A NAPOK LASSAN TELTEK, TELDEGÉLTEK

Munka, gyakorlat, szakdolgozat, egyszerűen sosem akart véget érni. Ez persze nem jelenti azt, hogy megállt az élet. Elhívtak egy felezőre. Igen, egy újabb ismeretlen szó, amit röviden úgy is mondhatnánk, ivászat. Ez egy buli, amit a tanulmányok felén rendeznek. Nálunk pont ez maradt ki. A Jogi Karon az ember állami költségen végigcsinálja a négy évet, aztán meg tíz évig abszolvens, mielőtt otthagyná az egészet a fenébe. Hogy lehetne így felezőt rendezni? Minden esetre úgy voltam vele, hogy senkinek sem fog megártani, ha én munka után elmegyek bulizni, és buli után elmegyek dolgozni.

Hét körül érhettem vissza a lakásra, és nyolc óra húsz perckor arra keltem, hogy lenyomtam az ébresztőt, ami hétkor csörgött, így maradt kerek negyven percem kutyát sétáltatni, etetni, letusolni, reggelizni, elfogadhatóvá varázsolnom a pofaberendezésem, na meg beérni. Versenyt futottam az idővel, megkíséreltem a lehetetlent, és a főnök előtt érkeztem az irodába. Profi vagyok. De rohadtul másnapos voltam. Ennek ellenére támadt egy fergeteges ötletem.

A várost nehéz a metró ablakain keresztül megismerni, szóval eldöntöttem, hogy munka után metrózás helyett inkább elsétálok a lakásomig. Ez egy hatalmas hiba volt, ugyanis lényegében azt tűztem ki célnak, hogy lesétálok 7,5 kilométert. Útközben felfedeztem egy olyan pékséget, aminek Burek a neve, és természetesen zárva van. Megpillantottam azt a boltot, ahol a felköltözésem előtti legutolsó pesti kiruccanásomon, 2017-ben a kedvenc felsőmet vettem. Már kezdtem ismerős helyekre tévedni, de a Google Maps szerint még így is közel két óra gyaloglás maradt hátra az útból. Elgondolkodtatott. Hogy a fenébe kell otthonról a központig (5 km) gyalog kicsit több, mint egy óra, busszal olyan negyven-negyvenöt perc, itt meg a hét kilométeres távot három óra alatt tettem meg gyalog, metróval meg olyan harminc perc lehet. Vagy rohadtul rossz lehetek matekból, vagy itt valami nagyon nem stimmel.

HONVÁGY, PATRIOTIZMUS, KEMÉNYFEJŰSÉG

Nem tudtam volna választani a három közül, viszont az biztos, hogy kőkeményen kötődtem az én kis Szerbiámhoz, amit sosem volt olyan nehéz elhagyni, s aminek már annyiszor fordítottam hátat. Viszont sok bosszúságot okozott a tény, hogy nem tudtam megtalálni az általam szeretett dolgok, főként ételek magyar megfelelőjét. Nem emlékszem arra, hogy hasonló gondom lett volna bármelyik másik országban, ahol eddig megfordultam.

Amikor majdnem nyakon öntöttem magam a nyegle műanyag üvegnek köszönhetően, na akkor szakadt a film, és úgy voltam vele, hogy hozatok otthonról a szüleimmel két kétliteres üveget, mert ami sok, az sok, és az én türelmem is véges.

Nem vagyok hater, nem direkt csinálom, de itt nem, hogy nem jobbak a dolgok, hanem itt tényleg semmi sem jó. Még rendes tél sincs hótakaróval, és a magánorvos sem olyan, amilyennek lennie kéne. Nevezzenek magyarellenesnek, nem fog meghatni, de ez az ország a legrosszabb, ahol eddig éltem. És ezt úgy mondom, hogy Szerbiában születtem és eddig összesen öt országban éltem.

A tudatlanság áldás, mint mondják. Talán ezért hiszi sok ember azt, hogy Magyarország különb, és Szerbiánál jobb. Igen? Per pill Magyarországon a legdrágább a benzin a térségben. Hát, az az igazság, hogy itt ugyanaz van, mint ott. Csak ott minden szerb, itt meg minden magyar. Ha a hivatalos statisztikai adatokra hagyatkozom, akkor Szerbia még jobban is áll.

Én itt mindenben csalódtam. Tudtam, hogy nem ez az ígéret földje, nem Pesten lesz belőlem multimilliárdos álomnő, nem itt találom meg életem szerelmét. De az a leírhatatlan csalódás, ami minden oldalról ért, napról napra gyötört. Számolom a szerződés lejártáig hátramaradt napokat. Úgy hajtottam álomra a fejem, hogy itt minden szar, és reggelre sem lett jobb a helyzet.

NAGY FÁBA VÁGTAM A FEJSZÉM

Dolgozni, kutatni és megírni egy szakdolgozatot talán nem hangzik olyan megterhelőnek, a nap végén mégis üvölteni szerettem volna. S ha már volt felesleges energiám az üvöltözésre, akkor úgy döntöttem, hogy azt valami másba fektetem. Ez pedig nem volt más, mint a spanyol és a német nyelvtanulás. Felváltva álltam, már bocsánat, sz*rul mindkettővel. Amikor már éppen azt hittem, hogy megy valamelyik, mindig találtam valami új nyelvtani izét, ami miatt legszívesebben kivágtam volna a könyvet az ablakon.

Mindig azt mondogatom, hogy költöztem volna inkább Boszniába, ahogyan Paula is ment volna inkább Hufnágel Pistihez. De amikor leültem németezni meg spanyolozni, bevillant, hogy talán Németországba, vagy a napsütötte Spanyolországba kellene költözni. Hogy vannak-e spanyolok meg németek Pesten? Biztosan. Nekem persze egyikkel sem sikerült összefutnom. De azért az arab ismerősömmel sok spanyol rajzfilmet néztünk. Neki nem volt választása, csak beleegyezése.

AZ AJÁNDÉK

Igenis szerettem bejárni a közjegyzőhöz. Jó volt a hangulat, és nem is döglöttem bele a munkába. Tanulni is sikerült valamit. De akármennyire is élveztem a dolgot, elérkezett a gyakorlat vége, pontosabban a határidő, amikor le kellett adnom a naplót. Ezek után már mindenki feleslegesnek tartotta, hogy bejárjak, és persze nekem is jól jött a plusz idő.

A búcsúzás nem üres kezekkel történt. Én csokis muffint vittem az irodába, és a főnököm is meglepett valamivel. Csak eszmei értéke van a dolognak. Egy papírra firkantott Z betűről beszélünk. Aki érti, érti, aki nem, az meg nem. Mi azért jót nevettünk a dolgon. Pont az ilyenek miatt vagyok teljesen biztos abban, hogyha egy nap átlépem egy templom küszöbét, kétségtelenül lángba fogok borulni.

KELLETT EGY KÉZZELFOGHATÓ BIZONYÍTÉK

Az egyetem weboldaláról le tudtuk szedni azt a fél perc alatt megszerkesztett Word dokumentumot, amit ki kellett töltenünk, amivel igazolni tudtam, hogy elvégeztem a gyakorlatot.

Egy icipicit elgondolkodtam azon, hogy milyen nyelven írjam meg a naplót, de aztán rájöttem, hogy akár egy palacsinta receptet is lefirkanthatok, ugyanis az égvilágon senki sem nézi majd át. Így esett, hogy szerbül íródott, de azért illemből odabiggyesztettem egy angol nyelvű dokumentumot is, amit a főnök nagylelkűen hagyott, hogy jómagam megfogalmazzak, majd aláírta, kijelentve ezzel, hogy igenis voltam nála gyakorlaton. Persze mindez teljesen felesleges erőfeszítés volt, de ezt már megszoktuk.

Habár a napló szerb nyelven íródott, kötelezően cirill betűkkel, a főnököm kezébe nyomtam mind a negyven valahány oldalt (Most mit mondhatnék, sokat tanultam, és rengeteg dologról tudok beszámolni.), amit az a rövid idő alatt sikerült legépelnem. Egyrészt azért, hogy írja őket alá, ugyanis csak ezzel tudom majd bizonyítani, hogy valóban elvégeztem a házi feladatom, nem pedig csak kitalált hagyatéki tárgyalásokról írtam, másrészt viszont a beleegyezése is kellett.

Nem adnék át valami olyat az egyetemnek, amire nem adta rá áldását, szóval elő is szedtem a lefordítani való dokumentumot, és készen álltam arra, hogy lefordítsam, illetve elmeséljem neki a leírtakat. A főnök elvette az első lapot, és olvasni is kezdte, obavezna stručna praksa... és még csak nem is tévedett. Én is megpróbálnám kiolvasni még a francia szöveget is, ha elém tennék. Viszont csak egy baj volt. Nem az állt ott, hogy obavezna stručna praksa, hanem az, hogy обавезна стручна пракса. Na ez már megfogott. Villámként nyilallt belém a felismerés, hogy neki azt nem kéne tudnia elolvasni. Igazából nem is tudta, csak annyira ment neki, mint amennyire én vinném egy orosz szöveggel. De azért egy pillanatra komolyan elcsodálkoztam.

Egy hónap után emelt fővel és nagyjából ötven aláírással sétáltam ki az irodából azzal, hogy nyugi, úgyis visszajárok még kísérteni.

ELÉRKEZETT AZ A PILLANAT, AMIKOR NEM VOLT SENKIM

Nem voltam hajlandó meghajolni a „barátaim” előtt, vagy eszköz lenni az ő tökéletes, apuci pénzelte életükben. Lássuk be, én abba a világba sosem illettem bele. Én nem tudtam a politikán kattogni, vagy vitába keveredni emiatt. Én miniszter akarok lenni, én miniszterelnök, én az európai uniós mittomén minek a mije akarok lenni. Ennek hallatán én meg csak részeg szeretnék lenni, hogy elfeledhessem a hallottakat. Szó szerint a szomszédban tombol a háború, én meg egyedül vagyok a nagyvárosban. A hozzám legközelebb állók kb. háromszáz kilométerre voltak tőlem. Nehéz volt megértetni az emberekkel, hogy habár tudom, a szüleim tűzbe tennék a kezüket értem, és otthagynának csapot-papot, ha valami történik, de elválaszt minket egy határ, meg 296 kilométer. És ha valami történik, úgyis felüti a fejét a káosz, a határról meg ne is beszéljünk.

A szomszédban dúl a háború, teljesen egyedül vagyok. Minden itt van egy karnyújtásnyira, mégis távol. Tisztában vagyok azzal, hogy amíg Budapesten vagyok, csakis saját magamra számíthatok, és senki sem tud meggyőzni az ellenkezőjéről. S ezt valahogyan le kellett nyelni.

(Folytatjuk)