Azóta, hogy tavaly március közepén Európát is elérte a koronavírus, a legtöbb platformon üresen hagyják, kihúzzák, vagy ha jobban ráérnek, hosszú szabálylistával töltik fel a címben olvasható szekciót. A járványügyi védekezés számos jelszava között kiemelt helyet kapott a „maradj otthon” szlogen, amit nem is ajánlott megszegni, meg nem is nagyon lehet – tartja a közvélekedés. Én meg azóta sem tudom eldönteni, rosszul érezzem magam miatta, büszke legyek rá, esetleg mélyen titkoljam, és legfőképpen beszámolót ne írjak arról, hogy soha nem töltöttem még egy egyéves periódus alatt annyi időt külföldön, mint tavaly június óta. Ez idő alatt összesen hat országban éltem legalább egy hónapot (köztük Szerbiában és Magyarországon, de ezek belföldnek számítanak), és ezeken kívül beléptem még néhányba. Mindezt egy fia PCR-teszt felhasználása, egyetlen napnyi karanténban töltött idő és a láthatatlanná válás képessége nélkül.

Persze én sem voltam egyből ilyen bátor. Éppen egy évvel ezelőtt elindultam azon az úton, amit azokra az időkre halogattam, amikor máshova nem lehet majd menni, de nem hittem, hogy ez a nap egyszer tényleg be is köszönt: végre szétnéztem Szerbiában. A Virágháztól egy idegen család szlaváján való vendégeskedésen keresztül eljutottam a Novi Pazartól 25 kilométerre fekvő, 500 fős Delimeđe faluig, amelynek mecsetje Európa legmagasabb minaretjeivel dicsekedhet, és valami érthetetlen berögződés miatt én ezt mindenképp meg akartam nézni ott, a Pešter-fennsík karsztos pusztaságában. Habár közeledtek a választások, a nehéz időszak nem tűnt el nyomtalanul: egyes szállásokon ámulattal teli örömmel fogadták, hogy hónapok után végre betévedt egy hús-vér utazó, egy belgrádi hostelben viszont tömegnyomorba botlottam, mert március óta az országban rekedt gyanútlan világjárók hada új életterének nyilvánította.

Aztán amikor nyáron Magyarország elkezdte piros, sárga és zöld színnel jelölgetni az országokat, nekem nem is kellett több inspiráció, kirajzolódott szemeim előtt Litvánia zászlaja, és hirtelen egy jemeni és egy a Demokratikus Kongóból érkező utazó lakótársa lettem Vilniusban. Igazi koronamentes kánaán volt ez, amikor a világ egyébként is a járvány végét vizionálta: maszk nélkül a boltban, kézfogós élőlánc-tüntetés a főtértől a fehérorosz határig, tömegrendezvények zárt térben – ma már rendkívülinek hangzó események, de alighanem mindegyiknél nehezebben fogom tudni megismételni, hogy érzelmeket csaltam egy rideg finn arcára, amikor kiderült, hogy ugyanazt a kuopiói rádióadót szoktuk hallgatni.

Mivel ősszel ismét nem sok jót sejtetett az itthoni járványkommunikáció, megint jobbnak láttam melegebb éghajlatot és fogadtatást keresni. A Budapest–Porto repülőjáraton a 18 utas egyikeként már lehetett világvége-hangulatú fényképeket készíteni, nem is csoda, hogy a légitársaság azzal be is szüntette azt a járatot, és azóta sem indította újra. Porto a kültéri csempehasználat által színkavalkádos, a Dourót átszelő kétszintű hídjai révén monumentális élményét ugyan néha megpróbálták lelombozni a portugálok, akik a szembejövő külföldit látva szemhéjukig húzták a maskarájukat (ahogy ők nevezik), de bőven ellensúlyozta ezt az az érzés, amit a nem illegális, de mégis csak elvétve fellelhető esti összejövetelek látogatása adott, ahol olyan emberek szektásodtak, akik még mertek élőben kommunikálni idegenekkel. Portugália egyébként menekülőutat is épített a szigorításokba, hiszen községenként határozta meg, hogy hol legyen kijárási tilalom, így amikor Porto áldozatul esett, nyugodtan jegyet lehetett váltani a normalitásba, például a csíkosra festett tengerparti házairól híres Aveiróba vagy a festői Nazarébe, ahol a világ legmagasabbra csapó hullámairól beszélnek.

A hazaútra aztán az utazók bibliájává nemesült Travelbans és IATA Travel Centre oldalának átböngészése után egy Lisszabon–Bécs járat tűnt a legfájdalommentesebbnek, aztán pedig minden ijesztgetés ellenére leszálláskor és a magyar határon is csak a megfelelő választ kellett adni ahhoz, hogy senkinek ne az én elzárásomra fájjon a foga: tranzit. Ami most történetesen még igaz is volt, de nem kellett volna annak lennie.

Elvégre ha az az üzenet, hogy nem lehet utazni, ez máris bőven elég embert elriaszt tőle ahhoz, hogy már ne is kelljen olyan alaposan ellenőrizni.

(Folytatjuk)

Képgaléria: