48. rész – Egy kis kitérő

Átszenvedtük magunkat az óévből az újabb esztendő kezdetére. A hiedelem szerint majd minden változik és jobb lesz, mert az újrakezdéshez általában az év elején van a legnagyobb elán. Aki túlsúllyal küzd, majd most diétázik és sportol, aki munkát váltana, majd most megteszi. Egyik fogadalom a másik hátán, önmagunknak és másoknak tett ígéreteink hada kering az éterben, majd a kezdeteknél még erős akaratunk tevés hiányában elvetél a létbetömörüléshez vezető úton. Kevesen vannak, akik bármit is betartanak az általában félrészegen tett újévi fogadalmakból.

Az élet megy tovább. A szilvesztert követően csak az évszám változott, és tovább vénülünk, lassan de biztosan közeledve a végső megnyugvás felé. A fordulónak kinevezett éjjelen az eszeveszett és felesleges ünneplésen kívül semmi sem történt. Ugyanúgy ránk virrad a másnap, tanulunk/dolgozunk/lazulunk/szorgoskodunk szokásainkhoz híven, és ugyanúgy hullafáradtan roskadunk bele az ágyba. Minden újabb ránk csodálkozó napot ugyanezzel az energiával kellene várni, köszönteni és elbúcsúztatni, persze nem alkoholmámorban és miegymásban úszva állandóan, hanem tudatosan (tudatosabban), céljaink felé haladva rendíthetetlenül, a jobbá válás, a kiteljesedés felé.

Nyakunkon a farsang is, a télűzés ideje itt dörömböl és türelmetlenkedik. De van-e mit elűzni, ha igazi télidő nem is volt sehol? Pár napja láttam rügyező fákat. Drasztikusan változik a környezetünk, az éghajlatunk, ennek következtében mi is, ha tetszik, ha nem. Ez az időjárás az egészségesek számára is igencsak megterhelő. Mi lesz később? Mi lesz, ha az előrelátható, folyamatosan közeledő katasztrofális változások valóban bekövetkeznek, és mi továbbra sem leszünk felkészülve rá? Hányan fognak emiatt csődbe menni, megbetegedni, elhalálozni, elvándorolni, és hányan fognak tudni továbbra is küzdeni, a folyamatos életszínvonal-romlás és a mindennapi problémák ellenére is? Meddig tart még a végeérhetetlen háború a világ számos pontján, és meddig tart még a jobb élet reményében történő pánikszerű kivándorlás, egymás eltiprása a „szent cél” érdekében? Meddig folytatjuk és tűrjük még a fogyasztói társadalom által láthatatlanul ránk kényszerített mindennapi viselkedésformát, miszerint felvásároljuk a kezdetektől fogva túlgyártott javakat (melyeknek a felére szükségünk sincs), majd egyre több műanyag zacskóba pakoljuk bele, mert még mindig nem gondolunk arra, mi lesz ezzel a műanyag foszlánnyal, ha kikerül a természetbe? Hány állatnak, rovarnak kell még elpusztulnia/kihalnia ahhoz, és mi mindennek kell még történnie ahhoz, hogy az ember valamit is komolyan vegyen, és változtasson? Meddig leszünk még kénytelenek ebben a túlhajszolt, materialista világban élni? Valóban szükség volna egy globális katasztrófára ahhoz, hogy „restartoljon” a Föld, és az élet egy magasabb síkú világtudattal folyjék tovább? Vagy akkor sem azok kerülnének uralomra, akik másképp gondolkoznak? Akik békében élnének, és nem akarnák tönkretenni sem egymást, sem a környezetüket?

Sajnos egyik kérdésre sem tudom a választ, és gondolom, hiába is töröm a fejem, mert egy ilyen kis porszem ebben a nagy világban úgysem tud mit tenni a világot uraló gigászok ellen. Azt sem tudom kifundálni, hogy mivel kellene foglalkoznom annak érdekében, hogy a mindennapi egzisztenciánkat tartósan biztosítsam, valamint hogy hogyan, miből és hová kellene elvonulni ebből a városból annak érdekében, hogy megtaláljuk a békét, a természetközeli, harmonikus életet. Itt felmerül egy fontos kérdés: vajon a gyerekeinknek ez a megoldás jó lesz-e? Nem akarnak-e majd felcseperedve visszatérni a büdös, állandóan rohanó káoszba, amit a nagyvárosi élet nyújt? Már semmit sem tudok. Minden homályos előttem. Főképp az előttem álló út. Ami viszont világos: valamin változtatni kell, hogy a transzmutáció beinduljon. Mindannyiunknak változni és változtatni kell annak érdekében, hogy bármi is átalakuljon ebben az életben. Ha nem saját magunk miatt, hát a leendő/meglévő gyermekeink érdekében.

Az előző rész itt olvasható.

Képgaléria: