Srđan Dragojević: A szép falvak szépen égnek (Lepa sela lepo gore) – 1996
Voyage au bout de la nuit, Utazás az éjszaka mélyére, ez a címe Céline 1932-es, nagy hatású, bivalyokat is – például Bukowskit is! – meghódító, valóban figyelemre méltó regényének, melyet a direktor úr kamaszkorában elolvasott, s onnan kezdve nem hagyta nyugodni ez a keserédes mákonyfröccs – de azt honnan sejthette volna Dragojević, hogy történetéhez a tökéletes alapkulisszák majd a 90-es évek véres balkáni bohózatában fognak felállni? One kiss for a dead man? A pisztolycső markolatig a szájban. Utazás az emberi lélek ordas mélységeibe.
Felállni? 50 éven keresztül akasztottátok le a legnagyobb lóvékat, 50 éven keresztül hajtottátok a legfaszább verdákat, 50 éven keresztül kúrtátok a legdögösebb csajokat... aztán amikor többé már nem áll fel, akkor kezdjünk el beszélgetni a becsületről.
Persze, hogy a titói érából indít. És egy ország emlékének szenteli ezt a filmet, egy országénak, ami már nem létezik. Felhívom a figyelmet még egyszer: 96-os a mozi. Igen, alig voltunk túl a közepén... Mekkora lehetett a rálátásuk a témára az alkotóknak? Mennyire volt jogos, hogy a cannes-i, a velencei, a berlini szemlék be sem engedték a filmet, miközben később Amerikában, Stockholmban tarol, Macedóniában, Szlovéniában nézőcsúcsok dőlnek a filmszínházakban, a többi ex-Yu-országban pedig hivatalosan nem forgalmazzák? A rendező újra Céline-t olvas, nincs szüksége több distanciára tárgyától, a háború háború, az üzlet üzlet, a politika politika, mióta fennáll a – hazug kis kurva – történelem.
A top 10-ben, természetesen. Évente legalább egyszer „kötelezően” – erős kényszer ez esetemben – megnézem, partnereket keresek hozzá, vagy csak olyasféle ürügyeket, mint például ez az ajánló, haha, mindegy, csak elkezdődjön a monitoron a képsor, ahogy 71-ben a Testvériség–Egység alagutat Džemo elvtárs, hüvelykjét felsebezve az ollóval, megnyitja a Démon előtt, hogy azután éles bakugrásokkal végigszáguldjunk a dőlő kártyavár mentén, választ keresve – és találva! – egy „mintabirodalom” működésképtelenségének okára. A dead man? That’s Yugoslavia. Melynek méhéből a rendező, én és még jó néhányan előbújtunk. Azt mondod, neked mindehhez már nincs sok közöd? De azért érdekel egy picit a történelem? Nem arra a részére gondolok, amit „a győztesek írnak”. Tolsztoj és Hugo napóleoni háborúira, Céline első világégésére. Dragojević balkánlángolására.
Komolyan csodálom őt a tárgyilagossága okán! Minden uncia a helyén. Mestermű. Színészileg, cselekményszövésileg, zeneileg... Nem túl nagy anyagi ráfordításból – ahogyan az a hazai filmek esetében általában történik – gyönyörűen megszobrászva. Már a színei, árnyalatai külön plakettet érdemelnének: úgy csapdos át az alagút és a kórház szűrt, nyomasztó bánatkékjéből aranylón ifjú mezőszivárványba, a gyermekkor körtefa mögül meglesett erotikájából világítórakétától lángra lobbantott körtefába, hogy belekáprázol... majd beleborzongsz... végül arra ébredsz, hogy beleszerettél. Mint az egyetlen mosolynapsugárba az őszies borongás közepette. Nem menekülhetsz.
...hangulatvilágának végül is nagyjából olyan az ingadozása, mint a Forrest Gumpnak, csak ha az szinuszgörbe, akkor ez szívrohamos EKG. Ahol annál pityeregsz, ennél némán csorognak a könnyeid, ahol annál kacagsz... nos, itt megintcsak a könnyed csorog, a röhögéstől, persze (nem, nem ajánlott mellé a ropi és a popkorn, nagy a fulladásveszély).
...ja, hogy a történet, persze, azonnal. Természetesen. Milan és Halil. Kölyökkortól összefonódva szenvedélyes egymásnak feszüléssel és szeretettel. Rokizik egész Jugoszlávia, testvériségben, egységben, elfojtott, később (f)elszabadult indulatokban, a vallásilag leginkább feszült Boszniában, lesz háború, testvérem?
Egy szerb és egy muzulmán. A legjobb barátok porbafingó koruk óta, majd kitör a háború, amikor ők, épp kosárlabdázva, erről még mit sem sejtenek, noha utána pálinkázás közben valami már feldereng. Az ellentétes oldalra kerülnek, naná – snassz? Elcsépelt? Nézd meg, és döntsd el.
Van itt nyakas csetnik legény, kettő is, akik csak a szerb becsületet őriznék, „gastarbeiter” zsebes, aki egyetemista öccse helyett vette át a behívót, „gyógyítatlan narkomán háborús terápián”, sisakján nacionalista szimbólumot viselő, ugyanakkor egyre nagyobb „júgónosztalgiát” érző tanárember, aki nem mellesleg a lángokból kimenti Céline regényét, és abból felolvassa a film címét is ihlető részletet a szépen égő falvak vidám látványáról, „véletlenül” odakavarodó amerikai riportercsaj és az egyetlen ténylegesen kiképzett katona, a Marsallért a mai napig rajongó százados. És itt-ott még persze további katonák, kecskék, vén és ifjú prostituáltak, háborús nyerészkedők, a harcok irányába és irányából mozgó embermassza, melynek itt furcsa módon mindig van arca! Filmfestészet. A nagyok mind ezt művelik.
Ki lehet-e jutni egy fegyveresek által körbezárt alagútból? Meddig tart el másfél liter víz Hófehérkének és a hét törpének? Ha ettől is megfoszt a gonosz török, egy televizelt flakon nyújt-e bár némi lelkierőt? Csapat vagyunk, vagy egyesével elpusztulunk? Annyian maradunk mindössze, hogy beférünk egy körtefa alá? És ha az a körtefa is kigyullad? Ki viszi át a szerelmet?
Keserédes. És csak tőled függ, melyik íz fog dominálni, attól, milyen prizmán át tekinted meg ezeket az égő falvakat. Tőled függ: hogy miben hiszel. Mikor miben, ugye? Ezért is új élmény a mozi minden alkalommal. És lehet úgy többértelmű, hogy kegyetlenül világos? Vagy csak a napsugaramtól látok ilyen tisztán ezúttal?
A történet végén nincs megbocsátás, nincs hepiend. Ez okból is milyen jó, hogy nem lineárisan gördül a film cselekménye... A te egészségedre, barátom! De mondd csak: lesz háború?
Milyen háború, testvérem?...
0 Hozzászólás
Szólj hozzá