HATÁRESET

Egész úton Pest felé azon gondolkodám,

Miként vár majd rám a magyar határ.

Mit mondok majd először is,

Kedvest, szépet neki *rohadj meg* khm.

Én sem vagyok kevésbé ideges, mint a többiek. Már megtörölgettem a tükröket, többször is megitattam a kutyákat. Elszívtam volna egyet, kettőt, a baj csak az volt, hogy nem volt cigim, na meg nem is dohányzom. Dudálnak, és én sem vagyok boldogabb, amiért órák óta várakozom, de igyekszem higgadtan ülni a volán mögött a téli éjszakán, amikor még magam sem tudom eldönteni, hogy mi a jobb, járatni a motort, vagy újra és újra begyújtani, ha éppen megindul a sor, és egy hangyányit előrébb gurulhatok. Már egy pókkal kezdtem el társalogni. Ott mászott végig az ablaküvegen. Kopogtam neki és illedelmesen köszöntem. Tök jó fej, családja van.

Tengo ganas de ti¹. Gondoltam, olvassunk már ki egy könyvet. Öt fejezetet sikerült is elolvasnom a spanyol könyvből, amit eleve azért szedettem le a tesómmal, hogy valami történjen, amíg várok. De azt is megfontoltam, hogy helyette inkább megtanulok kínaiul. Kínai kínjaim a magyar határon. Wǒ hěn hǎo. Wǒ hěn kāixīn.² S mi lesz itt még, mire a határra érek.

Kiszállok, végre rajtam a sor. Eljött az én öt percem, most ki akarom élvezni. Megállok a határőr előtt egy maréknyi dokumentummal, és megkérdezem, hogy akkor osztozkodunk. Kellett egy idő, mire megtanultam, hogy kinek mi kell. Ő csak az igazolványomra volt kíváncsi, meg lehetett volna a telefonszámomra is, a többit pedig a NAV-nak kell adni. A kutyás papírok a vámőrt érdekelték.

Jöttek a standard kérdések. Harap? Nem, de a kutya sem. Meg szabad simogatni? Persze. Meg a kutyát is. De azt csak egyszer. Hogy hívják. Kit? A kutya passzusát fogta a kezében, tudhattam én, hogy az én nevemre kíváncsi? Mondjuk azt is írja benne. Igaz, az előző tulaj neve is ott szerepelt, de szerintem nem nehéz leszögezni, hogy nem én vagyok a Roland.

Szóval a hapsi kezébe nyomom a passzusokat meg a bizonylatot, meg azt az adag papírt, amit elvileg kérnek, mire közli velem a drága, hogy neki csak a passzus kell. Mondom, nem baj, azért maga csak nézze meg szépen a többit is, olvassa el. Nézi, nézi, de az cirillül van, úgy meg nem tud olvasni. Nem baj, ezen ne múljon, írja azt angolul is, és elvétve akadnak még magyar szavak is. Inkább hívja a kollégáját. Az sem tud angolul, cirillül viszont folyékonyan néz. Ráadásul ki is akadt, hogy őt miért nem hívták rögtön, hogy van kutya. Elhülyéskedtük a dolgot, én pedig ismételten nyomtam a csávókám kezébe a papírokat. Olvassa szépen el. Esti mesének jó lesz. Nézze, van ott több oldal is. De neki az nem kell. Tessék? Mosolyogva akartam őket sírba tenni, szóval elmeséltem, hogy az egész költözésem késleltetett lett a hülyesége miatt. Három hónapot vártam, a kifizetett összegekről ne is beszéljünk, s mindezt azért csináltam, mert maguk kérik. Szóval nagyon gyorsan fogja meg és kezdje el olvasni, még akkor is, ha a három feltüntetett néven kívül mást nem is ért, de szívesen tartok én felolvasást itt és most. De ők már tudják fejből, hogy ott mit ír. Rendben van, drágám, de ezt még nem olvastad, szóval lapozd át szépen, mert kéritek. Aztán még megkérdezik, hogy én lennék-e az Ildikó. Nem, anyád. Aztán vetettek az egészre egy pillantást.

Ennek a huzavonának a határőr vetett véget, aki visszasétált az igazolványommal. Megvárta, míg beszállok, becsukta a kocsiajtót, majd ránézett a kocsin lévő elvileg kínai betűkre, és megkérdezte, hogy ott mit ír. Hát, mondom, én nem tudom, de maga nyugodtan olvassa el. Aztán meg arra kért, hogy mutassak neki egy gyorsulást. Ember, látja maga, hogy ez nem egy kocsi, hanem egy borsó? Ez akkor fog gyorsulni, ha megtolja. De azért biztos van 1000 köbcenti. Biztos...

Szép napot! Na így kell átmenni a határon.

SZURIKÁTÁZOK

Eldöntöttem, hogy felfedezem a várost.

A szurikáta egy pöttömnyi állat, ami a földön meglapulva szaladgál, majd megáll, felegyenesedik és körbenéz. Ezt elvégezve ismételten lelapul, és fut is tovább. Amikor pedig én azt mondom, hogy szurikátát játszok, akkor azt úgy kell értelmezni, hogy ismerkedem a várossal, viszont nem akárhogy. Felszállok az egyik metróra, minden egyes állomáson leszállok, kidugom a fejem a föld fölé és szétnézek. Esetenként leülök egy padra, néha teszek egy röpke sétát a környéken, de olyan is történt már, hogy gyalog tettem meg a távot az utolsó megállóig.

Mindenki a maga módján fedezi fel a várost. Azt akartam elérni, hogy elmondhassam, hogy bejártam minden egyes zegzugot itt a magyar fővárosban. Kétségtelen, hogy sok olyan dolgot láttam, amiről álmodni sem mertem. Példának okáért ott voltak a baltadobálók a parkban. Alig néhány méterre tőlem jobbra az emberek baltákkal hadonásztak. Remek.

Néha várakozni kellett. Amíg a vasúton vártam, csak úgy változott a Google Maps jóslata az érkezési időmet illetően. Annyit vártam, hogy közben lement az összes dal a playlistemről, én pedig csak azon tudtam törni a fejem, hogy talán most jön az Újvidéket és Budapestet összekötő gyorsvonat. Csak hát ugye meg kell várni, mire kiépítik a vasutat.

Minden utcába be akartam nézni. Építész, művész, történész, turista, és lakos bőrébe bújtam. S meg kell hagyni, van valami pozitívum a városban. Zöld. Sok a zöld. És csodaszépek a parkok. Itt virágok nyílnak, ott egy kutya hever, amott meg egy hajléktalan. Mert hát azokból bőven jutott a város minden részére. Igazi móka volt elsétálni mellettük nyári kisruhában. Nem kellett sok idő ahhoz, hogy csalódjak és kiábránduljak a városból, amibe valójában sosem szerettem bele.

A DALOK MIATT CSALÓDTAM

Nem titok, hogy otthon kedvelt a magyar zene, és mai nap is az szól a vasárnapi ebéd mellé. Pest egy olyan város, amely sok dalszerzőt megihletett, és szüleimnek köszönhetően, akaratom ellenére is sok dalt megtanultam. Java részüket mai napig is tudom, pedig az elmúlt években elég sikeresen kerülöm őket.

A dalok úgy írták körbe Budapestet, hogy már pusztán Budapest gondolatától is eláll az ember lélegzete. S ha az ember ezekre a dalokra alapozza az elvárásait a várostól, nem is csoda, hogy a végén egy jó nagyot csalódik.

A Donát(h) úton nyílnak már az orgonák. Nincs kizárva, hogy akad több Donát(h) út is, de engem hatalmas sokk ért, amikor az ablakon kinézve megpillantottam a Donát feliratot. Azonnal lelassítottam, és alaposabban is szemügyre vettem az utcát. Nemcsak, hogy nem nyíltak az orgonák, de még csak nem is voltak.

Régi mániám végighajtani a Stefánián. Teljesen véletlenül tűnt csak fel az, hogy a Stefánián vagyok. Fiákerek sehol, és virág sem termett. Na, de végighajtani sem szeretnék rajta. Az igazság az, hogy nem is olyan nagyvalami az a Stefánia, és nincs is benne semmi különös. Ott is csak egy dugó fogadott. És most már azt is tudom, hogy valahol ott van Szerbia magyarországi nagykövetségének épülete. De mindegy is, úgysem tudnék eljutni oda a Google Maps nélkül.

Fent leszek szerdán a Citadellán. Kifejezetten nem ajánlom, ugyanis a Citadella felújítás alatt van amióta itt élek, és az elmúlt jó pár hónap, lassan egy év alatt nem történt semmilyen változás. Szerdán tudom ajánlani a... bármi mást.

Budapest, Budapest, te csodás. Dehogyis! Nézz már körül! Mi itt a csodás? A dugók, a felkapált város? Az a vakondtúrás a Blahán? Az úton, útfélen lerobban buszok? A szemét, a menekültek meg a hontalanok tengere, amit mindenütt lát az ember? A falatnyi történelem között elsuhanó mosolygós villamos?

Híd alatt, híd alatt, a Margit híd alatt. Most is lehet ott bámulni a csajokat, meg a többit. Ha az ember nem pusztul bele abba a büdösbe. Vagy nem fél a rókáktól, amiből akad a város kellős közepén.

Hétre ma várom a Nemzetinél. Nemzeti minél? Színháznál? Múzeumnál? Sosem sikerült úgy igazán megismernem a várost, meg annak a tömegközlekedését, de a hatos egyiknél sem áll meg, ha nem tévedek. Vagy csak a Nemzeti van már másik helyen, míg a négyes-hatos manapság is ugyanarra közlekedik.

Nézd, az öreg Citadella kinevet. Az öreg Citadella is újul. Már egy éve karbantartás és felújítás miatt le van zárva. Így nem is csoda, ha kineveti azt az embert, aki csak azért mászott oda fel, hogy közelebbről is megcsodálja.

Nékem csak Budapest kell. Hát tessék, vidd haza!

Képgaléria: