Hammerfall, Armored Dawn / SKCNS Fabrika

Fotók: Benedek Miklós

Sohasem állt közel hozzám a heavy metal műfaja. Általában zavart, és a mai napig zavar az a sok kiegészítő, a bőrcuccok, főleg a mellények, a láncok és mindenféle bigyó, amit a vérbeli rajongók magukra aggatnak, nem tudtam mit kezdeni a hősiesség kultuszával, a harcra buzdítással (értelmezzük ezt bármennyire is átvitt értelemben), a sárkányfétissel, a mindenféle szörnyek iránti vonzalommal, de főleg a vékony hangon való éneklés zavart. Így van ez a mai napig, de mint minden szabály esetében, ez alól is van kivétel. Valamikor a kétezres évek első felében történt, hogy a kultikus Beograd 202 rádióadó kultikus esti műsorában, a Hit nedelje című betelefonálós, szavazós programjában a mindenféle stílust képviselő dalok közül a hangszóróból előtörve fejbe vágott a svéd Hammerfall zenekar kalapácsa. Ha jól emlékszem, a Hearts of Fire alkotás volt az, amelyik először borzolta fel azon bizonyos lúd bőrét a karomon, a hátamon és egyéb helyeken. Majd sorra jöttek a zenekar jobbnál jobb slágerei, a Renegade, a Riders of the Storm, amelyek folyamatosan, majd az első fellángolást követően rendszeresen, újra és újra visszatérve arra késztettek, hogy átértékeljem magamban mindazt, amit a heavy metalról mint műfajról gondoltam. Nos, ez nem történt meg, a műfaj úgy általában még mindig nem a szívem csücske, de a Hammerfall ténykedését lehetőségeimhez mérten igyekeztem követni. És most eszembe jut az is, amikor a megboldogult zentai játékokon egy srácon életemben először megláttam egy hammerfallos pólót – beszédbe elegyedtünk, ő rajongó volt, én viszont nem, de ez nem zavarta meg rövid, de annál lényegre törőbb társalgásunkat.

Azután eljött a 2018-as év, és kiderült, hogy a zenekar a Rebuilt to Tour keretében Újvidékre is ellátogat. Több sem kellett, rövid egyeztetés után megszületett a döntés, hogy október végén mi is a tartományi székvárosba látogatunk. Az idő pedig csak múlt, a legnépszerűbb közösségi portálon figyelemmel kísértük az előkészületeket, a promóciós videókat, cikkeket, és hálát adtunk az égnek, hogy munkatársunk jóvoltából sikerült belépőhöz jutnunk, hisz a koncertet közvetlenül megelőző napokban már lehetetlen volt jegyhez jutni, így garantált volt a telt ház.

Azután eljött a koncert napja, és autóba ültünk, hogy nem is olyan hosszú, de mégis úgy tűnt, örökké tartó zötykölődést követően, az útvonal kétszeri újratervezése után megérkezzünk Újvidékre. Miután leparkoltunk, elindultunk a SKCNS Fabrika épületébe. Építési területen keresztül, a feltúrt úton bukdácsolva, hevenyészett parányi hidakon át el is értük a bejáratot.

Azután egy stílusos belépőt követően az előzenekar, a brazíliai Armored Dawn koncertjének kellős közepébe csöppentünk.

A bandát korábban nem ismertem, de már az első pillanatban megértettük, miért rájuk esett a választás a Hammerfall előzenekaraként. Brazíliából sok érdekes, különleges dolog jön, és az Armored Dawn is ebbe a kategóriába tartozik, mind a megjelenés, mind pedig a zene tekintetében. Egyből szemet szúrt, hogy a zenekar egyik gitárosa inkább vikingre hasonlít, semmint szambatáncosra. Kiderült, hogy a banda tagjainak származása nem korlátozódik a dél-amerikai országra, és Eduardo, Fernando, Tiago, Rafael, valamint Rodrigo mellett egy idegenlégiós, a finn Timo Kaarkoski is részese a dolognak. A harmadik-negyedik szám környékén eljött az az időszak, amikor Timo kezében egy üveg whiskyvel az anyjával beszélt telefonon, majd gitárhúrokat szaggatott, ahogy illik. Az Armored Dawn számomra legkedvesebb dala a Sail Away című alkotás, amit ezúttal mindenki figyelmébe ajánlok.

Azután eljött a várva várt pillanat. Rövid pakolgatást, hangbeállítást követően a svédek kisajátították a színpadot, és az első számmal, a Hector's Hymn című nótával rögtön annak a bizonyos lecsónak a kellős közepébe csaptak. Ha eddig nem tudtuk volna, már az első percben megtudtuk, hogy mit is jelent a telt ház kifejezés, és milyen az, amikor a rajongóknak, mondjuk, viking harcosokhoz hasonlóan tartaniuk kell a pozíciójukat, hisz mindenki a lehető legközelebb akart kerülni Joacimhoz, Oscarhoz, Pontushoz, Fredrikhez és Davidhez. Az 1993-ban alapított zenekar nagyszerű érzéssel váltogatta a korábbi, esetenként csaknem húszéves slágereket az újabb albumokon található alkotásokkal. A koncert fókuszában észrevehetően a 2016-ban megjelent Built To Last nagylemez szerepelt olyan nótákkal, mint például a címadó dal, vagy éppen a Hammer High és a Dethrone and Defy. És ha slágerek, olyan klasszikusokat hallhattunk élőben, mint például a jelen írás elején említett Hearts of Fire, Renegade, Riders of the Storm vagy az onnan kimaradt Crimson Tunder, a Last Man Standing, a Heeding the Call, a Bushido vagy éppen a Last Man Standing. Mint mindig, ezen az estén is beigazolódott, hogy a hatalmas információáradásban az ember figyelmét elkerülik bizonyos dolgok. Számomra ez ezúttal a zenekar 2014-es Any means Necessary című alkotása volt, amely talán atipikus dalnak mondható, de annál inkább figyelemre méltó.

A koncert körülbelül egy óra negyvenöt percig tartott, és a banda végig együtt lélegzett közönségével, a dalok közötti átvezető szövegek minden esetben megszólították a nézőtéren álló fiatalokat és időseket, nőket és férfiakat egyaránt. Többek között arról is hallhattunk, hogy Joacim 1981-ben egy Saxon-album hatására vált a heavy metal rajongójává, és hogy Pontus hogyan vált gitárossá szintén valamikor a nyolcvanas évek legelején. Az est sztárja mégis a szerb származású Oscar Dronjak volt, akit többször is az Oskare, Srbine! rigmussal bátorított a közönség. Oscart mindenki magáénak érezte, idővel egy zászló is előkerült, de a rajongás tárgya nem vállalkozott arra, hogy szerbül is megszólítsa közönségét. Ez utóbbira inkább a nemzetközi közvetítőnyelvet, a zene nyelvét választotta.

Amint véget ért a koncert, a szervezők mindenkit a kijárat felé tereltek, annak ellenére, hogy sokan még szomjaztak egy utolsó, talán útravalóul szolgáló itókára. A kitartóbbak és bátrabbak a Dvorište Klubban egy after party keretében pihenhették ki a koncert fáradalmait vagy mélyíthették el benyomásaikat. Ez azonban a mi képességeinket, kitartásunkat már bőven meghaladta, és helyette inkább az azonnali hazazötykölődést választottuk.

…

És most itt ülök a gép előtt, és napokkal a koncert után is az jár a fejemben, hogy Úristen, ez mekkora volt! Nem tudom: hatalmas? Nagy köszönet az MH Concertsnek, a Serbian Hellbangersnek és minden szervezetnek, személynek, akik részt vettek a szervezésben, nem mindennapi dolgot hajtottak végre, amivel úgy érzem, mindenki csak nyert.

…

A korzón valaki éppen a Sweet Child of Mine című slágert gitározza, nekem pedig csak az jár a fejemben:

Hammer high this is a freedom cry
Hammer high, no one should ask me why
It's my life - proudly I will defy
Hammer high until I die!

Egy kis ízelítő:

A teljes koncert (köszönve a Rok Pokretnek):

Képgaléria: