Brutal Assault 2017 – III. rész

Fullasztó kánikula, erős fejfájás, megdolgozott, de még mindig éhes hallójáratok. Harcostársaim a szomszédos placcon leledzenek, már megint a franciáknál, akiknek egy stoner bandájuk is van. A többiek elújságolják nekik a szabadkőműves páholyokat is megszégyenítő módon titkosított Sztóner Vajdaság facebook-csoport létét. Nekem agyamra megy a sok valagba búvás, és elmegyek, mert a metált élni kell, nem beszélni róla. Titkos csoportokról meg főleg nem.

Rutinszerűen slattyogok le a nagyszínpad elé a Wolfheart délután három órai fellépésére. A zenekarnak nincs könnyű dolga, kissé bizonytalanok, látszik, hogy egyelőre a kisebb klubokban érzik otthon magukat. Az átlagos hangzást nehezen tudják áttörni középtempós himnuszaikkal.

A súlyos, fojtogató meleghez jobban passzol a minden idők legsúlyosabb tagjaiból álló Crowbar zenéje. Az I Am the Storm a fülledt levegő ellenére is arcot tép. Magukkal ragadnak, bőrömön érzem a kemény riffeket...

A Sacred Reich tipikusan az a banda, akik mellett elment a siker. Jó lemezeket készítettek, jó dalokkal, mindennek a tetejébe még jópofán is öregedtek meg. Kedves középkorú amerikai metálosok lettek, akikre valószínűleg furcsán néznek a szomszédok sövénynyírás közben. Lendületesen kezdődik a koncert az első lemezes Ignorace dallal, de egyre kevésbé figyel a közönség a bandára. Kék-zöld-szürke szín gomolyog közvetlen felettünk, és egyre inkább a Children of the Corn első részének végén érzem magam. A Sacred Reich sajnos senkit sem érdekel, mindenki a felhőket fényképezi.

Az ég leszakad, egy nagy durranás, a zenekar elhallgat, és jelentős hátszéllel mindenki rohan valami száraz helyre...

...leszámítva minket, mert ugye, nekünk csak bele kell nyúlnunk a hátitáskánkba az esőköpenyér, és már vajma magabiztossággal ballagunk is széliránnyal szemben a Metal Gate sátor felé, ahol a svéd melo-death The Crown fellépésével remélhetőleg tovább folytatódik a buli.

A banda közepesen szól, a dalok nekem mind egyformák, a sátorban érthető okokból telt ház van, a küldöttségünk ásítozik. Inkább gyerünk ki, áztassuk magunk, várjuk meg, míg a poharunk megtelik esővel.

A kőépület és az első sörpult között embertenger. Gyerünk oda, nézzük, mi olyan érdekes... Mindenki a frissen létrejött tavat állja körül, és itt egy ürge, aki akár youtube-sztár is lehetne. Ugrik egy hasast a tócsa közepébe, majd részeg aligátorként mászik a sárban, felkapja az egyik vételező lányt, hátán viszi át a pocsolyán... vinné... megcsúszik... a lány fejjel áll bele a sárba. Mosolyszünet, majd mégis mindenki boldog, ölelkezés, sár, folytatódik a buli...

Odabent a végletek birodalmában rave/metal buli, páran ugrálnak, néhányan az ágyon alszanak. Többen marasztalnak az előadásra, ahol egy faszi azt mutatja be, hogyan keletkezik a halott állatból új élet. Na, megyek átöltözni...

Kifelé menet hallom, amint a Sacred Reich tagjai visszatérnek a színpadra, és teljes erőbedobással tolják az Independent című dalt. A buli folytatódik, Death Squad, American Way, elégedetten veregetjük egymás vállát, mennyire menők vagyunk, hogy átvészeltük az esőt és a bulit is látjuk. A Surf Nicaragua alatt még létrejön egy hatalmas mosh, majd kimegyünk.

A Possessed sátras fellépésére csak hosszú tolakodás után jutunk be.

Igazi fülmosás, minden hang tiszta, minden ütés pontos, Becerra hangja úgy szól, mint az 1984-es debüt lemezen. A dalok vázát a Seven Churches/Eyes of Horror képezi. Lúdbőrzik a hátunk, ekkora szintű őszinte és színtiszta extrém metál zúzdára nem számítottunk, bármennyire a death metál keresztapjai is ők.

Ilyen buli után azért nehéz lesz feltunningolnunk magunkat, a Trivium kevésnek is bizonyul hozzá, de azért csak meglepődök, mekkora egy túlpolírozott középutas fos ez a banda.

Izompólók, marketben vásárolt farmermellények kultikus bandák felvarróival. Innen érzem az arcszesz szagát. Becerrának a kisujjáig sem érnek...

Az Oktogon színpadon a Wrekmeister Harmonies fellépése végre nem babazsúrra hasonlít, inkább egy kiegyensúlyozott alföldi haláltusára. Komoly arcok komoly zenével, öntudatos közönséggel. Viszont sietnem kell a Front Line Asembly-re... 22.00-kor már ott vagyok, de látom, létrát keresnek a projektor felszereléséhez. Na fiúk, majd megtanultok idejében elkészülni, inkább átugrom Carcass-ra...

Vidám elszántsággal szarok mindenkire és taposom őket, hogy a többszörös stílus alapozókat minél közelebbről láthassam. Már kezdenek is, igen, egy újlemezes dal, még egy, kettő-három, kezdem magam kellemetlenül érezni az ötlettelen visszatérős lemez erőltetésétől. Aztán végre Jeff Walker megszólal, látszólag erre vár 15 perce. Igazi stand up comedy kezdődik death/grind best offal az 1988 és 1993 közötti időszakról. A szünetekben a metál szubkultúra anyagiasságáról, a ledarált rendszerellenállókról, a fáking képmutató rocksztárokról. Szól az Incarnated/Corporeal, Jeff megköszöni, hogy a Morbid Angel lemondta a fellépését. Ha nem így történik, valószínűleg soha nem kapnak külön szállást légkondival, pezsgővel, kaviárral. A Carcass, ha zeneileg már nem is, lélekben punk maradt 1987 óta. Ez van. Tapsoljon mindenki, Keep on Rottin in the Free World...

Az Electric Wizard fellépésére a közönség nem cserélődött ki, csak kissé odébbállt mindenki pihenni. Vicces, hogy Lee Dorian a Cathedral feloszlatásával simán átadta a stafétát a követőknek, de mit számít ez nekem. Witchcult Today, Black Mass, süppedek a riffek súlyától. A retro súly leteper, a koncert végére kezdem magam úgy érezni, mint aki egy feketemisén vesz részt, majd a Funerapolis alatt az aranylövést is megkapja. Adódik a kérdés, vajon öt évvel ezelőtt, a stoner/sludge divat előtt is ekkora tömeg lett volna rájuk kíváncsi?

A komorság után üdítőként hat a lassan 50 körül járó komisz kölykökből álló Clawfinger fellépése.

Végre elszabadultak az asszony és a gyerek mellől rendetlenkedni, nyitnak a Prisoners dallal, de hálaégnek Nothing Going On, indul az őrjöngés, Rosegrove, kezdődik a pocsolyában fürdés. Nigger és az énekes Zak ugrik a közönségbe, a hangulat elszabadul, mert Recipe for Hate, le-fel ugrálás, a banda szívatja a közönséget, a közönség a bandát, Biggest and the Best… és így tovább a Do What I Say-ig. Az egyik legjobb metál banda, a legjobb rap metál banda...

Teljesen értelmetlennek tartok bármilyen jellegű bóklászást az éjszakában. Az erdélyi sátánisták recenziót tartanak a sarkon. Én seggen csúszva beesek a táborba, ahol már külön koncert indul.

●

Reggel úgy ébredek, mint akinek a gyomrát borotvával pucolták ki. Elkeveredek az étterem részhez, miközben darázsnak öltözött grinderek dülöngélnek mellettem délelőtt 11-kor. A stand részleg előtt a tömeg néz valamit. Azt azért nem hittem, hogy ez a Vegan Fighter cécó komoly, és tényleg kiállnak a vegánok a húsevők ellen pofozkodni. Éppen egy kis pacalhoz volt gusztusom, de amint megláttam, hogy ütnek ki egy húsevőt, maradtam a hagymás bab mellett, a béke és a tolerancia jegyében – ha már ez a fesztivál szlogenje.

Az Artillery kora délutáni bulijára ismét metálrajongóvá változom. A Beg to Driffer/Unconditional kezdés engem letaglózott. A hangzás vastagabb is lehetett volna, viszont jó hangulatban játszották le a kétségbeejtően vékonyka, nyolcdalos repertoárt. Mire bárki is belemelegedett volna a gyilkos középtempós riffekbe, vége lett a fellépésnek.

Mindenképp be szerettem volna lesni az angol While She Sleeps bulijába. Nem mintha különösebben nagy rajongója lennék a metalcore-nak, de ők tényleg hitelesen, jól és közvetlenül játszanak. Így is jöttek a színpadra, tele bizonyítási vággyal, nagy mosollyal, őszintén. A vegyes összetételű közönség, az érdeklődők rögtön veszik a lapot.

Az első dal után viszont rohanok a Metal Gate sátorhoz a cseh Malignant Tumour koncertjére, mert szerintem ez lesz a nap egyik legnagyobb bulija.

A sátorban lökök félre mindenkit Walk as We Talk hangulatban, össznépi mosh megy, kedvet kapok én is a táncra, de már csak az utolsó pár dal van hátra, hisz már a We are the Metalt énekeljük, és már törli is velem a padlót egy 120 kilós bajszos cseh metál fanatikus. A Saddam Hussein is Rock n Roll után alig engedi el a közönség ezt a teljesen dilis bandát. Rohanok vissza a While She Sleepsre, épp idejében, még hallom a Hurricane-t, ami az utóbbi pár év egyik legjobb metál dala.

Távol attól, hogy a Demolition Hammernek bármikor is fanatikusa lettem volna, de ha már itt vagyok, akkor látni akarom őket. Ennyi felesleges fuck-ot rég hallottam színpadon. A zene okés volt, különösebb érzelmi megrázkódtatások nélkül.

Ez sokkal inkább a svéd Tiamat fellépésénél volt várható, akik a tervek szerint minden idők egyik legszebb sötét metál lemezét, a Wildhoney-t adják elő. A Whatewer Than Hurts közben még azt hiszem, valami poénkodás megy. Aztán egyre világosabbá válik, hogy Johan feje teljes sötétségben van. A gitárnak semmi baja nincs, nem azt kell földhöz vágni, hanem téged, barátom, mikor kiengedtek az elvonóról! Egyetlen hangot sem tud rendesen lefogni. Értetlenül nézünk: ez vicc? A hirtelenjében összeverbuvált banda is csak néz. Johan elmeséli világfájdalmát, ami nem érdekel, csak egy rohadt dalt el tudj énekelni. De nem megy...

Devin Townsend egyet jelent a minőséggel. Fénybombák, túlvilági hangzás, sátáni nagyzenekar. A szférák zenéje szól, igazi fém pokol opera, amit művel. Emelkedett hangulat, 70-es évek felturbózva egy kis középkori szentek iránti áhítattal. Devin fantasztikusan vezeti a programot, a tenyeréből eteti a közönséget. Túl sok a tisztaságból, belesek az Incantation Oktogon színpados fellépésébe. Igazi telt házas kriptahangulat, attól félek, a falak mögül előkerülnek a megvakított templomos lovagok.

Az Amorphis kiváló fülmosás. Habár a koncert háromnegyedében egyetlen dal sem hangzik el abból a korszakból, ami számomra jelent is valamit, mégis borsódzik a hátam. Együtt lélegzik a zenekar, édes-kesernyés ízek váltogatják egymást, a tiszta hangok karjaiban táncolunk. Lehet, hogy az új lemezek sablonokat követnek, de koncertjüket bárkinek melegen ajánlom.

A Mayhem idei körútja során a De Miisterys Dom Sathanas opust nyomja le egészben. Sajnos a Funeral Fog olyan rosszul szólal meg, hogy szinte rosszul leszek. Tipikus betonkeverő bekapcs, plusz egy légkalapács. Jó kis türelemjáték, de talán a Pagan Fears felé megtalálta a zseblámpáját a keverős. A színpadi show zseniális, a kiállás lenyűgöző, a fekete fém átszakítja az éjszakát. A koncert végén a címadó daltól ismét megfagy bennem a vér.

A hajnal utolsó fellépője, a Revocation már csak bólogatást, hátba veregetést (de ügyesen szólózol, barátom) tudna kiváltani belőlem. A végtelen hosszúnak tűnő technikás szólók középszerű dalokkal keverednek.

Hajnalban egy utolsó nagy ölelkezés mindenkivel. A szokásos jövőre ugyanitt, aztán vagy úgy, vagy nem. Bosszankodó sofőrök kelnek ki sátraikból, de minek hajt, aki nem bírja?

Hazafelé rájövünk, elrepült felettünk az idő, nő az igényesség. Macskásodott fenekünknek székeket viszünk jövőre, asztalt a kényelmes italozáshoz, világítást a romlott látásunk miatt, zenecuccot süketségünknek. Mivel az étel is egyre drágább, bográcsot, vágódeszkát, főzés, piknik, kalácsárulás, minishop, anyukáknak lakásbérlés a központban. De jönni kell, mert máshol nem menekülhetsz el a hétköznapjaid elől, a hálózat mindenhol megtalál...

Atilla (Zenta) – Barátaim ajánlására jöttem, és nem voltam rá felkészülve. Értékelésem szerint ez a fesztivál azannyábahétszentsíget!

XXX - (Jupiter egyik kisebb holdjáról) - A fesztivál rezgései messze vibráltak a kozmoszban. Nem is tudtam tőle aludni, ezért berobbantottam az űrhajómat, mondom megnézem, mi van itt. És az élet értelmét is megtaláltam... de sajnos ezt nektek nem mondhatom most el...

Shali (Párizs) – Kibaszottul élvezem ezt a kibaszott fesztivált, és kibaszott jól érzem magam! Francia nyelven folytathatom esetleg?

Az előző rész itt olvasható.

Képgaléria: