebbé tesz mindent. Mert a karácsony így szép. Ami pedig nem elég szép, arról igyekszünk megfeledkezni, nehogy bezavarjon az idillbe: például nem tartom valószínűnek, hogy sokan helyszíni tudósításokat olvasnának vagy hallgatnának Szíriából, vagy a menekülni kénytelen gyerekek befogadására készítenék elő a kisszobát.
Amikor gyerekként hittanra jártam, karácsony táján szörnyülködve mesélte nekünk a tanárunk, hogy Máriát és Józsefet senki nem akarta befogadni éjszakára, így a Kisjézus végül egy istállóban született meg, szamarak és bárányok között. Hát ilyen érzéketlenek az emberek!
Úgy látszik, manapság se változott sokat a helyzet: ha Jézus mostanában születne meg, könnyen lehet, hogy megintcsak nem jutna neki több egy jászolnál. Nem sokan vannak, akik egy kelet felől érkező menekültcsaládot elszállásolnának, vagy legalább megpróbálnának segíteni nekik biztonságos hajlékot találni. Sőt, legszívesebben azt is megtiltanánk nekik, hogy betegyék a lábukat az országba, aki meg erről másképp gondolkozik, azt vagy hazaárulónak, vagy csak tapasztalatlannak és naivnak tituláljuk. Ha hasonló körülmények uralkodtak a bibliai idők Betlehemjében is, akkor nem is csoda, hogy olyan nehéz volt szállást találni. Így én már nem is érzéketlennek, inkább tájékozatlannak és félrevezetettnek látom a Máriát elutasító embereket.
Más kérdés, hogy ha Jézus látja, mekkora ellenszenvvel viseltetünk a közel-keleti bevándorlók irányában, lenne-e kedve a második eljövetelhez; nem biztos, hogy megkockáztatna egy ismételt keresztre feszítést.
Elsősorban érdemes leszögezni, hogy a háború jószerével csak bajjal jár, legalábbis a civil lakosságra nézve. Ez így van még akkor is, ha a bombázások, lövöldözések és mészárlások csak távolabb zajlanak: Jugoszlávia széthullása és az azzal járó belharcok hatása minket is elért, pedig a velejéből bőven kimaradtunk. De többszörösen így van ez akkor, ha a civil lakosság maga is áldozat. Ez zajlik most Szíriában: repülőgépekből bombázzák az otthonokat, terroristák lövöldözik halomra az embereket, nincs gyógyszer, nincs kórház, vannak viszont két tűz között rekedt civilek, akik esélyt sem látnak a menekülésre. (No jó, mondjuk, náluk nem gond a városi fűtés, egyrészt mert arrafelé nem röpködnek a mínuszok, másrészt meg, mert a földig rombolt lakásokban nem sok fűtenivaló akad.)
Ugyan a karácsony keresztény ünnep, ezért a muszlimok számára jóformán semmi jelentősége nincsen, de azért biztosan ők is értékelnék, ha pusztító vegyi fegyverek helyett képeslapra illő havas-őzikés-kisbárányos romantika ölelné őket körül. Az, hogy mindez éppen december közepén, az ádventi időszakban zajlik, rájuk nézve nem is jelent semmit; ránk nézve viszont annál többet. Amíg mi itt békésen készülődünk a szeretet ünnepére, addig Aleppóban emberek halnak meg ok nélkül. A szélsőséges iszlám harcosok és a terrorizmus elleni harc persze jó oknak tűnhetne, csakhogy egy nagyváros porig rombolására nem lehet elegendő ok az, hogy ezer terrorista bújik meg benne.
Nehéz zavartalanul ünnepelni a karácsonyt, ha tudjuk, értelmetlen öldöklés folyik a világban. Sokat ennek ellenére nem tehetünk, attól még nem lesz jobb az aleppói civileknek, hogy mi együttérzünk velük vagy megsajnáljuk őket. Bár sokszor nagyon hasznos, ezen a helyzeten már nem segít a karácsonykor szokásos cipősdoboz-őrület; aki nagyon tettrekész, az adakozhat különböző szervezeteknek, akik olyasmire költik az adományokat, amivel valódi segítséget tudnak nyújtani a háborús övezetben élőknek és az onnan menekülőknek. Adományozni azonban nincs mindenkinek lehetősége.
A legtöbb, amit tehetünk, hogy két mézes pálinka között eszünkbe jutnak a világ igazságtalanságai; figyeljünk oda egymásra és a világ történéseire. Ha tudjuk, mi zajlik körülöttünk, tájékozottabbak leszünk, a tájékozottság pedig a legjobb önvédelmi fegyver arra az esetre, ha politikai eszközként akarna minket használni a hatalom. Aki tájékozódik, azt nehezebb félrevezetni, akit pedig nem sikerült félrevezetni, az felelős döntéseket tud hozni. Ezzel ugyan nem segítünk Szírián, de legalább teszünk vele azért, hogy emberséggel fogadjuk az onnan menekülőket.
0 Hozzászólás
Szólj hozzá