2016 nyarán, amikor értesítettek arról, hogy szeptembertől a Juhász Gyula Pedagógusképző Karon tanulhatok kommunikáció és média szakképzésen moderátornak, majd kiugrottam a bőrömből, hiszen számomra az újságírás és a médiában való szereplés akkor már több mint két éve képezte az életem egy apró, ám annál fontosabb részét. Úgy gondoltam, hogy ezáltal a hobbimból hivatás lehet. Az álom nem is olyan sokára megvalósulni látszott. Az itt tanultakat szépen lassan elkezdtem kamatoztatni, ami ahhoz vezetett, hogy egyre komolyabb témákat tudtam feldolgozni, amelyek megnövelték az olvasóim számát és szabadabbá tettek, ami a publikálást illeti. Egyre több helyre hívtak szerepelni, valamint 2017 őszén a szegedi TiszapArt Televízió Ifjúsági Magazinjának a szerkesztő-riportere lettem.

Ami azonban ennél is fontosabb, hogy mindeközben olyan kapcsolatokra, közösségre és barátságokra tettem szert, amiért azt gondolom, hogy örök életemben hálás lehetek!

Engedjétek meg, hogy az említett több tucat ember közül most kettőt bemutassak! Két olyan nőt, akit az első perctől kezdve nagyra értékelek a kitartásukért, és a hivatásuk iránt érzett szeretetükért! Pölhe Nikivel és Márta Viviennel beszélgettem;

Mikor és hogyan észleltétek az adott művészeti ághoz való tehetségeteket, amiben tevékenykedtek?

Vivi: Bennem ez talán soha nem is tudatosult úgy igazán, inkább, amit biztosító löketnek említenék az az, mikor 11 évesen bekerültem a mezőkovácsházi DUMA’Színházba. Akkor már négy éve jártam modern tánc órákra, így számomra ez egy pozitív visszacsatolás volt, illetve előrelépés. Később belépett az életembe az éneklés és szerepeket kezdtem kapni, ebből sejtettem, hogy jó irányba haladok.

Niki: A fotózáshoz való vonzódásom nagyjából 10-12 évesen kezdődött, persze akkor még filmtekercses, egyszerű kis fényképezőgépem volt, de már akkor megfogott a pillanat megragadásának művészete.

Mit gondoltok, nehezebb nőként érvényesülni a színház, illetve a fotózás világában?

Vivi: Véleményem szerint, színészként nehéz érvényesülni, nem pedig nőként. Ebben a szakmában mindkét nemre egyaránt szükség van. Ám, ha bízunk a tehetségben és a szerencsében, akkor mindegy, hogy nők vagyunk vagy férfiak.

Niki: Saját tapasztalatom az, hogy nincs különbség a férfiak és nők között a fotózás világában. Ha végig vesszük az eddigi fotográfia történelmét, akkor ugyanezt láthatjuk a kiemelkedő fotósok között is, említsük csak Annie Leibovitzot vagy Terry Richardsont.

Van-e bennetek félelem egy-egy munka/szereplés során?

Vivi: Szinte csak az van. Olyan vagyok, aki már az alkotófolyamat alatt idegeskedik, ami a bemutatóig csak fokozódik. Nagyon rossz szokás, de a társulat tagjai segítenek egy beszélgetéssel, öleléssel, kézszorítással, így könnyebben lendülök túl a nehézségeken. Hálás vagyok nekik ezért!

Niki: Az izgalom mindig ott van, és úgy gondolom, ez a természetes, hiszen maradandót akarok alkotni. Ha nem lenne ott, úgy gondolom az volna a befásulás kezdete, amiben pont a lényeg veszik el.

Mit gondoltok, mitől más egy művész élete?

Vivi: Szerintem nagyon sok áldozatot hoznak a munkájukért. Az is biztos, hogy más a napirendjük, nem állandó, mindig változik. Színészek esetében ugye próbafolyamatokról, előadásokról beszélünk, ami nem a megszokott napi nyolc órás munkaidőbe sorolható be. Megszokták még említeni, hogy a sokfajta szerep miatt több karakterben is kipróbálhatják magukat, így olyanok is lehetnek a színpadon, amilyenek a való életben sosem lennének. Erről túlzottan még nem tudok nyilatkozni, mert engem nagyjából a személyiségemhez illő szerepek találtak meg eddig. Bár egyszer szerelmesnek kellett lennem egy egérkirályba, ez valószínűleg soha sem fogja fedni a valóságot.

Niki: Én viszont azt gondolom, hogy semmiben nem más. Ugyanúgy fizeti az albérletet, vagy megveszi a tejet a boltban. Viszont különbség abban lehet, hogy a művész jobban megfigyeli a környezetét és meglátja azokat az apróságokat, amik szépséget hoznak ebbe a világba, míg mások sajnos elsiklanak felette.

Melyek azok a legnagyobb célok, amiket meg szeretnétek valósítani a hivatásotokban?

Vivi: Most úgy tűnhet, színész szeretnék lenni, de ez nem feltétlenül van így. Szívesen kitanulnám a rendezőasszisztens szakmát, mert mindaz, ami egy előadás mögött van a háttérben, szintén nagyon érdekes, és örülnék, ha ez lenne a hivatásom. Nem a csillogás foglalkoztat, hanem a színház. A célom egy profi színházban dolgozni vagy így, vagy úgy.

Niki: Számomra a divatfotózás a cél. Már kiskorom óta érdekel a divat, és ha ebben tudnám kiélni a tehetségem, azt hiszem, az lenne a hab a csokis-meggyes torta tetején.

Két csodálatos csoporttárs, két csodálatos ember, két különböző, ám valahol mégis egy világ! Két csodálatos nő, akiknek a barátságukért köszönet jár!

Ilyen az, amikor az ember egy olyan osztályközösség tagja, ahol mindenki az álmai megvalósításáért küzd. Ahol a szórakoztatás, a tájékoztatás, a véleménynyilvánítás, a figyelemfelkeltés megtanulása a cél, mindezt úgy átadva, hogy önmagunkból is hagyunk egy darabot a nagyérdeműnél!

Médiát tanulni kiváltság, médiában dolgozni öröm!

Képgaléria: