Földöntúli muzsika a Hold sötét oldaláról

A Pink Floyd a művészettörténet egyik jelentős címszava, és talán még a legelszántabb komolyzene-kedvelők és komoly zenekedvelők sem fognak megsértődni, ha az ősidőkben megalakult angol zenekar műveit egyértelműen a klasszikusok közé sorolom. Az már nem biztos, hogy az 1988-as esztendő amiatt vonul be a történelembe, mert én akkor láttam a világhírű bandát először élőben, mindenesetre egészen Münchenig zarándokoltam, hogy szemtanúja lehessek az emlékezetes A Momentary Lapse of Reason turnénak. Persze csodálatos előadást láthattam és hallhattam, de a körút azért vált emlékezetessé, mert akkor a zseniális dalszerző, szövegíró és énekes már távozott az aranyérmes, illetve aranylemezes csapat éléről, és külön utakon járt.

Igen, Roger Watersről van szó, akinek szívét ezután csak Bob Geldof tudta meglágyítani 25 perc erejéig, ennyi ideig kényeztette ugyanis eredeti felállásban a Pink Floyd a kiváltságos nézőket a londoni Hyde Parkban a Live 8 jótékonysági rendezvényen 2005-ben. Sajnos nélkülem. Amint felröppent az örömhír a neten bő fél évvel ezelőtt, hogy Waters ezúttal a magyar fővárost sem hagyja ki, máris rákattantam az online jegyirodákra. Az én énekes madaram ugyan 2013-ban egyszer már meglátogatta vidékünket, és a Puskás stadionban elevenítette fel a nagyszerű alkotást The Wall Live címmel, kitűnő zenészekkel körülbástyázva magát, ám ezúttal még annál is vonzóbb repertoárra esett a választás. Us + Them. Az elnevezés magáért beszél, különösen a Dark Side of the Moon ismeretében, B oldal, 2. szám. Tehát a mester nem tagadja meg a remekműveket, amelyeket a régi haverokkal hozott össze, és azokból kínál meg bennünket egy csokorral. Vagy 15 éven keresztül jobbnál jobb szerzemények kerültek ki a keze alól, szóval ha most a válogatásnál mellényúl, akkor is kizárólag kitűnő dalokra akadhat. Ám esze ágában sem volt mellényúlni.

A Papp László Aréna csarnoka zsúfolásig megtelt. A látogatók többsége felkészülten érkezett, és büszkén feszített Pink Floyd, illetve Roger Waters feliratú fekete pólójában. Nem is gondoltam, hogy ennyiféle változat létezik ezekből a rajongói kellékekből. Az előadóművészek csak a rend kedvéért késtek néhány percet, majd félhomályban, tengervíz morajlása közepette libasorban foglalták el helyüket a hangszerek mögött. Valószínűleg sokat filozofáltak a turné előtt, hogy melyik dal szerepeljen nyitányként, de végül a Breath csodálatosan beúszó, szinte simogató gitárhangjai, diszkrét mennydörgése, szívdobogása meg az érzelemdús kezdeti vokáljai formájában valóban lélegzetelállító megoldást találtak, közben a kozmikus hatást fokozták a háttérből berepülő meteorok, a Hold és még ezernyi csillag a káprázatos színekben pompázó animációs filmen. A jó kezdés után erősítünk a tempón, szokták mondogatni a sikeres fociedzők, és az aranyszabályt ez a kilenctagú aranycsapat is betartotta. A gyorsítást egy instrumentális szám jelentette a Meddle albumról, természetesen Waters erőteljes basszuspengetéseivel berobbantva, majd általános üdvrivalgással kísérve gyorsan visszaszálltunk a Hold sötét oldalára. A Time bevezető szakaszában keltett igazán nagy feltűnést a Pink Floyd által rendszeresen alkalmazott kvadró effektus, amikor a vekkercsörgés meg az őrült kongatás minden irányból letámadott bennünket.

A következő epizód ugyanezt az albumot idézte, ott meg a női énekhangokat valószínűleg olyan szándékkal alkották meg, hogy a halottak szeme is tágra nyíljon, és ezt a lehetőséget két kézzel és két mikrofonnal ragadták meg a fehér hajú csalogányok, Jess Wolfe és Holly Laessig. Ezután a Welcome to the Machine című eposz következett minden megkapó hanghatásával és gyönyörűségével együtt. Ezt követően pedig csakis felüdülés és némi lazítás következhet, és erre mi sem alkalmasabb, mint egymásutánban három nyugodalmas, jó szerzemény a főszereplő vadonatúj szólólemezéről. Egyik jobb, mint a másik. Itt érkezett el az idő a Pink Floyd másik világsikerű, jól megalapozott építményéhez, az 1979-es dupla albumhoz. Gyors egymásutánban három részletet is kaptunk az arcunkba, bevezetésként a helikopter légcsavarjai valóságosan köröztek felettünk, ismételten kiaknázva a kvadrofónia lehetőségeit, miután a fő motívumot érthető módon a szó szerint slágerré vált „Another Brick in the Wall” refrén kapta.

Ezekben a percekben egy tucatnyi budapesti kisiskolás is a színpadon illegette magát, nagyon aranyos, néha esetlen mozdulatokkal, de a gyermekkórus szerencsére az eredeti lemezfelvételről került a hangszórókba. Az első felvonás legvégén a kis vendégek pólója meg a nagy kivetítő is a RESIST feliratot szegezte mellünknek, amihez az ötletgazda feleslegesnek tartott bármilyen kommentárt. A lenyűgöző élményfolyam feldolgozásához viszont kaptunk 20 perc pihenőt, amihez tényleg minden rendes színházi előadáson joga van a kedves vendégnek. Kellett is ez a kis regenerálódás, mert a folytatásban egyik ámulatból a másikba estünk.

Távoli kutyaugatás és röfögés jelezte, hogy eljött az Animals című, ugyancsak elragadó, Orwell Állatfarmját megzenésítő alkotás időszaka. A csoda eközben a mennyezetről került elő, ahonnan két hosszú vászon ereszkedett le, rajtuk a Temze menti Battersea erőmű falai, felül a négy magas, füstölgő kémény, tehát a szóban forgó lemezborító kelt életre néhány centiméterrel a fejünk felett. A hosszú, dupla falú kivetítő azonban ennél jelentősebb szerepet kapott a Pigs dallamai idején.

Maga a zeneszám, illetve a szerző politikai állásfoglalásával eddig is tisztában voltunk, engem azonban meglepett, hogy a „Disznó” fedőnév felcsendülése közben folyamatosan az egyik nagyhatalom elnöke tekintett le ránk a képekről. Nem szívesen személyeskednék, de annyit elárulok, hogy nem az orosz, és nem is a kínai nagyvezér érdemelte ki Waterstől ezt a kitüntető megnevezést. Hatalmas idézetek, szópufogtatások váltogatták egymást a vásznon, és megintcsak nem a nagy Mao vagy Brezsnyev elvtárs szavaira ismertünk rá. A hatást fokozta a Pink Floyd koncertjein őshonos állat, a felfújható malac, amely régebben dróton, ma már drónon lebegett felettünk. Oldalán jól látható felirattal: BOMBS AND DEATH, a mellékelt nyíl pedig egyenesen a kurta farok alatti kerek nyíláshoz mutat. A barátságos rajzok helyett ezúttal a filmvászonról harci jelenetek figyelmeztettek bennünket, aminek mondanivalója elég egyértelmű volt minden jelenlévő számára.

A megkapó dallamok, hanghatások és képek után szinte megkönnyebbülést jelentett visszatérni a fekete borítós, korszakalkotó műhöz. A Money-t annak idején karcosra hallgattuk a B oldal legelején, ezért most annál nagyobb áhítattal fogadtuk a basszusfutamokat első kézből, az eredeti előadótól. A lemezen David Gilmour énekli a legendás dalt, ezt a feladatot most az ifjú Jonathan Wilson gitárművész kapta, aki nemcsak ebben, hanem a gitárszólók terén is kiválóan helyettesítette a nagy veteránt. A jó öreg Gilmourt a színpadon egy másik gitáros is, a tapasztalt, ám még mindig hosszú sörénnyel megáldott Dave Kilminster igyekezett pótolni. Ez semmiképpen sem a fiatal virtuózok tehetségét kérdőjelezi meg, hanem inkább azt érzékelteti, hogy az egykori alapítótag a mai napig utolérhetetlen. Persze Rick Wright egykori billentyűmágusnak sem kell szégyenkeznie, az ő szerepét szintén két kitűnő zenész, Jon Carin és Bo Koster alakították. Ezen a ponton használta ki az alkalmat a tizedik játékos, Ian Ritchie tenor-szaxofonos, hogy méltó csapattársként, élethűen fújja elénk a jól ismert, csavarokkal teli díszítéseket. Ezután jött az egész turnénak címet adó Us and Them, majd az észbontó Brain Damage, amely úgy csúszott át az Eclipse-be, hogy közben a sátáni kacaj ugyancsak négy oldalról rázta meg a velőnket. Közben lézersugárból megelevenedett előttünk a piramis, amelynek csúcsából a szivárvány minden színében vibráltak a fények, idézve a látványos spektrumot a lemezborítóról. Mindezzel méltán emlékeztünk meg a zenetörténelem egyik legerősebb fekete korongjáról, 45 évet fiatalodva. Már aki tehette. Merthogy magam körül tekingetve megállapíthattam, hogy a közönség nagy része 1973-ban még világra sem jött. Az is kellemesen meglepett, hogy ezek a jó ízlésű fiatalok fejből fújták a dalszövegeket.

Itt ért véget a varázslat második felvonása, amit percekig tartó, elsöprő tapsvihar követett. Mindeddig csak a harmóniákra, illetve a szokatlan látványelemekre koncentrálhattunk, karmesterünk nem zavarta meg az elmélyült élvezetet egy szóval sem. Ekkor viszont kénytelen volt mesélni egy kicsit.

– Édesanyám nagyon büszke lenne, ha látná, amint hirdetem a békét, küzdök az esztelen öldöklés, bolygónk megsemmisítése, az atomfegyverek ellen. E pillanatban pedig érzem azt a hatalmas szeretet, ami itt lebeg közöttünk, meg az összetartó erőt, amit a közös célok hoztak létre. Nagyon köszönöm, hogy ilyen szép számban eljöttetek. Mindig is ezekért az elvekért harcoltam, mint ahogyan édesanyám is. Ha most még itt lenne, a következőket kérdezném tőle...

Ekkor már a nyakában lógó akusztikus gitár húrjait tapogatta, a közönség soraiban pedig sokan könnyekkel a szemükben, sokan anélkül, de mindenki tudta, hogy más nem következhet mint a The Wall koncepciós mű megható alapköve, a Mother, ehhez hasonló kétségekkel: „Anya, mit gondolsz, le fogják dobni a bombát? Kell-e falakat építenem? Hihetünk-e a kormánynak?”

A politikának ezzel megadta a kegyelemdöfést, majd a Faltól egy picit sem távolodva kaptuk meg zárásként a döbbenetes Comfortably Numb balladát. Itt már mindnyájan révületben lebegtünk valahol a vetítővászon magasságában, megfeledkezve a gravitációról meg úgy egyáltalán mindenféle lehúzó erőről.

Szóval, érdemes volt megszületni, eljönni és ilyen sokáig élni mindkettőnknek! Most már közelről hallottam a Pink Floyd összes alkotóját, ha nem is egyidejűleg, hanem 30 év eltéréssel. Együtt sajnos már nem láthatom a négyes fogatot, mert Rick Wright 10 éve valóban az égben kiáltozik, ahogyan azt közösen megfogalmazták az igen megrázó The Great Gig in the Sky dal címében. De én azt sem bánnám, ha netán újabb 30 év elteltével valahol összefutnék a legendás együttes bármelyik tagjával.

Képgaléria: