Venyegyikt Jerofejev: Moszkva–Petuski – 1969

Mottó: „...ha elillan a mámor, és az öntudat lép a helyére, azonnal rettegés és bizonytalanság tölti el az emberi szívet.”

(Jerofejev)

– Máté, Máté, ne halj meg! Máté, Máté, el ne aludj ebben a kurva marhavagonban! – Igazából önmagamhoz beszélek. Ahogyan itt egyre nagyobb zajt keltve keringenek felettem a macskabaglyok, zilált szárnyakkal. Telehód van. Tele a tele. Matrózfröccs és öreg halászlétenger – forgat, csak forgat a kender. Tovagördül lassan az úthenger.

– Fürge rókalábak, surranó kis árnyak – dúdolom Máté evangélista fülébe, miközben vonszolom őt keresztül a parkon a parkoló-pályaudvar felé, hogy elérjük a sehova sem tartó kora hajnali személyt. – Rikk-rukk, kurvaaa!... – bömböli ő ugyanarra a dallamra, félig alva, félig holtan a hótfénybe bele boldogan. Nótát csihol keblünkben a szesz.

– Itt a vonatod – csípek a csípőjébe, hogy a bokája is beleficamodik. Nem szól. Még szuszog. Az ódon vaskályha odvas melegét ontja felénk. A váróban öt kofa, rengeteg kosárral és még annál is több alsószoknyával, egy sápadt és hallgatag fiatalúr a sarokban, a resti még zárt ajtajánál két melós toporog. – Itt a vonatod, Máté – ismétlem türelmetlenül.

– Hallok én, hallok – motyogja, aztán szuszog tovább békésen.

(...)

– Mrrrk, mi a fszmt ébrezget ez a majom??! – Vagy fél napra rá szállok le a hatvani pályaudvaron, miután a kóterben roskadásig jóllaktam meleggel, nővel, sörrel és rántottával; mégis vacogok a varjak hűvös árnyékában. Mögöttem motyog és zsörtölődik ez a szerencsétlen barom: legalább háromszor végiglógta a járatot, noha csak a fele útra van bérlete – aztán még ő szidja a kaller kurvaanyját! Hoho, ő az én legislegjobb cimborám, örök testvérem a mámor aranyában és a józanság trágyájában; ímhol kocog Máté evangélista! Túl hátborzongató, hogy éljen, túl ritka, hogy meghaljon.

– Gyere már, te nyomorult állat, lekéssük a buszt, a Söprűs italmérés meg fél óra múlva nyit... Igyekezz, bazmeg. Moccantsd meg a vánnyadt seggedet.

Úgy néz rám a jámbor a hatvani buszállomáson, mint aki életében először lát hímporát vesztett káposztalepkét, pedig lehúztunk már együtt másfél évet a kurva ködölői univerzitászon. – Faszomat bámulsz? Szomjas vagy, mi? Enyém az első kör a kricsmiben, csak előbb még letapenyoljuk a buszon a fruskák fodorháját; meg persze egymásét is, mert te folyton hozzám dőlsz, nemhogy az Eget nem tudnád alátámasztani, hanem még a saját fonnyadt valagadat is nekem kell megtartanom. Bazmeg.

Ez a dolgok rendje. A világon minden lassan és tévutakon halad előre, nehogy elbízza magát az ember, legyen csak szomorú és elveszett.

Fentről a horgas kuvikok, ezek a kuszált tollú égi angyalok nyerítenek ránk, alulról meg a prikulicsok kukorékolnak. Ó, kárhozat! A helyi érdekű végállomásán eszmélkedek. Hajnal. Vizelet, hányás, ürülék. A csempe, ami még az éjjel a napsugár mosolygó izzását sugározta veséimbe, most gonosz jegével borzongtat. Két pénztárablak között a koszlott pokrócon. Mellettünk aprót szorongató melósok két sorban, vörös szemmel, száraz torokkal. Varjak krákognak a kijárat ideködlő háromszögében.

– Hé-é, Máté! Kapd már elő a kamerát! – Ez a vad is meglépett: Máté evangélista komótosan tápászkodik. Ásít, böfög, fingik. – Merre is indultunk? – kérdezi.

Megint ki, az utcára. Ó, milyen üres minden! Ó, a létezés vadállati vigyora!

Mert hiszen megszabadul az emberlét fájdalmától, aki elállatiasodik, és azután a halál is azonnal kivágtat tűzvörös paripáján Perzsiából. Kikocogott az a kötőszövet-agyú izomköteg is a restiből, miután nem vettünk tudomást izmos orrosairól, hanem csak lehalkultunk egy leheletnyit, és békésen szürcsöltük tovább a cseresznyepaprikával megijesztett forralt borocskáinkat. Ó, az igazi borovicska! Megkeverjük még ma este a boszorkányok csókját, addig éljek! (Terpesz letolt gatyával: a belógó mikrofonba mindent belemondhatsz, onnan aztán egyetlen király kecskefüle se lóghat meg...)

Ó, szabadság, egyenlőség! Ó, testvériség és édes semmittevés! Ó, szent felelőtlenség! Ó, népem életének legboldogabb órái: az italboltok nyitásától a zárásig!

Már fél 6. Megfagyunk vagy se itt a Lapátos előtt – a kurva resti nem nyitott ki 5.00-kor! –, ezt most már kivárjuk valahogy. Hosszú sor áll itt is, egymás hagymázas leheletében melegszünk, kipárolgásainkból ha megszületne, fejveszetten iszkolna a mélységes Antikrisztus. Végre beesek, a küszöbön megcsúszok, de aztán sikerül megkapaszkodnom egy szakadt ingmellben. Misi pincér már zutyulja a gonosz cefrét. Bezuhanok a törzsszékembe, a mi Urunk cselekedeteinek első lejegyzője letottyan velem szemben, mire a pult felől:

– Oda ne ülj.

Tétován odapislantok. Egykilencvenes, másfél mázsa tiszta izom ciga, mocskos overallban, cinkos mosollyal. Meg szőke hajjal és gyilkosan hideg, babakék szemmel! Sittes tetkókkal... soroljam még?

Szétnézek. Sehol egy segítő szándékú tekintet, mindenki a maga poharára süti le szemét. Egy életem, egy halálom, ez itt mégiscsak az egyik legkedvesebb helyem a környéken, nekem aztán senki meg ne mondja, hova rakjam le a valagamat, hát megkérdezem:

– Aztán... mért ne?...

– Engem így már kétszer is megszúrtak. – Most látom csak, mögöttem, a törzsasztalom fölött ablak van. Eddig még nem tűnt fel. Teringettét! Hozzálépek, fizetek neki egy korsóval, megveregetem a muszkliját, megköszönöm a jó tanácsát, Máté evangélistának rendelek egy nagyfröccsöt, magamnak meg két deci rumot. Mellé két deci kólát, kísérőnek. Erre ő veregeti meg az én – kétségkívül keszegebb – vállamat. – Régóta látogatom a csehókat – mondja –, de az ilyesmi ritka.

– Nem fárasztja feleslegesen a pincért. – Misi mosolyog. A harmónia helyreáll. És ettől én is nyugodtabb lettem, mert egyelőre vége. És úgy tűnik, megúsztuk mind a ketten.

Petuski az a hely, hol éjjel-nappal dalolnak a madarak, hol télen-nyáron virágzik a jázmin. Ha létezett is eredendő bűn, Petuskiban senkit sem terhel... Ott még azoknak a tekintete is feneketlenül mély és tiszta, kik hétszámra el vannak ázva...

Nagy, vörös fejekkel vonultunk az úton, óriási vörös csillagokat látva. Sötét volt a parkban nagyon. A vállamon vonszoltam Máté evangélistát a bázis felé. A patakot szerencsésen átugrottuk:

– Mi a szar csörög rajtam? – morogta.

– Csak az avar zörög – nyugtattam meg, közben fogtam vissza a vihogásomat, mert az előző állomáson Máté evangélista megszunnyadt egy fröccspocsolyában, nem adott életjeleket, erre mi a lassan záró kocsmafőnökkel elrántottunk még egy gyárkémény méretű ipari növényszárítmányt, majd ezt követően feldíszítettük a csávókámat, mint egy különösen részeg karácsonyfát, fekete kukászacskót húztunk rá, aztán arra mindenféle szir-szart ráragasztgattunk, leginkább plasztik poharakat, meg amit még a kuka kiadott; jómagam a sapkáját és a kesztyűit is hozzája rögzítettem, mert ez a faszi folyton mindenhol mindent elhagy. Hallatlan.

Figyelmetekbe ajánlom a Szuka bele nevű italt, amely minden mást túlszárnyal. Ez már szinte nem is ital, hanem a szférák zenéje. Mi a legnagyszerűbb dolog a világon? Az emberiség felszabadításáért vívott harc. De van, ami még ennél is nagyszerűbb (jegyezzétek csak le):

1 dl zsiguli sör

0,3 dl Szadko, a gazdag vendég sampon

0,7 dl korpásodás elleni hajszesz

0,25 dl fékolaj

0,08 dl BF ragasztó

20 g rovarirtó

Mindezt szivardohányon kell pihentetni egy héten át.

Egy lavórt húzunk elő valahonnan a hálófülke sarkának szurtos félhomályából, ebben keverjük össze fakanállal az ülések alatt lelt román ipari szeszt a saját málhánk közt megbúvó aromás narancslével, a vonat italautomatáján nyert cukros löttyel, lepárolt cipőpasztával, lucskosra habart tapétaragasztóval és a masinisztától elemelt fogarany törmelékével. A ravasz Máté evangélista máris elkezdi becsavargatni a habpatronokat. A hangunk elmélyül, a lelkünk ugyanakkor egyelőre kiegyensúlyozódik és homályba vész.

(Amint a film újra összeér, én már a saját fülkém mosdójában kavargatom, bögrével meregetem ki a kajütablakon, ami az imént még annyira jólesett a gyuhámnak. A húsos makarónit Máté evangélista szerelmese hozta értünk való örök aggodalmában. Ízes volt. Jó borsos. Oda-vissza éreztem a torkomon.)

Szibériában különben is csak négerek élnek, senki más. Nem szállítanak oda semmit, nincs mit inniuk, az evésről már nem is beszélve. Csak évente egyszer visznek nekik hímzett törülközőket Zsitomirból, és a négerek azokra akasztják föl magukat.

„Menj be, menyem, a mennybe”, óbégatja valaki a folyosón. Sztaduk-sztaduk, zümmögi a vonat. Csak az ostobák hihetik, hogy pokolra szállás nélkül létezhet égi hatalom. Sziszüphosz görget, Orpheusz visszanéz. Kula néni csókja meg a rákos gégédből másnap reggelre megöl mindenkit rajtad kívül a vonaton. A masinisztát is. Száguldj csak, száguldj, részeg vonat! Bocsánat – böff! –, az antinyelvem csupán az antiéletem következménye.

A fagyi mindig visszanyal, ne is legyenek illúzióid.

Poémám a sarkkörön túl fogant – noha a gejzírje majd emitt fog leforrázni minden mocskos multimilliomost. Utazásunk az emberi lélek és természet mélyére még csak ebben a pillanatban kezdődik el. Nagy levegő. Ugorj.

– Na ne zavarj össze, Pjotr, jó?... Hagyj gondolkodni. Látod, Pjotr, sehogy sem tudok megbirkózni egy gondolattal. Olyan nagy gondolat.

– Éspedig? Mi ez a gondolat?

– Hát ez: maradt-e még valami innivalónk?...

Képgaléria: