Jugoszláviai/vajdasági magyar fiatalok körében idestova fél évszázada él a mondás, miszerint ha tavasz, akkor káemvé. Így van ez az idén is. Közeledik a tavasz, ergo közeledik a Középiskolások Művészeti Vetélkedőjének döntője is. A pályázatok élnek, és egyre több körzeti döntő időpontja válik véglegessé.

Legújabb sorozatunkban a korábbi évek KMV-jein nagy sikereket elért fiatalok és kevésbé fiatalok vallanak arról, ők hogyan élték meg, és mit jelentett nekik a Középiskolások Művészeti Vetélkedőjén való részvétel(t). Reméljük, a sorozatban olvasható történetek, vallomások hatására kedvet kaptok ahhoz, hogy az idén (is) benevezzetek, hisz tudjátok: a művészet örök, minden más csak szemfényvesztés.

Mirnics Gyula, a VRT művelődési műsorának szerkesztője

Csontvázak a szekrényben

Egymást követő két évben, 1996-ban és 1997-ben, a szabadkai gimnázium harmadikos és negyedik osztályos tanulójaként első helyezést értem el a KMV-n novella kategóriában. Akkor még csak egy gimnázium volt Szabadkán, és másfél literes műanyag palackokban árulták a benzint az út mellett, és másolt kazettákon terjedt a zene. És az ország éppen csak kilábalt egy háborúból, és a politikusok már készültek a következőre, és a nemzeti öntudatot a másság iránti gyűlölet táplálta, és lesorosozták azokat, akiknek ez nem tetszett. És én a második díjam után nem olvastam fel a szövegemet a gálaműsoron, mert úgy éreztem, hogy lehetett volna még rajta csiszolni, és én a mindenséggel mértem volna magam. És a szerb gyerekek négy kifelé forduló C betűt elválasztó keresztet fújtak a falakra, és a magyar gyerekek Nagy-Magyarországot ábrázoló hímzett felvarrót hordtak a farmerdzsekijükön vagy a katonai raktárból származó hátizsákjukon. És később hallottam, hogy egy kanizsai kocsmából kirugdosták a Képes Ifi riporterét, és együttéreztem vele, de nem lepődtem meg különösebben, és sajnáltam őt, mert sejtettem, hogy nem lehetett könnyű átlépni a szakmaiság szabályait, és méregfullánkot döfni valakibe a lap mögé bújva, és ez nem lehetett könnyű, mert ekkora gyűlöletet nem tud más személy kiváltani, csak aki keserű önutálatból táplálkozott. És rádöbbentem, hogy a birkaszellem nem is olyan veszélytelen és megfoghatatlan dolog, hogy a szürke gyűlöli a színeket, és attól, hogy nem akarok részt venni a háborújukban, még le tudnak győzni. Vagy nyerhetek.

Jódal Kálmán író

Röviden a KMV-ről

Először: A KMV volt az első komolyabb megmérettetés, amin részt vettem. Egész Vajdaságból jöttek a diákok – és akkoriban még Baranyából, Muravidékről is voltak versenyzők, s ne feledjük el, legalább dupla annyi magyar középiskolás volt, mint ma, ha nem még jóval több. Szóval az ember azonnal kapcsolt: ez nem játék, ez nem egy iskolai fogalmazási verseny, ahol az ember könnyedén lesz első. Ráadásul profi írókból álló zsűri véleményezte a műveket. Vagyis – akarva, akaratlanul – komolyan kellett venni az egészet.
Másodszor: Veszíteni is meg kellett tanulni, jó képet vágva hozzá (első ízben egy különdíjat kaptam, csak másodszor lettem első a novella kategóriájában).
Harmadszor: az ott megismert emberek jelentős hányadával a vetélkedőt követően is találkoztam, esetleg olvasott formában máig találkozom a nevükkel.
Negyedszer: végül is egy jó buli volt az egész.
Ötödször: Akkor vettek először komolyan mint írópalántát, ami nagy lökést adott a későbbi alkotómunkámhoz. Talán soha nem írtam volna le egyetlen sort sem többé, ha annó nincs az a KMV-s első díj.

Patarica Ildikó, egyetemista, lapunk állandó munkatársa

Win-win

A Középiskolások Művészeti Vetélkedője egy olyan esemény, ami összehozza a művészetek kedvelőit. Ez nemcsak egy esemény, hanem tulajdonképpen egy lelkiállapot, oda ugyanis nem elég csak elmenni, hanem úgy istenigazából át is kell élni.

A gimis éveim tavasza mindig a különböző megmérettetésekről szólt, s így a versenyek sokaságából a KMV sem maradhatott ki. Az első emlékem az, hogy az emléklapra hibásan volt ráírva a nevem. Ez mégsem akadályozott meg abban, hogy újra és újra benevezzek, különböző kategóriákban.

Tulajdonképpen már a múlt homályába vesztek a pontos emlékeim. De arra emlékszem, hogy szavaltam verset, valamint órákig válogattam, hogy melyik írásom lenne a megfelelő, amivel benevezhetnék. Ez az esemény azonban egy vadiúj művet követelt, valamint lázas készülődést. A verset százszor el kellett mondani, és kábé ugyanannyiszor írtam át a már „befejezett” szöveget is. A készülődés, mondhatni, egész évben tartott.

Hogy miért is jó ez az egész? Mert rengeteg új lehetőséggel jár. Az embernek lehetősége adatik arra, hogy olyan emberekkel ismerkedjen meg, akikről eddig csak hallott, illetve az újságokban olvasott. Habár vetélkedőről beszélünk, mégsem éreztem magam úgy, mint egy katonás versenyen, ahol az ember csak a maga dolgával törődik. Nem volt verseny szaga. Inkább hasonlítanám egy hatalmas bulihoz, ahol az ember megmutatja, mit tud, s nem retteg a zsűri döntésétől, itt ugyanis nincsenek vesztesek. Ez egy afféle win-win esemény, amit mindenkinek ki kellene próbálnia az alatt a röpke pár év alatt, amíg a középiskola tart, de ez még nem jelenti azt, hogy a KMV bezárkózik azok előtt, akik már nem ülnek az iskolapadban.

Képgaléria: