Sánta Miriámmal mindenről is és egyebekről

Szerencsére kevés író mondhatja el magáról, hogy a debütálása megegyezik egy világválság kezdetével. Sánta Miriám kolozsvári költő Hétfőn meghalsz című első kötetének megjelenése szinte egybeesik a koronavírus világturnéjának megindulásával. Az irodalomkedvelők július folyamán is olvashattak interjút a Magyar Szó Üveggolyó rovatában (online változatban továbbra is elérhető) a fiatal szerzővel, lentebb a beszélgetés folytatása olvasható.

Ha nem tévedek, akkor most lesz, illetve nem sokkal múlt el első köteted megjelenésének  évfordulója. Akár úgy is fogalmazhatnék, egy évvel ezelőtt szabadítottad a világra a Corona Intercity című versedet. Csak én látnék bizarr összefüggéseket a világ sorsának alakulása és a vers között?

– Nem tévedsz! A kötet tavaly novemberben jelent meg, de ez az egész év olyan volt, mintha nem is lett volna. Habár szerintem ezzel nem csak én vagyok így. Szóval a kötet még frissnek számít. A Corona Intercity című versem tavaly áprilisban született, legalábbis a szövegszerkesztő szerint; habár én más időpontra emlékeztem. Lehet, hogy számodra úgy tűnik, hogy van összefüggés, bár kétségtelenül mindannyian egy jelenlegi szűrőn keresztül szemléljük aktuális olvasmányainkat. A szöveget nem kifejezetten a világ sorsának alakulása szülte, hanem két személyes élmény összekapcsolása, összefüggése. Valaki elküldte nekem a kísérleti zenéit – field recording munkák –, és elgondolkodtam azon, vajon mitől zene ez. Eleinte idegesített, hogy „nem érzek semmit” a hallgatásuk közben, valamint képes voltam elméleti szövegeket is hozzáolvasni, illetve ezeket megbeszélni a készítőjükkel, aztán leesett a tantusz. Olyannyira, hogy egy budapesti felolvasásról hazajövet a vonat zakatolását élvezni kezdtem, és azóta másképp „tekintek” rá.

Olvastam néhány kritikát a könyvedről. Amennyire észrevettem, lelkesen írtak a bemutatkozásodról. Voltak persze, akik hasonlítottak másokhoz, belemagyaráztak, értelmeztek. Hogyan élted meg a kritikákat?

– Sokáig azt hittem, hogy majd befolyásol. Az elején, míg folyóiratokban publikáltam és párhuzamosan vezettem a SziFOnline folyóiratszemle rovatát, sokszor találkoztam nagyon alapos kritikákkal, amelyek tudtak fogást találni még a „legjobb” köteteken is. Aztán rájöttem, hogy ha nagyon akarunk, akkor mindenhol lehet találni kivetnivalót, ha megvannak hozzá a kellő premisszáink. A kötet kritikai fogadtatása kétségkívül pozitív volt, ami sok tekintetben meglepett. Nem szerénykedésből mondom, hanem azért, mert a szemem-fülem hozzászokott a nívós magyarországi irodalmi folyóiratok kritikai vonulatához, és a saját kötetem összeállításakor is tartottam attól, hogy majd szétziláltnak tartják, esetleg patetikusnak, vagy eldöntik, hogy nem találtam még meg a saját hangom (értsd: többféle regiszterben ír, tehát nem kiforrott). Ugyanakkor az is megtörténhet, hogy nem azt az olvasói réteget érte el a könyv, mint amire számítottam, egyelőre leginkább Erdélyben, Vajdaságban és Felvidéken olvasták (sőt, Kárpátalján is). Azt hiszem, engem inkább azok a folyóirat-szerkesztői visszajelzések befolyásolnak, amelyek direkt módon foglalkoznak a szöveggel. Ezért továbbra is szándékomban áll publikálni ott, ahol eddig még nem sikerült, legyen annak oka a saját szövegminőségem vagy a szerkesztő ízlése.

Ha volt benned félelem, amiért nem azt a réteget éri el, akinek szánod, akkor feltételezem, célközönséged is volt?

– Hát nem mondanám, hogy félelem volt bennem, az túlzás lenne. Inkább arról van szó, hogy a közösségi média hogyan befolyásolja az ember ismertségét, mert az én korosztályom tagjai lassan kizárólag csak onnan ismerik a könyveket. Az idősebbeknek a rádió és a tévé is adhat némi fogódzót, bár ez sem kizárólagos. Ez azért is érdekes, mert az utóbbi időben elég sok olyan (szakdolgozatos vagy más) felméréssel találkoztam, amik azt mérték, hogy az emberek hogyan informálódnak az új könyvmegjelenésekről. Ideig-óráig nyilván érdekel, hogy ki olvassa, sőt, egyenesen szeretném, ha bizonyos emberek kézbe vennék. Egyszerűen csak kíváncsi vagyok, mit éreznek. De a legváratlanabb helyekről is előbukkan az olvasó. Egyébként tökmindegy, ki olvassa, az én preferenciáimat néhány szakmabeli vagy barát jelenti, ha célzottan kellene kiemelni.

Tudomásom szerint kétszer is részesültél elismerésben a Hétfőn meghalsz könyvedért. Szeptember végén a szárhegyi írótáborban ismerték el debütálásod, pár hete az is nyilvános, hogy Méhes György-debütdíjat kaptál. Elégedettséget okoztak ezek a hivatalos méltatások, vagy szorongást, hisz magasra tették a mércét előtted, a következő köteteddel is illene aratni, nem?

– Hát ezt eltaláltad. Valóban ezt érzem. Attól féltem mindig, hogy ha a debütöt elismerés övezi, akkor majd a CV-be beírandó sorok nem magukért, hanem maguktól fognak beszélni. Ez is egy kicsit olyan, ahogy az állásinterjúknál is: a száraz adatot nézik az ember helyett. Ez mégis ambivalens viszonyt alakít ki a díjaimmal, mert azok elsősorban az eddig elért dolgaimat nyugtázzák, nem a jövőbelit. Szóval igyekszem tudatosítani magamban azt, hogy az égvilágon senkinek sem kell megfelelnem magamon kívül, az olvasó meg nem hülye. A következő kötetemig még sok van. Egy más megközelítésből pedig, azt hiszem, mindannyiunknak le kéne mondani néha a bináris gondolkodásról: avagy kötet előtt és után, első és második kötet közti különbség (no jó, ez az irodalomtörténet szempontjából azért releváns), díjak előtt és után stb. Mi történne, ha a folyamatos publikációban levés határozná meg az író embert? Vagy mi történne, ha sokáig hallgatna valaki? Ilyenre is volt példa. Ez a zenészeknél is eléggé erős nyomás: mikor lesz a következő lemez, előtte, utána stb.

Ha már zene, te várod valamelyik zenekarnak az új lemezét?

– Az idén sokkal kevesebb zenét hallgattam, mint máskor. El nem tudom képzelni, hogy miért pont ez történt, de ebben az évben már nem érnek meglepetések. Szellemileg és lelkileg is fárasztó volt minden, ezért nem követtem az új megjelenéseket annyira. Viszont vártam valamelyest a Sólstafir új albumát, illetve egy szlovén trap banda lemezét, a Matter kollaborációját, Better név alatt. Kacsintgattam az új Ulver felé is, de ha őszinte akarok lenni, csak a régieket hallgattam. Black metáltól psytrance-ig.

(Folytatjuk)

Sánta Miriám

Corona Intercity

I.

Elküldi nekem a furcsa zenéit, mondja.

Kísérleti zene, fieldrecording, különböző pontokon

készített hangfelvételek, városi zajok. Lüktetés.

Mélynyomó közbelépése, akár egy kardcsapás a levegőben.

Elvágja a tudatot. Félrelép a folytonosságban.

Nem értem a zenéjét. Aztán rájövök. Nem érteni kell.

Idegesít. Érteni próbálom, amire nincsenek szavak,

a zajt, a hangrögzítőben lapuló port, amely megszűri azt,

a dobhártyára pattanáskor felületet ad neki.

A nyíl, amikor egy pillanatra megáll a levegőben.

Aztán elfelejtem. Nem próbálkozom tovább.

Dacolok vele ebben a kizárólagosságban.

Reményeim szerint arra jutok, mégsem kell lemondani,

elteszem, jó lesz valamire, a megérthetetlen dolgok

bugyraiba süllyesztem, a büszkeségbe, semmi se túl nehéz.

A titkos bizalomba, hogy működik valami a szórakoztatáson

kívül, a történések fraktálmintája egyszer csak

láthatóvá lesz előttem is. Megmutatkozik a hang.

Az idő intervenciója. A szépelgés nélküliség por szűrte valósága

virtuális vektorokon.

II.

Húsz perc van leszállásig. Az ablak bekeretezi a sötétséget.

Bekeretezem az ablak mögötti sötétséget, felkontyolt hajú

sötétség, hátizsákkal, laposan pislog, három másodpercenként

egyet, kint száguldanak a venyigék.

Az arc elválik tulajdonosától és beolvad az ablakban tükröződő

arcokba, az állva alvók magányába, nemi szerepeiket gondosan

félretevő férfiak szakállába.

És ahogy néz, néz az arc a semmibe

és ahogy ráz, ráz a sűrű fém

a koszos, fröccsentett műanyag, gombok a műszerfalon

választás lehetősége: menet közben megnyomni hirtelen kibukni a semmibe

Megszabadulni a tükörképtől szikrázó csillagok alatt

és ahogy ráng, ráng az ín a karban

és húz, húz az izom a kanyarban

kinyílik a büszkeség bugyra, széttapossák a csattogó kerekek.

A vonat közbelépés az időben,

hangja mindig idő és mindig közbelépés

nem kezdődik el és mindig folytatódik, a haladás szakasza

Másként dobol a hídon – de milyen híd, vas vagy beton, milyen magasról

terjed szét a csattanás.

Nem léphetsz kétszer ugyanarra a sínre.

És nem ráz egyformán két külön vonat.

A gép magánya az emberé, aki alkotta és legendává tette,

történetet rendelt hozzá, a földi élet mintázatait,

a félresiklás lehetőségének hangjait, a nagy betonoszlopokat,

talpfákat, mint mesterséges DNS-szekvenciák kisimulásait a földön.

Remeg a tükörkép az üveglapon, tarkón mászik fel a gyönyör,

a fülek mögötti bizsergés, a katarzis menetelése a vonat hangmintázatain,

az út mint zen,

az út mint zene.

III.

Tdktdktdktdktdktdktdktdk

Tdktdktdktdktdktdktdktdk

Tdktdkdkdkdktdktdkdkdkdk

Tdktdkdkdkdktdktdkdkdkdk

Tdktdákádákádáká

Tdktdk

Tdktdákádákádáká

Tdktdk

Vhjuuuuuuíííííííítktktktktk

Tdktdktdktdk

Tdktdktdktdktdktdktdktdk

Tdktdktdktdktdktdktdktdk

Tdktdktdktdktdktdktdktdk

Tdktdktdktdktdktdktdktdk