Színes házak között jársz. Sárgára, pirosra, kékre, zöldre mázolt falak nyújtózkodnak az ég felé. Rozsdafoltok az ereszek alatt. Barnásvöröses színű térképet rajzolnak a falra. Az ablakok zsalugáterei kinyitva. A hófehér függönyök sarkai olykor, mint az angyalok, kitekintenek az utcára, majd a huzat visszarántja őket, hogy azután újra és újra megjelenjenek a résekben. Virágok illatát fújja a szél. Illatok söprik a macskaköveket. Valahonnan harmonika hangja száll felém. Az emberi zsivaj fölött lengi be a teret. Az emberek aprót dobnak az utcazenész előtt lévő kalapba. Mindenki igyekszik megőrizni a pillanatot. Ki a zenészt fényképezi, ki az ismerőseit, ki saját magát, ki lehunyt szemmel próbál minél jobban elmerülni, ki az égre tekintve, nagyot szippantva a levegőből. A térről utcák nyílnak a szélrózsa minden irányába. Vándor, válassz! Csukott szemmel, amerre, amerről a szél fúj.

Megindulsz. A virágillat egyre erősödik. Percek múlva megtalálod a forrását. Egy bokor, viaszos zöld levelekkel, erősen szabdalt krémszínű virágokkal. Arcod a levelek és virágok közé fúrod. Az arcodat sárgás virágpor púderezi. Az illat magával ragad. Egy másik világban találod magad. Ahol a természet uralkodik, ahol úton-útfélen a természet szépségei bukkannak eléd, fák, bokrok, virágok, madarak, futkározó négylábúak. Úgy tűnik, órák óta járkálsz ebben a mesevilágban. A valóságban egy pillanat volt. Egy hosszú pillanat, amikor a tudatod kitágul, és többszörösen fogadja be az ingereket. Visszatérsz. Újra az utat látod magad előtt. Újra elindulsz.

Az emberek tömött sorokban vonulnak. Nem tudják, hova, nem tudják, mi várja őket, de egyenesen vonulnak, mindenki egy felé. Mintha megigézték volna őket. Aztán hallod, hogy valaki verset szaval. A szavak ismeretlen nyelven hangzanak el, de a tercínák lejtése magával ragad. Képeket látsz magad előtt. És az emberek csak vonulnak. Képek jelennek meg az ablakokban. Képek, amelyeken emberek vonulnak. Tömött sorokban, ismeretlen célok felé.

A nap lassú lépésekkel egyre magasabban jár. A melegben minden felgyorsul. A harmonikaszó elhalkul, helyét mindenféle rovarok zümmögése veszi át. A házfalak között mintha a világmindenség zúgna. Az agyadban zümmög a világmindenség. Letelepedsz egy padra. Mély levegőt veszel. A macskaköveket bámulod meg a lábakat, amik sietősen taposnak rajta. Felnézel. A nap a szemedbe süt. Hagyod, hogy arcod megfürödjön forró ölelésében.

Újra csak elindulsz. Valami továbbra is vonz. Egyre feljebb és feljebb jutsz. Az utcák kanyarognak, időnként lépcsőfokok segítik a haladást. Anélkül is fellépsz rájuk, hogy látnád őket, hogy tudnád, hova vezetnek. Egyre feljebb és feljebb jutsz.

Már nincsenek hangok. Az illatok is elmaradtak. A színek is megkoptak.

Egyre feljebb és feljebb haladsz.

Képgaléria: