Középiskolások Művészeti Vetélkedője 2023. Értekező próza, 3. hely

Pajzs

Azt hiszem, magabiztosan állíthatom, hogy az okostelefon korunk egyik legnagyobb népszerűségnek örvendő vívmánya. Sokféle kutatást folytattak már azzal kapcsolatban, hogy milyen hatással lehet az életünkre, mennyire befolyásolja a mindennapjainkat, a döntéseinket. Ez a műszer nem egy könnyen meghatározható dolog, mert szinte minden megtalálható rajta. Applikációk milliói, vagyis talán inkább milliárdjai. Szövegek, filmek, sorozatok, zeneszámok, videók, hangfelvételek, versek, könyvek, játékok, blogok, tanácsadói weboldalak, újságok, közösségi oldalak… Tovább nem is sorolnám, hiszen lehetetlen mindent megemlíteni. Biztos, hogy minden ember találhat rajta valami olyat, ami leköti a figyelmét. Azt is tudjuk, hogy nagyon sokunknál függőséget idéz elő. Igazából azonban nagyon kevesen gondolnak bele abba, hogy mit is tesz velünk a jelenléte, az, hogy mindannyian birtokoljuk, és hogy mennyire változtat ez meg minket, mert, hogy valamiben megváltoztat, az biztos.

Otthon voltam, hétvége vagy szünet volt, nem tudom már. Négyen voltunk a házban, anyukám, a két testvérem és én. Ők hárman a nappaliban ültek, én pedig a konyhában járkáltam, elmerültem a gondolataimban. Azután beléptem a nappaliba, és a következő látvány tárult a szemem elé: sötét volt, csak anya telefonja és laptopja, az iPad és a számítógép kék fénye töltötte be a szobát és világította meg az arcokat. Az öcsém a számítógépnél ült, a fejhallgató a fején volt, koncentráló, kicsit ideges arcot vágott, és ész nélkül nyomkodta a billentyűzetet. Anya a fotelben ült, a laptopja az ölében volt, a telefonja pedig az egyik kezében. Ő is nagyon koncentrált, felváltva nézett hol az egyik, hol a másik készülékre, ráncolta nagyon a homlokát. A húgom az ágyon ült, az ő fején is fejhallgató volt, és az iPadet bámulta, szinte megbabonázva, de nem különösebben ideges arccal, csak azon kivételes esetekben, ha nem töltötte be az internet elég gyorsan a videót, amit éppen meg akart nézni. Senki sem nézett fel egyszer sem, pedig jó pár percig álltam a szoba közepén némán, őket figyelve, és akkor hirtelen az jutott eszembe, hogy vajon mit csinálnának most ezek az emberek, ha semmilyen elektromos készülék nem állna rendelkezésükre. El sem tudtam képzelni. Sokkal nagyobb kreativitásra lenne szükségük. Valaki talán olvasna, valaki talán írna… És sokkal érdekesebb lenne, sokkal több türelem lenne bennük, sokkal jobban figyelnének egymásra… Ha nem lennének ezek a kütyük, minden sokkal érdekesebb, izgalmasabb és sokrétűbb lenne. Az egy hatalmas illúzió, hogy az okostelefon izgalmasabbá és érdekesebbé tette az életünket. Talán még sokkal rosszabb is lett minden, mert egy csomó mindent elveszítettünk. Az embereknek azt hiszem, nincs már fantáziája. Nincs szükségük arra, hogy gondolkodjanak. Rengeteg érdekes dolog létezik ezen az elektronikus világon kívül, és mi ezeket nem fedezzük fel, mert képtelenek vagyunk kilépni a bűvköréből és a monotonitásából. Nem éljük meg az élet igazi élményeit! Viszont azt a szomorú tényt tapasztalom, hogy akik a mobiltelefonok és egyéb elektromos kütyük függőivé váltak, vagyis folyton azokat pörgetik valamilyen okból kifolyólag, azoknak a való életben már semmi sem elég érdekes. Nem tudom, hogy miért van ez, de mintha már nem tudnának ugyanolyan szemmel nézni a világra. Már nem látnak belőle semmit. Nem éreznek. Igen, nem éreznek semmit. Ami nem gyors, ami nem jön azonnal, az már senkit sem érdekel, elveszíti az értékét. Senki sem tud várni. Pedig a jó dolgokhoz idő kell.

Mindannyiuknak szüksége van egy pajzsra, ami megvéd minket, mert mind sebezhetőek vagyunk. Senki sem akarja, hogy mások lássák a gyengeségeit. Minél többször bántottak valakit, annál könnyebben bújik a pajzsa mögé, mert fél. Mindenkinek más jelenti a pajzsot, de a modern technika új távlatokat nyitott nekünk, rejtőzködők számára. Kiaknázza az összes emberi gyengeségünket, és mi gondolkodás nélkül, mert bele sem gondolunk, hogy mivel állunk szemben, a könnyebb utat választjuk. Viszont biztosak vagyunk benne, hogy jól döntöttünk? Tisztában vagyunk vele, hogy mi a valóság? Azt hiszem, könnyebb figyelmen kívül hagyni.

Nem szeretem, ha valaki sokat nézi a telefonját, de valójában néha én is ezt teszem, engem azonban csak kettő dolog tud igazán lekötni a telefonomban. Az egyik a fontosabb családtagjaim üzenetei, a másik pedig a zene. Ha rossz hangulatom van, ha szomorú vagyok, ha ideges vagyok, ha mérges vagyok, a zene a gyógyírom mindenre. Márpedig azt is a telefonomon találom meg. Bedugom a fejhallgatót, és ha nem is nézem a telefonom, ott lapul a zsebemben, ő szolgáltatja számomra a zenét. A zenéről pedig nem tudok lemondani. Szükségem van rá. A zene megnyugtat vagy éppen feltüzel, energiát ad vagy éppen ellazít, elringat, megbizserget, értelmet ad, és érzem az is, hogy nem vagyok egyedül. Meghat. A zene éltet. Akkor ér a legtöbbet, ha tényleg átérzed. Nem mindig sikerül. Minden élethelyzetben más zenére van szükségünk. Soha nem tudjuk, hogy most éppen melyikre, de ha szerencsénk van, valamilyen módon ráakadunk, néha akkor is, ha nem keressük. Azt szeretem a legjobban, mikor nagyon intenzíven hat rám a zene, amikor mosolyognom, nevetnem vagy sírnom kell tőle, amikor… Amikor érzem, értitek? Amikor minden tagom bizsereg tőle, és nevetek, de közben egy könnycsepp gördül le az arcomon, és nem tehetek róla, mert magától jött, és olyankor… Hát, azt hiszem, ez az egyik legszebb érzés a világon. A zene boldoggá tesz. De tényleg. És szeretek fejhallgatóval zenét hallgatni, mert olyan, mintha egy másik világba kerülnék, mintha magába szippantana egy kis buborék, ami csak az enyém. Egy másik világ, igen, de néha egészen más érzéseket vált ki belőlem, ha fejhallgatóval hallgatom a zenét. Bezárva érzem magam, néha még a fejem is fáj, és félek a telefonomtól. Nem akarok függni tőle. De még engem is meg tudott fogni valamivel. Mindenkit meg tud fogni valamivel. Mindenkinek van gyenge pontja, és azt hiszem, a modern technika már tényleg kiaknázta a létező összes gyenge pontját az embereknek. És akármennyire is szeretek benne egyes dolgokat, például hogy bárhol bármilyen zenét meghallgathatok, nem biztos, hogy ez jó dolog, és ki kell mondanom: az okostelefon az ellenségünk. Mindannyiunknak. Legalábbis egy kis részben biztos. A gond pedig az, hogy egymás között erről nem is annyira beszélgetnek az emberek. Rombolja a kreativitást ez az eszköz, hiszen látom mindenkin! Ha nem tudnak mit csinálni, megfogják a telefonjukat és pörgetik. Ők így használják pajzsként. Én kicsit máshogy, de az a lényeg, hogy valamiféleképpen mindannyiunkat rabul ejt.

Megyek az utcán. Egy nagy csapat fiatal mellett kell elmennem, és hogy ne kelljen a szemükbe néznem, előveszem a telefonomat. Nézem, lapozgatom, még arcokat is vágok, mintha valaki írt volna nekem, mintha valami fontos üzenetet kaptam volna, vagy legalábbis, mintha sietnék valahová, és az órát nézném. Nem tudom, hogy bárki egyáltalán észrevesz-e, nem tudom, hogy így elszalasztok-e valami fontos pillanatot. Már csak így érzem magam biztonságban. Ha nem akarom, hogy hozzám szóljanak, ha el akarok zárkózni előlük, ha nem akarok a szemükbe nézni, akkor is a telefonomat nézem. Érzem, tudom, hogy talán nem jó, amit teszek, de ettől elfoglaltnak tűnök, és megvéd. Úgy tűnik, mintha én is számítanék ettől valakinek, de ez csak illúzió. És valójában, kinek is akarok bizonyítani? Inkább abba kéne belegondolnom, hogy mitől félek egyáltalán, hogy miért félek az emberek szemébe nézni. Mégis mitől félek, hogy mi fog történni? Szembe kell néznem az ilyen irreális elképzeléseimmel és félelmeimmel. Nem bújhatok egész életemben a telefonom mögé.

Látom őt, a fiút, aki nem olyan régen még velem próbált flörtölni és a barátnőjét, jönnek szembe az utcán. Nem fáj, vagy talán igen, már nem is tudom, és magamnak sem tudom megmagyarázni, hogy miért teszem, amit teszek. A fülemhez emelem a telefont. Lehet, hogy tényleg felhívok valakit, de az is lehet, hogy nem, egyszerűen csak tartom azt a hülye telefont a fülemhez, hogy elfoglaltnak tűnjek, hogy azt higgyék, éppen a barátommal beszélek, és hogy lássák, engem aztán nem érdekel, amit ők csinálnak, megvan nekem a saját problémám, és boldog vagyok. Azért csinálom ezt, hogy ne érezzem magam kevesebbnek náluk, hogy ne érezzem magam egy senkinek, lúzernek vagy szánalmasnak. És mindig úgy teszek, mintha sietnék, mert ha csak úgy sétálgatok, akkor is lúzernek érzem magam. Egyetlen hosszabb pillantást sem vesztegetek rá vagy a barátnőjére. Belenevetek a telefonba, vagy legalábbis elmosolyodom. Még akkor is, ha nincs senki a vonal túlsó végén. Na, igen, lehet, hogy ez az, ami szánalmas, de meg akarom őrizni a méltóságomat mindenki előtt. Máskülönben úgy érzem, hogy lekezelnek, hogy nem is törődnek velem. Muszáj azt mutatnom, hogy az iskolán és a koleszon kívül is vannak barátaim, és hogy menő vagyok. Talán ebből a szempontból pontosan ugyanolyan vagyok, mint a többiek. Vagy mégsem. Mivel ők tényleg belekezdenek egy kapcsolatba egy fiúval vagy egy lánnyal. Én meg csak játszom. Időveszteség, rossz érzések… Most már úgy nézek rá, hogy ki a fenét érdekel, de abban a pillanatban, mikor ott vagyok, csak előveszem azt a nyamvadt telefont. Miért? Félek és gyenge vagyok, azt hiszem.

Néha azon kapom magam, hogy egyenesen az Instagramot pörgetem, pedig engem az soha nem érdekel, meg a TikTok sem, még a Facebook sem, és mégis valamelyiket nézem, igaz, hogy TikTokom nincs is. Folyton úgy érzem, hogy még kéne valamit csinálnom, ezért csak elkezdem pörgetni és nem tudok leállni. Néha nem is fogom fel, hogy mit látok, csak nézem a szembejövő bejegyzéseket. Ez nagyon ritkán történik meg, de olyankor mindig rettentően megijedek, és azt kérdezem magamtól, hogy most mégis mi történik velem, de nem tudok elfogadható vagy megfelelő választ találni erre a kérdésre.

Ültünk a kombiban, vagyis a kis, szállító teherautóban, meccsre mentünk a csapattal, és egyszer csak azt vettem észre, hogy mindenki a telefonját pörgeti. A mellettem ülő lány olyan hülyeségeket nézett a TikTokon, hogy pár másodperc után már oda sem tudtam nézni, nagyon rosszul kezdtem érezni magam. Megint előjöttek a kétségeim, megint arra gondoltam, hogy talán bennem van a hiba, és nem értem, hogy miért van az, hogy engem ennyire nem érdekelnek azok a dolgok, amik őket igen. Nekem a TikTok beteges. Egyszerűen nem tudom nézni, mert úgy érzem, mintha megfertőztek volna. Nem tudom, hogy miért érzek így, tényleg, fogalmam sincs. De nekem ez az applikáció vagy program, vagy nem is tudom, hogy a TikTok a pontos definíciója szerint micsoda, szóval, nekem annyira mű, annyira természetellenes, annyira visszataszító, hogy le sem tudom rendesen írni, mit érzek ezzel kapcsolatban. Hülyeségnek tartom, szinte fertőzőnek és veszélyesnek, és engem egyáltalán nem érdekelnek a TikTok videók. Nem tudnak lekötni. Nem értem. Sok, magamban feltett kérdésre nem találom meg a választ.

Azt idő ural mindent. A telefon pedig becsap minket. Az egyik szobatársam három órán keresztül megállás nélkül képes volt nézni a TikTokot, és ez a három óra alatt mit ért el? Semmit sem. Három óra elvesztegetett idő, és most még csak arról beszélek, ami egyhuzamban történt. Az biztos, hogy az elektronikus eszközeink, műszereink, a közösségi oldalak elterjedése óta olyan érzésünk lehet, hogy az idő is kicsit másképpen működik, mintha felgyorsult volna. Nem tudom, mások tapasztalnak-e ilyet, de én néha úgy érzem, mintha minden szétfolyna körülöttem és elhaladna mellettem anélkül, hogy vethetnék rá egy hosszabb pillantást, vagy elgondolkodhatnék rajta. Úgy érzem, hogy nem tudom tartani a lépést. Az ilyen érzéseken csak egyféleképpen tudok tartós időre átlendülni, hogy ne gyorsan váltakozó hullámvölgyekből álljon az életem, mégpedig úgy, ha egyedül maradok a gondolataimmal. Egyre több olyan alkalmat keresek, amikor tényleg egyedül lehetek, külső behatások, de legfőképpen a telefonom behatása nélkül. Persze szívesen vagyok más emberekkel is, főleg olyanokkal, akikkel megoszthatom a gondolataimat, és akik tudnak nekem valami újat mondani. Viszont a szomorú az, hogy nem sok ilyen embert ismerek. Persze, ez talán normális is, nem hiszem, hogy sok olyan embert ismerünk meg az életünk során, akik igazán közel állnak hozzánk.

Azt hiszem, sokszor a fájdalmat akarjuk elkerülni a telefon segítségével, de ennél nagyobb hibát nem követhetünk el. Bár nagyon nehéz, de szembe kell néznünk azzal, ami fáj. Nem futhatunk el a gondok elől. Bátornak kell lennünk. Kilépnünk. Csak akkor élhetünk igazából, ha leküzdjük a korlátainkat. Ami előtte van… Az csak az élet egy utánzata. Merj! Merj lépni! Mit veszíthetsz? Ha viszont nem teszed, akkor nagyon sokat. Ott maradsz a sivárságban, a bizonytalanságban… Ott maradsz, ahol nem történik semmi.