61. rész – A cuki sztori – első felvonás

Domonkos Noémi az a Noémi, akinek először fényképes diákigazolványa tűnt fel az orrom előtt a szegedi suliba iratkozás alkalmával, és aki később a szobatársam lett a kóterben, és aki hatalmasra nyílt szemekkel, értetlenül bámult rám, amikor ujjongva fogadtam a közös szobánk ajtajában, hogy „Hát sziaaaa! Te vagy a Noémi, igaaaz?!” Így kezdődött ismeretségünk, barátságunk, amely szerencsére nem csupán két évig tartott, amíg együtt jártunk iskolába. Szóval, most jöjjön Noémi, az én kedves cukrász barátném, akitől bizony van mit hallani és tanulni, nem csak akkor, ha egy cukiban dolgozol!

Mesélj egy kicsit magadról! Honnan jöttél? Hová tartasz?

– Bácsszőlősi vagyok. Itt születtem, ebben az icipici faluban, amit manapság újra Királyhalmának hívnak. Szabadkán jártam a Bosa Miličević középiskolába, ahol szakácsnak tanultam, de mivel mindig többre vágytam (és valójában sosem akartam szakácsként dolgozni), átmentem Szegedre cukrászatot tanulni. Világéletemben cukrász szerettem volna lenni, édesanyám is ebben a szakmában dolgozik. Úgy nőttem fel, hogy hétvégén sültek a piskóták, főttek a krémek körülöttem, és alig vártam, hogy megkóstoljam a tölteléket és meglássam, vajon mit alkot aznap édesanyám. Anyukám nagyon szép grillázsdíszeket és karamellvirágokat csinált és csinál ma is. Nekem az jelentette a mindent, hogy én is alkothassak és továbbvigyem a családi tradíciót. Ezért is mentem Szegedre, a Hansági Ferenc Szakközépiskolába, majd annyira beleszerettem Szeged varázsába, hogy itt is ragadtam.

Milyen emlékek fűződnek még a konyhához gyerekkorodból?

– Amellett, hogy a konyhában nőttem fel és nap mint nap segítettem édesanyámnak, egyszer, amikor éppen karamellvirágokat készített (melyhez 160 fokon kell főzni a cukrot), majdnem megégettem a nyelvem. Olyan szépen bugyborékolt a cukor, olyan kívánatosak voltak az éppen képződő buborékok, hogy minden vágyam az volt, hogy megkóstoljam őket… a kanál már a szám előtt volt, amikor anyám rám ordított. Ezt az esetet leszámítva nagyon élveztem, amikor anyu néha adott nekem karamellt, hogy próbálkozzak a virágdíszek elkészítésével. Már akkor imádtam dekorálni. Ebben élem meg a legnagyobb szeretetet a szakmám iránt, és valójában ez az, ami a legjobban fekszik, nem pedig a piskótasütés vagy a krémkeverés. Mondjuk, annak is megvan a maga szépsége, és van kihívás abban, hogy egy tökéletes piskótát vagy egy könnyű, lágy mousse-t készíts, de a leginkább az mozgat meg, hogy hogyan fog kinézni a sütemény kívülről. Jelenleg is ezzel foglalkozom, most főképp csokidíszekkel dolgozom, erre specializálódtam. A mostani munkahelyemen saját márványasztalom van, légkondicionálóm és minden szükséges eszközöm ahhoz, hogy a lehető legjobb feltételek között tökéletes díszeket készíthessek.

Mit adott neked a szegedi szakiskola? Van-e olyan ehhez kapcsolódó élményed, amit szívesen megosztanál?

– A Hansági abból a szempontból volt jó, hogy lehetőséget adott külföldi gyakorlat szerzésére, amin kétszer is részt vettem (egyszer Münchenben, másszor Schmalkaldenben, Erfurttól pár kilométerre). Ennek köszönhetően kicsit beleláthattam a külföldi életbe, a munkaviszonyokba, a szakmai színvonalba. Ezenkívül tavaly októberben ott raktam le a mestercukrászvizsgát. Áprilisban voltam a Hanságiban. Az iskola közreműködésével a főnököm egy hét tanfolyamot szervezett. Amikor beléptem a suli épületébe, majd a konyhába, az a gondolat suhant át az agyamon, hogy: „Te úristen, hát itt kezdődött el minden, itt lett belőlem cukrász!”

A következő számban olvashattok többet Noémi eddigi tapasztalatairól, hajós kalandjairól, munkahelyi élményeiről, és bekukkanthattok abba a nem mindig édességekkel párnázott világba, mely a cukrászok mindennapjait tölti ki!

(Folytatjuk)

Az előző rész itt olvasható.

Képgaléria: