A hátizsákos utazás vonzereje, hogy nemcsak új tájakat, de új embereket is megismerhetünk, legyenek akár helyiek, akár hozzánk hasonlóan odatévedtek. Ehhez pedig már senkit nem is kell leszólítani az utcán vagy a kocsmában, néhány levéllel és kattintással ugyanis elintézhetjük, hogy befeküdjünk az illető házába, ingyen. Biztos, hogy sokan hallottatok már a Couchsurfingről, és az is biztos, hogy nem a mostani a legjobb időszak arra, hogy ódákat zengjünk erről a platformról, az oldal ugyanis a világjárvány berobbanását követően minden előzetes bejelentés nélkül fizetőssé vált (a gazdagabb országokban, de aki Szerbiára állítja be a tartózkodási helyét, annak nem), ezzel óriási ellenérzéseket és távozási hullámot váltva ki a felhasználókból.

De amikor még boldog idők jártak, a norvégiai utam során mi sem volt természetesebb, mint ezt a felületet használva szállást keresni, egyúttal új embereket, történeteket megismerni, és spórolni. Ez vezetett ahhoz, hogy Trondheimben kicsit megfordult a világ, és most leírhattam a címben szereplő mondatot, ugyanis az Afganisztánból elmenekült Gulabuddin fogadott be hajlékába. Személyében nem az a tipikus afgánkép tárul elénk, ami a nyugati ember fejében él: értelmiségi, író, politikai aktivista, akit a hatalommal szemben megfogalmazott kritikái miatt üldöztek el otthonából, s elmondása szerint ha megpróbálna visszatérni, aligha kerülhetné el a halálbüntetést. Életútjához képest nyugodt, a munkájának élő, új otthonába szinte teljesen beilleszkedett ember képét festi, aki jó egzisztenciát épített fel magának, a helyi művelődési házban dolgozik, és három nyelven, angolul, norvégul és fársziul írja politikai felhangú és pacifista költeményeit. Háza ajtaját, ahogy Norvégiában az megszokott, ő sem zárja, és akkor is szívesen enged be egy utazót a kanapéra, ha ő az irodában tölti az éjszakát. A Couchsurfingtől idegenkedők biztonsági aggályaira pedig egyszerű válasza van: „Nincsenek nagy értékeim, ha pedig valaki elvinne egy könyvet a polcomról, örülnék, hogy ezzel is segíthettem neki.”

Pár száz kilométerrel északabbra, a már a sarkkörön túl lévő Bodøben egy másik hírességgel hozott össze a sors, egy válogatott női labdarúgóval. A holland Kim Dolstra éppen a város klubcsapatánál töltötte a szezont, és noha Wikipedia-oldalán, mert az is van neki, csupán három válogatottság szerepel a neve mellett, ez nem mondja el a teljes történetet: Kim nagy szívfájdalma, hogy egy sérülés miatt nem hívták be a válogatott keretbe a 2017-es női Európa-bajnokságra, amit aztán Hollandia meg is nyert. Ráadásul épp a Grand Bodøvel is tökutolsó helyen álltak a norvég első osztályban, de amióta korábbi csapattársa kiköltözött a lakásból, a megüresedett szobában utazók fogadásával feledtette karrierjének frusztrációit. Minden próbálkozásom ellenére nekem sem sikerült felvidítanom, mert amikor megdicsértem a spagettijét, hozzátéve, hogy a maradékot majd reggel szeretném megenni, akkor azt hitte, hogy ezt nem komolyan mondom, csak udvariasságból, és kidobta a szemétbe.

A Couchsurfing-házigazdák általában nyitottak és kommunikatívak, hiszen számukra is inkább az új jövevény megismerése a hozadék, semmint hogy ingyen szállást nyújtsanak, de ebben is vannak kivételek. A Narvikban élő lengyel Dorotának különös igénye lehetett arra, hogy nyüzsgés fogadja otthon, mert egy átjáróházat működtetett, ahol egymást érték az idegenek, a házigazdával viszont az érkezésnél való bemutatkozásban ki is merült az összes interakció. A tajvani és a két ausztrál utazó, én, az eritreai lakótárs és a házban időnként szintén megjelenő lengyel barátok mind jöttünk-mentünk, és feküdtünk, ahova tudtunk, eközben Dorota az éj leple alatt sajnálatos módon elhalálozott tengerimalacával többet foglalkozott, mint a házában élő összes emberrel együttvéve.

Ilyen furcsa figurákon keresztül vezetett az út Finnmarkba, a világ legészakibb dolgai, a soha le nem menő nap és a talajszintről soha fel nem emelkedő növényzet hazájába.

Képgaléria: