Középiskolások Művészeti Vetélkedője 2023. Humoreszk, 2. hely

A Boskó

A kacsák nyugodtan pancsolnak a vízben a nádas közelében. Meglehetősen csendes most a kis csatorna. A görbület és a kiserdő között hasítja a levegőt néhány ifjú és öreg pecás damilja. Sötétedés előtt, éppen ebben az időben jó bedobni egy-két horgot. A tükröződő vízhorizonton önnönmagunk sziluettje is jól kivehető, a csillapodó napsugár megtöri azt, játszik szemünkkel, így megnehezíti az úszó figyelését. A víz tükörsima felületét ezen kívül csak a halak zavarják, amelyek iparkodva eszik a szúnyogok és vízibogarak sokaságát, vagy éppen kergeti őket egy virgonc kárász valahol. A tüskés nádas, a fáradt fűzfa, a parthoz közeli s attól távoli hínárcsoport is meghatóan mereng a pillanatban. Az egész töltés alszik, legalábbis úgy tűnik, hiszen az élet csak most ébred fel benne.

Ám az idilli csend és nyugalom egyszerre megszűnik. Ahogy a nap lejjebb és lejjebb bukik, a csendből és nyugalomból csak egy feszült hangtalanság marad. A halak apró csobogása is eltűnik. A töltés felől Dejan doktor kutyája elkezd ugatni, megtörve egy kicsit a várakozás hidegségét. Vili bácsi a horgászok közül a legidősebb veterán, pödri a bajuszát, elmélkedve az észlelt helyzeten. Hátrafordul, hogy lenyugtassa Dejan kutyáját egy káromkodással, amikor a görbület előtt az öreg fűzfa síró lombjai meginognak, alatta karikák és fröcskölő víz támad fel. A hangos csobbanás, mintegy csatornába eső farönk, felriasztja a pecások brigádját. A csatorna mindkét feléről odatekintenek az öregek és az újoncok. A tetthelyre nézve rájönnek, hogy az imént történt „csatát” nem lehet annak nevezni. Itt nem volt harc, csak a zsíros kacsatollak úsztak a már megzavart vízen, mint valami gyereknek a papírhajói ringatóztak a küzdelem hullámos karikái között. A horgászok, egyesek összezavarodva, mások ámulva-bámulva, lassan visszafordítják fejüket botjaik felé. Vili bácsi az egyetlen közöttük, aki kissé mosolygott, ahogy meggyújtotta cigarettáját: ,,Hát igen, ez a Boskó volt.” – mondta két slukk között. Az egyik fiatal elhagyván helyét, átvitte botját a becsapódás helyére. Bedobta a botját nagy fogás reményében. Milyen naiv. Vili bácsi lenyúl a karton sör közé, kihúzva egy félig teli alanyt. Átsétál az ifjú helyére, ki nem lehetett több mint 17 éves. „Ugyan fiú, elment már az” – szólt oda vigyorogva. „Nem ám Vilibá, hát nem tetszik tudni, hogy a harcsa üregben lakik? Lassan mozog a folyómeder alján, bőven el bírom még kapni ezen a helyen” – hencegett kishorgász kézikönyv tudásával a kölyök. Vili bácsi beleivott a sörbe, legyintett: „Dehogy.” A fiú, aki mindvégig a vizet bámulta, most mögé nézett s összezavarodottan kérdezte: „Dehogy fogom ki, vagy dehogy van már itt! Melyikre gondol?!” – mondta húzott szemöldökkel. „Igen.”- Szólt Vilibá. Elcammogott vissza a helyére, ahogy egy újabb hangos csobbanás vonta el a fiú figyelmét, amelyet kacsaharácsolás követett. Vilibá hátradőlt a székén. Már nem figyelte az úszót. Tudta, hogy még vagy egy óráig itt úgy sem lesz semmi fogás, hacsak nem akar helyet változtatni. Elmehetne a Kiserdő mellé, ahová már visszatért a nyugalom. Ehhez éppenséggel nem volt kedve, de azért elnézett arrafelé. Egy elhagyatott kalyiba volt ott. Ez Iván háza. Deszkafalai kopottak voltak, a lyukacsos zöld kajak csak úgy odatámasztva állt a ház mellett, a háztól a partig egy ösvény vezetett, de az ösvényt is, a pecahelyet is már rég benőtte a nád és a fű…

Vilibá bámulva azt, elveszve a pillanatban, majdnem hogy megindul a nyála, ahogy a keserű, öreg méreg elönti a szájpadlását, kissé bosszúsan össze is húzza ajkait. Ő ott volt. Egy öreg horgász ráteszi vállára kezét: „Hé, ha már úgy is közbejött a pauza, elmehetünk a boltba dohányért. Vilike? Már megint elbambultál te vénember!” – förmedt rá az elkalandozott Vilire cimborája. Igazat adva neki, Vili összeszedte a cókmókot, s a jelenlegi csikket bedobta a zöld hínárba, amely szorosan ölelte körbe a folyópartot. Elballagtak, otthagyva a pecásokat s a kölyköt, aki még mindig guggolt botja előtt, egyszer kétszer megpróbálta áthelyezni azt a legutóbbi csapás helyszínére.

Sokan a társaságban túl fiatalok ahhoz, hogy emlékezzenek, de Vili bácsi egyike az öreg halászoknak. Ő tudja, hogy mennyire hiábavalók a suhanc próbálkozásai. A töltés közelében lakik, akárcsak régi cimborája, Iván, és nagyon is jól emlékszik az egész esetre. Iván azóta Ausztriába költözött, saját kezével épített és meszelt kalyibája már roskadozik az idő vas fogától.

Egy reggel, körülbelül harminc évvel ezelőtt, ahogy az öregek mesélik, Iván robbanásszerűen kinyitotta a kisház kopott ajtaját, és a nehéz kaliberű pecabotját vállára támasztva előre törtetett, mint egy elszánt katona. Viking szakállát borzolta a délutáni szellő, ahogy indult a csatába. Ahogy mindig, reggel és este egyaránt, erős kezében erős bottal, Iván az általa kaszált ösvényen haladt a víz felé. Gyakran vele volt Vilibá, az ő cimborája és tollkészítője. Aznap elég gyatra volt a fogás, Iván éppen a fő botjára szerelte fel a csengőt, amikor hatalmas zajt hallottak a nádasból. Egyik horgászbotjuk lassan siklott, szétterítve a száraz, susogó nádat, és maga előtt törte az utat a víz felé. Vili bácsi nagy lelkesedéssel kiabált Ivánnak, aki átváltott futásba, de nem valami otromba, dübörgő futásba, hanem mint egy macska, hangtalanul és fürgén szökdécselt a partszélen az oldalsó bot felé. Vili bácsi átverekedte magát a nádason, hozva a hálót, ám amint Iván guggoló alakja elé került, hirtelen megtorpant.

A bot fele már a vízben volt, amikor az erős szláv kéz gyengéden megragadta és kimentette. A zsinór még szabadon futott, a hal még mindig nem tudta, hogy kivel van dolga. Vilibá bámult, kidülledt szemekkel figyelve a zsinórt, amely a fekete mélységbe mutatott. Megszemlélve a helyzetet, egy dologra jött rá: ,,Ez harcsa lesz.” ,, Erősen add meg neki.” ,, Készen állsz?" Iván bólintással felelt, majd megrántotta a botot, felkapta és tekerte, miközben befeszült a bicepsze, s ereiben áramló hideg, elszánt, vörös vér pumpálni kezdett. A szörny nem adta könnyen magát. Iván tapasztalt horgász volt, tudta, hogy ez egy hosszú harc lesz. „Várj, hozok egy sámlit!” – mondta Vili. „Sámlit és sört!” – nevetett fel, miközben klumpáiban elcsoszogott. Mindannyian tudták, hogy a küzdelem el fog tartani.

De ami következett, arra senki sem számított. Az elkövetkező másfél óra a töltésen megtörtént legnagyobb csata volt valaha. Iván bár erős volt, és akkoriban a többi profi horgászhoz képest fiatalnak számított, nem igazán volt harcsázó. Általában a harcsa nem veszélyesebb, mint más töltési nagy fogás, de ez most más volt. A viselkedése, gyorsasága és az ereje! A kecses technika, ahogy cirógatta a fonalat, ahogy húzta és engedte a damilt, mindenkit meglepett. Senki sem tudta megmondani, ki fáraszt kit, ki lesz kitartóbb, és ki visz haza több zsinórt a küzdelem után. Ahogy teltek az órák, a hír eljutott a közelben lakókhoz s egyre nagyobb tömeg gyűlt össze, figyelve a damilt, ami már órák óta feszesen és egyenesen mutatott a víz sötét lelkébe, ahol valószínűleg a legnagyobb, eddig még nem látott harcsamonstrum feszítette a zsinórt, valamint Iván idegeit.

A nézők, akik között voltak horgászok, gyerekek és egyéb tarka helybeliek, segítettek Ivánnak letörölni véres ujjait, nehéz izzadságát és oltani sörös szomját. A gyárban dolgozók hoztak sámlit, mert Iváné eltört a harc közben, amikor a hal elkezdett feszíteni egy régi, elsüllyedt tuskó körül, majd hirtelen felengedett. Iván hátraesett, ahogy a rozoga kis kínai székecske megadta magát. Innentől kezdve ez már több volt, mint maga a kapás – személyes lett a harc. Káromkodások súlyos viharát idézve elő, most Iván szavaival szinte savat köpött a víz felé. A nézők kuncogva és őrjöngve biztatták a fáradt horgászt. Iván gond nélkül, gyorsan feltápászkodott, és szilárdan tartotta a botot. Elrúgta a szegény sámli maradványait, majd szorított ajkakkal elátkozta még egyszer minden rokonát, gyermekét és anyját az ellenfelének, Dunán túl, Tiszán át. A harc sokáig tartott. Volt, hogy úgy lelassultak a történések, mintha nem is mozdult volna odalenn a harcsa. Talán beásta magát a mély és mocskos iszap közé, várva, tesztelgetve, csámcsogva a damilt. Volt, hogy annyira sokáig tartott a mozdulatlanság, hogy egyes fiatalok, akik arra jártak, megkérdőjelezték a hal valódiságát. „Lehet, hogy csak farönkbe akadt, Iván úr!” – Gúnyolódtak.

Mivel a szörnyeteget nem látta senki rendesen, egyesek abban is kételkedtek, hogy harcsa. Mások bizonygatták tapasztalatukra hagyatkozva, hogy kétségtelenül harcsa. Voltak szemlélők, akik azt állították, hogy látni lehetett, ahogy a pikkely megvillan a víz mélyén, de annyi sár és sötét iszap lett felkavarva a mederben, hogy senki sem tudhatta biztosan, hogy valóban az ellenfél mutatta-e meg magát, vagy csupán egy ártatlan áthaladó csukácska villant meg a csatamezőn. Ezért hát körbe adták a botot a bölcs, öreg harcsászok. Annyit tudtak megállapítani remegő kezükkel, hogy nagy, és hogy vegyék vissza a botot, mert kicsúszik a markukból. Iván most nem mérgesen és nem dühöngve bámult a vízbe, de nem is összeszedetten és határozottan. Tartva, szorítva, tekerve. Tartva, szorítva, tekerte a damilt. Haszontalan ismétlésnek tűnt az egész. Kezdett már alvadni a vér a középső- és mutatóujján, melyekkel eddig precízen és kitartóan váltotta a damil engedését és húzását. Hamu lepte szakálla szálait a hideg izzadtsággal keveredve, mint valami szürke festék piszkolta arcát. Úgy nézett ki, mint aki éveket öregedett. Most már nem volt vörös, csak fáradt, hideg és izzadt. A kialudt csikk majdnem kihullt a szájából. Vili bácsi gyújtója megtalálta a lángtalan hamvakat, és ismerős fényt vetett szeme elé. Az előző lágy napfény helyett a gyújtó lángja egy dologra emlékeztette: a damilra. Vili bácsi remegő kezével végre meggyújtotta az átkozott cigarettát, és odaszólt: „Na még egy keveset! A harcsászok szerint már elfáradt! Hamarosan hozzuk a tűzifát, az asszonyomnak szólok, hogy készítse el a csetrest, a harcsapaprikás jól esne most nekünk! Még egy kicsit csak!” Ám két óra heves küzdelem után elpattant az ideg. A nyolcadik cigit a zsinóron oltotta el. A háttérben zajló beszélgetések hirtelen elnémultak. Iván összepakolt és a kis ösvényen elindult hazafelé, ahonnan még aznap délután jött. Az emberek eloszlottak, sokan némán, a harcsavadászok csalódottan csóválták a fejüket, de senki sem volt olyan dühös, mint Vili bácsi.

Attól a naptól fogva tudta mindenki, az öreg hídtól a görbületig, hogy egy új királya van a kanálisnak. Horog koronát visel. Gyors. Nagy. Kitartóbb, mint a legsportosabb ifjú horgászlegenda. Voltak Iván óta olyanok, kiknek horgukra akadt, vagy legalábbis azt állítják. Ám vagy a bot lett oda, vagy a zsinór, semmi sem lett igazolva, semmi sem lett bizonyítva azóta. Vannak, akik viccelődnek az esettel. Amikor valaki az átlagosnál nagyobb harcsát fog, azt mondják, hogy Boskó egyik elátkozott gyermeke akadt horgukra. Hencegnek. Sok idő telt el. Azóta a legendát belepte már kissé az idő, mint Iván helyét a vastag zöld hínár.

Egy az biztos. A kanális egy nyugodt, lassan folyó víz. Nem halmozódik fel sok hínár a gyenge vízfolyás miatt. Legalábbis nem kellene. A csatorna felszínét rengeteg helyen befedi e zöld mocsok. Nincs rá jó magyarázat. Fentről nem jöhet, ott hajók tisztítanak, a Duna sem duzzad. Azt mondják, egy oka van a felszabaduló hínárnak: Ahogy naplementekor Boskó úszik a folyómederben, zavarászva prédáit iszapbirodalmán át, mai napig lóg a damil a szájából, s az vágja, hasítja fel a hínárt, felszabadítva magának a folyómedret, ahogy úszik, úszik Horog Koronával.