98. rész – Kollektív pszichoterápia

Épp ma van a szezonzáró hét közepe. Vasárnap 11-ig dolgozunk, aztán reményeim szerint jön egy ütős személyzeti parti, olyan ereszd el a hajam módra, és adios amigos. Szabadság, legalább pár hét erejéig.

Buli ide vagy oda, már hetek óta napi szinten iszunk. Nemcsak iszunk, mindenkinek megvan a maga ütője. Pálinka, sör, kokain, speed, broma, fű – személyfüggő. Napfüggő. Helyzetfüggő. Általában mindenkinek szüksége van valamire ahhoz, hogy ki tudja bírni a mindennapokat. Nem nagyon ismerek egy olyan embert sem, aki ne nyúlna valamihez annak érdekében, hogy meg tudjon küzdeni a mindennapok nehézségeivel. Vajon ez szakmai ártalom? Vajon ez mind a vendéglátóipar velejárója? Ez vajon azt jelenti, hogy ezt a szakmát csak valamilyen szinten sérült emberek választják? Esetleg belerokkannak? Esetleg minden egyes munkakörben hasonló problémák jelennek meg, azzal a különbséggel, hogy arról nem tudok, mert nem látok bele?

Újra van kedvem zenét hallgatni. Nagy szó! Újra többet mosolygok, vidámabb vagyok (persze, amikor épp nem zokogok vigasztalhatatlanul). Megjegyezte a férjemuram is, hogy ugyan mi történt velem?!

Hogy mi?!

Plátói szerelemmel tűzdelt kapuzárási pánik – hatalmas érzelmi és egzisztenciális krízis.

Az van.

Minden egyes nap abban bízom, hogy majd csak jobb lesz a holnap, és „normalizálódok”. Minden egyes reggel hamvaiból újjászületett főnix módjára robbanok bele a világba és színes szárnyú pillangóként repkedek, az univerzum rajtam keresztül szűrődő jókedvét ömlesztve át az engem körülvevő világba, majd estére újra hamvadó tűzmadárként zuhanok a párnák és a paplan közé, a gyerekek mellé, gyakran (szinte) az egész világot utálva, sötét gondolatokkal küszködve. Van, amikor egész nap ragadós, kátrányszerű gondolatok uralnak és a pillangó üzemmód kimarad, de akkor is igyekszem nem kiárasztani a bennem dolgozó fekete lyuk energiáját, és nem beszippantani és megemészteni minden egyes lényt, aki körülvesz – édesanyám szerint ilyenkor jobb nem körülöttem lenni.

A belső egyensúlyom teljesen felborult. Eddig sem voltam a helyzet magaslatán, de amióta elköltöztünk Belgrádból, valóban minden felfordult. Nem is csoda, a költözés sosem egyszerű. Reméljük, a nyári vakáció – értsd: horvátországi szezonmunka – visszaállítja a rendet az életemben. Talán a tenger és a napfény majd jó hatással lesz a lelki békémre, és újra visszaállok zen üzemmódba. Ámbár az is csak egy újabb költözés, a lassacskán megszokott mindennapi rutin felülírása. A remegő lábakon álló, éppen hogy csak létező stabilitás gáncsa. De, gondolom, a gyerekeket nem fogja zavarni a tenger. Engem sem. Remélem, látni is fogom a munka mellett, és remélem, néhányszor lesz lehetőségem megcsodálni a naplementét-napfelkeltét, míg a hullámok susogását hallgatom és a sós víz illatát engedem beáramlani a tüdőmbe, a porcikáimba.

Szóval, nem kell aggódni. A nagyokosok is annyiszor megmondták, hogy nem eshet örökké, és minden hullámvölgy után következik egy vidámabb periódus.

Nem vagyok szuicid hajlamú. A problémáimat igyekszem egyedül helyrerakni, és ez általában sikerül is. Az egyensúlyt visszaállító önterápiámra van már pár kigondolt módszer, aminek a működésében bízok, hogy csak párat említsek: több szabadidő, friss levegő, festés, rengeteg zene, olvasás… tervben van az is, hogy komolyan belevetem magam valami sportba, és ami az egyik legfontosabb: megpróbálok nem inni – vagy legalább nem napi szinten. Ezek egész jó tervek, nem?!

Képgaléria: