Sánta Miriámmal mindenről is és egyebekről

Szerencsére kevés író mondhatja el magáról, hogy a debütálása megegyezik egy világválság kezdetével. Sánta Miriám kolozsvári költő Hétfőn meghalsz című első kötetének megjelenése szinte egybeesik a koronavírus világturnéjának megindulásával. Az irodalomkedvelők július folyamán is olvashattak interjút a Magyar Szó Üveggolyó rovatában (online változatban továbbra is elérhető) a fiatal szerzővel, lentebb a beszélgetés folytatása olvasható.

Vannak egymásba karoló művészeti irányzatok, nem ritka az irodalom és a rock-, punk-, metál zene frigye – sokan ellentéteket látnak az irodalom és a kissé a giccs és művészet határán ingadozó rockzenei műfajok között. Neked is vannak zenei utalásaid az első könyvedben, te hogyan látod a zene találkozását az irodalommal?

– Az emberek szeretnek binárisan gondolkodni. Azt meg néha elfelejtik, hogy mind a zene, mind az irodalom tele van giccsel. Erről az jut eszembe, hogy sokszor olvastam olyan dalszöveget, ami versnek is beillene, és pocsék daljellegű verset, ami zenének meg rossz. Kérdés, hogy hol törlődnek el a műfajok közti határok, és mit érünk vele, ha kategorizálunk. Egyébként a kategorizálásnak is nyilván megvan az orientatív jellege, de a sok megzenésített vers és irodalmi minőségű dalszöveg pontosan saját nyelvi kategóriáink létezésére reflektál inkább, mintsem e kettő létmódjára és/vagy felhasználására. Természetesnek tartom, hogy van a metálnak, rocknak, punknak hatása az irodalomra, és az irodalomnak is az előbbiekre. Mindkettő ugyanúgy képes bennünket érzelmileg befolyásolni, és ha például valaki rajongója bizonyos zenei irányzatoknak, akkor azok előbb-utóbb meglátszanak majd az alkotásokon. Rengeteg író kísérletezett zenei struktúrákkal, kompozíciókkal szövegalkotás során, és itt most nem rímre és ritmusra gondolok, hanem szimfóniákra vagy hasonlókra. Azt hiszem, hogy itt inkább rétegműfajok egymásba csúszásáról beszélünk, de ez is legalább olyan izgalmas, mint a glitch art vagy a vaporwave, ami meg látvány és zene keveréke.

Feltételezem, születtek új versek a könyv megjelenése óta. Vannak már terveid egy következő kötetre vonatkozóan?

– Nem szoktam a terveimről beszélni, mert egyrészt nincsenek terveim, másrészt, ha vannak, megtartom magamnak a lehetőséget, hogy témát, ötletet, véleményt váltsak. De egyébként igen, születtek új versek a megjelenés óta.

A közelmúltban megjelent egy Címtelen föld című antológia. Ez volt a címe annak a versednek is, amit először olvastam tőled. Innen az antológia elnevezése?

– Bizony, az én szövegemről kapta a címét. Horváth Benji és André Ferenc szerkesztették, és a nyáron derült ki, hogy mi lesz a címe. Hatalmas megtiszteltetés és öröm, nagyon elérzékenyültem, amikor meghallottam. Arról nem is beszélve, hogy ezt a verset sokan szerették. Ez egy remek antológia lett, s nem elég, hogy csupa jó szerzőt vonultat fel, még a dizájnja is elképesztően megkapó.

Ha már erdélyi irodalomnál tartunk, beszélgettem egyik szociológus-bölcsész barátommal, aki annak a véleményének adott hangot, hogy a határon túli magyarok irodalmi élete (is) egyre inkább Budapesten összpontosul, Erdéllyel kapcsolatban viszont kiemelte, hogy ott még funkcionál a pesti irodalmi élet mellőzésével. Szerinted helyes a meglátása? Erdély még tényleg tud működni úgy, hogy kimarad ebből a vonzásból?

– Ilyen jellegű meglátásokkal már találkoztam, sőt egy időben magam is osztottam ezt a nézetet. Az a helyzet, hogy mindkettő párhuzamosan igaz, ugyanis mindannyian utazgatunk. Azt hiszem, hogy ti vajdaságiak talán még jobban ismeritek és átérzitek ezt, hiszen Budapesten nagy a vajdasági „diaszpóra”. Erdély és más határon túli régiók is gyakorlatilag két szék közt a pad alatt vannak, hiszen nagyrészt magyarországi kulturális támogatásokra támaszkodnak. Ez adott esetben véleménybeli megoszlásokat szül határon innen és túl, mégpedig azért, mert a kultúra is lélegeztetőgépre van csatolva. Szóval ez nem egy határon túli specifikum szerintem. Lehet itt vitázni a kultúra autonómiájáról és az értelmiség szerepvállalásáról. Nem biztos, hogy nehéz szellemi szabadságra törekednünk, ám materiális szabadságra pokolian nehéz ilyen politikai klímában, és sajnos nem csak Magyarországra gondolok itt. A kettő összeegyeztetésének nehézsége nyílt titok. Az erdélyi irodalmi életnek mindig is volt egy sajátossága, mivel különböző szellemi iskolák, csoportosulások határozták meg. Ugyanakkor szerintem mindannyian szeretünk Budapestre menni.

Az említett szellemi szabadság mintha kissé akadozna. Én aztán nem állítom, hogy ebben a térségben bármikor is könnyű lett volna az irodalom helyzete, de mintha a nagy demokrácia felé vezető úton az irodalom, de akár más művészeti ágak felett is mintha a szocializmusban is jelenvolt cenzúra kísértete lebegne, csak más köntösben. Vannak támogatott ágak, vannak kevésbé támogatottak, és van, amit ledarálnak. Ilyen körülmények között mennyire könnyű ezt fenntartani, amennyiben csak a szellemi oldalt nézzük?

– Az egyéni szellemi szabadság elsősorban belső munka eredménye, legalábbis az én tapasztalatom szerint. Mindig is voltak, akik belső emigrációba vonultak, ha intézményesen vagy nyilvánosan nem adatott ez meg. Egyébként szerintem nem pontos a mostani komplex helyzet magyarázatára a szocialista múlt előtúrása, ugyanakkor kétségkívül hatalomgyakorlásról van szó. A cenzúra most nem olyan, hogy „húzd ki”, hanem felülről mondják meg, hogy mit írj le. Az utóbbi években hatalmasat esett vissza a sajtószabadság. Az irodalomban egyelőre ez még nincs így, bár a darálások engem is a nácizmusra emlékeztetnek, a könyvégetések pedig még inkább. A darált könyveket szerencsére nem vonták ki a forgalomból, illetve ott van az internet, ahol tud terjedni. Ilyen körülmények között még mindig azt mondom, hogy nem szabad félni, folytassuk. Nehéz fenntartani, de folytatni kell. És nagyon figyelni kell arra, hogy (habár én is megtettem ezt) ne múlt rendszerekhez hasonlítsuk a mostaniakat, hanem vizsgáljuk meg azokat ravasz komplexitásukban, mert csak ebben az esetben leszünk képesek helytállni. A mostani neoliberális kapitalista, hibrid autokrácia és korrupt politikum összeölelkezése olyan kihívásokat állít elénk, amelyekben sokszor improvizálnunk kell.

Az irodalmárok elég sokszor kihívásnak élték meg az aktuális politikai helyzeteket. Nemrég olvastam Kurt Vonnegut egyik esszégyűjteményét, amelyben az íróknak az olvasókra, és rajtuk keresztül a társadalomra kifejtett hatása jelentőségéről, illetve annak hiányáról beszél. Ezt a hatást egy két méter átmérőjű, húsz centiméter vastagságú banánkrémtorta legalább tíz méter magasságból történő lezuhanásának a hatóerejéhez hasonlítja. Szerinted mekkora a társadalmi jelentősége, ereje, értelme, fontossága ezeknek a művészeti bombáknak?

– Lehet, hogy totál nihilistának hangzik, de nem szoktam gondolkodni ilyesmin. Kérdés, hogy mit értünk „művészeti bomba” alatt, és mekkorát loccsan a banántorta. Általában a szórakoztatásnak nagyobb hatóereje van, mint a gondolkodásra való késztetésnek, mivel a gondolkodás fárasztó tud lenni, és azt az emberek nem szeretik. Egyébként inkább a népszerű önsegítési irodalomnak van direktebb és nagyobb hatása, lásd a Jordan Peterson-jelenséget például (és ezeknek vannak ugyanúgy pozitív és negatív hozadékai). Az irodalomhoz, meg bármely más művészethez kell egy kis önmegismerési szándék, egy kis odafordulás az érzelmi komplexitáshoz. Természetesen vannak trendek, de alapvetően a „bombák” lokálisak, szcénákhoz köthetők. A kortárs világirodalomhoz is elsősorban a díjak kiosztásakor fordulnak oda, ami szuper, de közben meg hemzsegnek az ismeretlen kiválóságok, akik különféle okokból nem válnak ismertté.

Ha szeretnéd, hogy a híred eljusson az emberekhez, bizony, elég komolyan kell promózni, és ez megköveteli a nyomulós-törtető beállítottságot. Neked milyen a hozzáállásod, motivációd az önreklámhoz?

– Tulajdonképpen semmilyen stratégiám nincs, de természetesen én is megosztom a szövegeimet, beharangozom azokat az eseményeket, amelyeken részt veszek, és igyekszem megválaszolni a kérdéseket, amiket feltesznek nekem. Volt rá példa, hogy megfigyeltem vagy rákérdeztem arra, melyek azok az időpontok és napok, amikor egy Facebook-bejegyzésnek nagyobb az elérése, de rájöttem, hogy ez is teljesen aleatorikus. Viszont nincs szerzői oldalam, van egy angol nyelvű blogom, ahol esszéket közöltem, és az Instagramon is időnként felteszem a szerzői dolgaimat. Alapvetően az lenne az ideális, ha egy kiadónak meglennének a kommunikációs szakemberei, akik ennek a tehernek a tetemes részét levennék a szerző válláról, de nem vádolhatom az amúgy is anyagilag pengeélen táncoló kiadókat. A nagy kiadókhoz bejutni meg szerintem szerencse kérdése is, és még az sem garancia a reklámra.

Az ingyen reklámra valószínűleg igen alkalmas lenne a Hétfőn meghalsz nyilvános ledarálása, valamelyik vers miatt. Hogyan viselnéd, ha ilyen sorsra jutna a könyv?

– Hát csak egyet darálnának le, valószínűleg még lenne raktáron. Felőlem darálják, az rólam semmit nem mondana el.

(Vége)