Utazó az az ember, aki lemond a komfortzónájáról, a család vagy más által nyújtott biztonságról, és helyette inkább a kalandos élményeket választja. Az utazás, változás mindig jó dolog, és nincs mit rajta veszíteni. Ha ki merünk lépni a komfortzónánkból, akkor mindenképpen nyerünk. Nyerhetünk élményeket, új barátokat, önbizalmat, megismerjük a világot, és vannak olyan helyek, amelyek egyenesen ráébresztenek bennünket önmagunkra. Van, aki céltalanul indul neki a világnak, csak úgy. Ő az útja végére megtalálja a célt. Van, aki válaszokat keres, de közben még a kérdést sem érti. Egy biztos: egy úttól az ember mindig sokkal többet kap, mint amennyit vár tőle, mert egy teljesen idegen országban soha nem tudhatjuk, hogy mi történhet velünk, és mindig akad olyan dolog, amiről el sem tudtuk volna képzelni, hogy velünk megeshet, és épp ez a szépsége. Ha itthon maradunk, soha nem láthatunk más nézőpontból, mint az itteni emberek. Elhitetik velünk, hogy csak ez az egy nézőpont létezik a világon, és ki akarják belőlünk ölni a kíváncsiságnak még a csíráját is, és azt, hogy higgyünk abban, hogy lehetne másképpen is. Hogy miért? Mert vannak, akik soha nem mertek lépni, soha nem adtak maguknak esélyt arra, hogy a világot és önmagukat más perspektívából szemléljék. Ez a könnyebb út. „ÉN MÉG ŐSZINTE EMBER VOLTAM, ORDÍTOTTAM, TOPORZÉKOLTAM” – mondja József Attila. Mi öntörvényű emberek már csak ilyenek vagyunk. Nem állunk be a sorba, nem akarunk sablonsorsot. Eszembe sem jut, ki lennék ma, ha annak idején mindig felveszem azt a ruhát, amit kikészítenek, ha rendesen eljárok zongoraórára, ha nem írom át a verset, amit be kellett volna magolnom, és mikor azt mondták, fordítva mondjam, hátat fordítottam nekik, és elmondtam újra a saját verziómat. A magamfajta „lehetetlen” ember mindig pengeélen táncol. Ha annyi dinárom lenne, mint ahányszor a fejemhez vágták, hogy lehetetlen vagyok, már Szerbiát is elrángattam volna a csőd széléről (dehogy rángattam volna, inkább egy évre Balira költöztem volna abból a pénzből). A legfontosabb dolog, amit megtanultam, az az, hogy nem félek. Soha. Semmitől és senkitől. Mert a félelem egy manipulatív érzés, ami rá tud venni, hogy unalmas életet éljünk. Szeretek „lehetetlen” lenni, mert tudom, hogy semmi sem lehetetlen. Sokkal könnyebb bejárni a világot, mint új autót, hatalmas házat, vagyontárgyakat venni hitelre, ami 30 évre odaláncol egy helyre. Kell egy fontossági sorrend, és tudni kell, mi az, ami igazán kell az életünkbe. Én tudom, mi kell nekem, és ha ez azzal jár, hogy „lehetetlen” vagyok, hát vállalom. Ha valóban lehetetlen lenne, akkor nem jártam volna be iskolai ösztöndíjakból eddig tizenegy országot. Tudom, egyáltalán nem sok, de Rómát sem egy nap alatt építették, és egy napon, ha minden a tervek szerint alakul, nekem is meglesz a 112 bejárt ország, mint Kisgyörgy Évának, a Travellina blog szerzőjének.