Minden forradalomban közös, hogy a fennálló hatalommal szemben határozza meg önmagát. Általában, legalábbis a modern forradalmak esetében, a céljuk is ezzel függ össze: a forradalmárok meg akarják dönteni a fennálló hatalmi rendszert, és egy új berendezkedést akarnak megteremteni. (Ez nyilván legtöbbször nem teljesen önzetlen dolog a részükről: az új rendszerben többnyire saját magukat képzelik el vezetőnek.)

Éppen ezért a forradalmaknak sajátosságuk, hogy nem lehetnek békések: minden fennálló rendszer védi önmagát, hiszen a hatalomnak sokszor semmi más célja nincs, mint önmaga fenntartása. A hatalom ellen irányuló megmozdulások persze nem feltétlenül erőszakosak vagy embertelenek. A bársonyos forradalom például viszonylag békésen zajlott, a hatvanas-hetvenes években az amerikai háborúellenes tüntetésekről pedig a „make love, not war” és a „flower power” szlogenek lehetnek ismerősek. (Utóbbinál a tüntetők virágot tűztek a katonai rendőrség fegyvereibe.)

De ha egy megmozdulásnak nemcsak az ellenkező vélemény kifejezése és bizonyos események (például a háború) megállítása a célja, hanem forradalommá alakulva át akarja venni a hatalmat, akkor nem maradhat sokáig békés. A száz évvel ezelőtti nagy októberi szocialista forradalommal kapcsolatban viszont sok minden megkérdőjelezhető: mennyire volt nagy, mennyire volt októberi, mennyire volt szocialista, és mennyire volt forradalom. Néhány történész szerint az 1917-es oroszországi általános történések inkább nevezhetők zavargásoknak és elégedetlenkedéseknek, mint forradalomnak, mások pedig puccsként írják le.

Oroszországban 1917 februárjában döntötték meg a cári rendszert, amit egy ideiglenes kormány felállítása követett. Ez a kormány egy olyan demokratikus államot szeretett volna kialakítani, amit még a nyugati országok is megirigyelnének. A bolsevik párt ezt az ideiglenes kormányt szerette volna megbuktatni: ez az októberi forradalom során sikerült is nekik. Minderre persze nem azért került sor, mert az ideiglenes kormány megsajnálta a békésen tüntető, virágtűzdelő tömeget, és inkább magától eltakarodott: minden forradalom valamennyi vérontással jár, és így volt ez akkor is. Ettől függetlenül nem szabad csípőből elítélni sem az oroszokat, sem a szocialistákat, hiszen például a francia forradalomnak is voltak áldozatai, pedig ők sem oroszok nem voltak, sem szocialisták.

A hatalomátvétel után Lenin került vezető pozícióba. Az ő vezetésével több olyan rendelkezést is kihirdettek, amit egyébként egy szocialista kormánytól el is várnánk: államosították a bankokat, a földeket és az iskolákat, bevezették a nyolcórás munkaidőt, és jogokat adtak a munkásoknak. De olyan, emberi jogi szempontból fontos döntések is születtek, mint az összes kisebbség nemzeti egyenjogúsága (sőt: önrendelkezéshez való joga), az egészségügy ingyenessé (tehát mindenki számára elérhetővé) tétele és a polgári házasságkötés engedélyezése. Mindezek mellett Oroszország elismerte Finnország függetlenségét, majd pár hónappal később az első világháborúból is kilépett.

Vannak olyan vélemények, hogy a forradalom egy olyan emberi jogi Kánaánt hozott el, még ha csak ideiglenesen is, ami azóta is példa nélküli a világon. Ez volt a transzneműség és a homoszexualitás teljes elfogadása. Ezekkel a véleményekkel óvatosan kell bánni. Bár Lenin valóban lehetővé tette, hogy homoszexuális emberek fontos politikai szerepet vállaljanak, és az is igaz, hogy a forradalmat követő események hatására 1922-ben gyakorlatilag legalizálták az azonos neműek közötti házasságot és a transzneműséget is, ez azért még messze volt a szexuális és nemi kisebbségek teljes elfogadásától. Csicserin például, aki homoszexuális volt és külügyminiszterként tevékenykedett, orvosi kezelésekre járt azért, mert meleg volt. A homoszexualitásra betegségként tekinteni pedig sok minden, de nem emberi jogi vívmány.

Mindez persze nem csökkenti a forradalom jelentőségét: a nemzetek közti egyenlőség például egy olyan alapvető demokratikus érték, amit sok mai, demokratikus elvek szerint működő állam is csak ímmel-ámmal biztosít. Az ingyenes orvosi ellátás bevezetése és a munkások jogainak védelme szintén jelentős eredménynek számítanak.

 A legnagyobb jelentősége mégsem annak van, hogy egyik vagy másik jogot sikerült szavatolni. A bolsevikok forradalma azért lehetett sikeres, mert a nép akaratát vitte véghez. Márpedig a nép változást akart: elege volt az egyenlőtlenségekből. Ennek a népakaratnak állt az élére a bolsevik párt, és ezt használta ki annak érdekében, hogy a fennálló rendet megdöntve ők maguk vegyék át a hatalmat. Akár jó, akár kevésbé jó intézkedések követték a hatalomátvételt, a kizsákmányolás és az egyenlőtlenségek csökkentek. Ez pedig nemcsak hogy összhangban volt azzal, amit a tömegek akartak, de a népjólét és az emberi jogok szempontjából egyáltalán nem elhanyagolható kérdés.

Képgaléria: