A második világháborút követő gazdasági fellendülés és jólét hatására a világnak (legalábbis a nyugati világnak) egészen másféle kihívásokkal kellett szembenéznie, mint korábban. Nem volt éhezés, nem volt háború – de volt egy társadalmi rend, ahol a fiatalok gyakran úgy érezték, megfulladnak. A jóléti állam, a kapitalizmus és a fogyasztói társadalom rengeteg kritikát kapott a diákoktól. Egymást követték a különböző „forradalmak”: fellázadtak a nők, a feketék, a homoszexuálisok, a pacifisták, a környezetvédők, és mindenki, aki nem volt megelégedve a fennálló társadalmi renddel. A hatvanas évek végére az elégedetlen ifjúság egyébként is több beleszólást akart a politika alakításába az egész világon, Amerika fiataljai például akkor már évek óta tüntettek a vietnami háború ellen. A világszerte lázongó diákok fő célja a demokrácia kiterjesztése és egy igazságosabb társadalom kialakítása volt.

A 1968-as párizsi diáklázadások is hasonló célok mentén valósultak meg. Egy háborúellenes tüntetésen őrizetbe vettek néhány egyetemistát, akik a Párizsi Egyetem egyik kihelyezett karán tanultak. A többi hallgató pedig erre válaszul elfoglalta az egyetem igazgatósági épületét, és tartottak egy tanácskozást a különböző társadalmi osztályok közötti diszkriminációról a francia társadalomban, valamint a politikai bürokráciáról, ami ellenőrzés alatt tartotta az egyetem finanszírozását. A diákok szabadon távozhattak az egyetem épületéből, de az ellenségeskedés köztük és a hatalom között tovább folytatódott. Végül május 2-án bezárták az érintett egyetemi kart. Másnap már egy másik egyetemi kar diákjai tüntettek az eljárás ellen. A diákok máshonnan is támogatást kaptak: több mint húszezren vettek részt abban a menetben, amit a rendőri beavatkozások ellen szerveztek.

A tüntetők a letartóztatott egyetemistákkal szembeni vádak elejtését, az egyetem rendőrségi megszállásának felszámolását és a bezárt egyetemi karok újbóli megnyitását követelték. A lázongások addig folytatódtak, míg a diákoknak azt nem mondták, hogy a rendőrség elhagyta az egyetem épületét – csakhogy a kampuszokra visszatérve azt találták, hogy a rendőrség még nagyon is ott van. Ez pedig utcai zavargásokhoz, már-már forradalmi állapotokhoz vezetett.

Egy idő után a munkások szakszervezetei is csatlakoztak az egyetemistákhoz, és országos sztrájkok kezdődtek. A megmozdulásokat a francia értelmiség is támogatta.

A lázongásoknak végül azzal sikerült megálljt parancsolni, hogy az egyetemeknek nagyobb autonómiát adtak (és a bezárt egyetemeket is újra megnyitották), a munkások pedig jelentős béremelést kaptak.

Mindezek ellenére a diáklázadásokat nem lehet kudarcként elkönyvelni, sikerült ugyanis felkavarnia a demokrácia állóvizét. A konzervatív hagyományok mellé odatette a kulturális liberalizmus elképzelését, és alakított a demokrácia modern felfogásán is.

Habár a diáklázadás politikai következményei elhanyagolhatóak (hiszen nem csináltak forradalmat, nem változtattak lényegében a fennálló renden), a társadalmi hatásai annál jelentősebbek. A francia társadalmi normák ugyanis észrevehetően formálódtak az események hatására.

A diákok leegyszerűsítve a tekintélyelvűséggel és a konzervatív életformával szálltak szembe. Azért harcoltak, hogy több autonómiát, több beleszólási jogot és nagyobb egyenlőséget kapjanak. Mindezek ma már alapvető társadalmi értékek – még a konzervatív nézetek is elismerik ezek fontosságát. A hagyományok is csak akkor tarthatók fenn hosszú távon, ha kellő rugalmassággal kezeljük őket, ebbe pedig beletartozik az egyéni autonómia is.

A diákok egyik legfontosabb követelése az volt, hogy szabadon választhassák meg a tantárgyaikat. Ez ma már magától értetődő: minden egyetemen vannak választható tanegységek, amelyek közül nem kell mindet teljesíteni. Ötven évvel ezelőtt viszont ez jelentette az autonómiát: a tanrend legyen rugalmas, és alkalmazkodjon a hallgatók igényeihez. Egy másik jelentős követelés volt, hogy a volt gyarmati országokból érkező diákoknak ne kelljen plusz tandíjat fizetniük. Ez utóbbi azért fontos követelés, mert megmutatja, hogy a párizsi diákok úgy látták, hogy a volt francia gyarmatokról érkezőket és a franciákat ugyanazok a jogok illetik meg, legalábbis a tanulás tekintetében. A diákok kiálltak az alacsonyabb létszámú előadások mellett is, és a szexuális szabadság nevében koedukált kollégiumokat követeltek.

A francia társadalmi normák pedig mindezek hatására puhultak, megengedőbbé váltak: elérhetővé vált a fogamzásgátlás és az abortusz, ami a szexuális normák gyökeres változását hozta magával. (Hiszen mennyivel könnyebb úgy szabadon szexelni, hogy a terhesség nagy eséllyel elkerülhető.) A nők és a férfiak felsőoktatáshoz és munkához való jogát is kiterjesztették, általánosították: sokkal többek számára elérhető és sokkal többek számára kívánatos.

A diáklázadás eredménye az is, hogy az egyetemisták sokkal inkább beleszólhatnak a közügyekbe, mint korábban: a hatalom tart tőle, hogy ha nem hallgatja meg a fiatalokat, az a 68-as eseményekhez hasonló lázongásokhoz vezethet.

Franciaországban négy héten át teljes káosz uralkodott. Egy ideig de Gaulle [Charles de Gaulle, a Francia Köztársaság elnöke] bizonytalankodott, és úgy tűnt, meg is bukik; majd a nemzetet a rend visszaállítására szólította fel, és ebben Pompidou miniszterelnök is a segítségére sietett: a munkásokat jelentős béremeléssel sikerült elhallgattatnia. Az elnök azonnal kiírta a választásokat, és ezen a pártja óriási fölénnyel aratott győzelmet, ami azt mutatta, hogy a „hallgatag többség” felemelte szavát a rettegett anarchia és baloldaliság ellen. A diákok kezdeményezése elbukott. De Gaulle mindössze annyit teljesített a kívánt reformból, hogy bizonyos átszervezések nyomán az egyetemek nagyobb autonómiát kaptak, és a nagyvállalatokon belüli szakszervezetek működése törvényessé vált. Az 1968. májusi lázadás legtöbb célkitűzése ugyan nem valósult meg, mégsem maradt hatás nélkül, sőt, Franciaországban ma is sokan vízválasztónak tekintik ezt az eseményt. A diáklázadások egyik vezető alakját, az akkor 23 éves Daniel Cohn-Benditet pedig kiutasították az országból.

Forrás: J. Ardagh – C. Jones: A francia világ atlasza. Helikon, 1999.

„Az egész egy közös álom volt, részben siker, részben pedig kudarc. Politikai mozgalomként a diáklázadásnak nem volt jövője, de megteremtette a kulturális liberalizmus hatalmas lehetőségeit.”

Gilles Lipovetsky szociológus

Képgaléria: