Talán mindig nagy divatja volt a nagy csinnadrattával meghirdetett visszatéréseknek, vagyis amikor több éve visszavonult zenészek, évtizedek óta inaktív zenekarok, vagy akár színészek hosszú kihagyást követően újra színpadra állnak. Ezek a visszatérések néha nagyon jól sikerülnek, néha csak a nosztalgiázók számára jelentenek nagy élményt, néha viszont mindenki csak legyint az egészre, és a nagy visszatérésből csak egy egyszeri próbálkozás lesz. A közelmúltban több olyan album, zeneszám is elém került, amit olyan zenekarok adtak ki, amelyeket korábban követtem és szerettem. Mindig félve kattintok ezekre az újdonságokra, mert attól rettegek, hogy a bennem élő emlékeket gyalázzák meg, lerombolják a mítoszt, a rajongást, amit hosszú ideig őrizgettem a tudatomban. A félelem a tapasztalatból fakad, hisz az ilyen produkciókat a legtöbb esetben csalódásként élem meg. Talán öregszem, de ragaszkodom az emlékekkel bőven alátámasztott sokszor hallott dolgokhoz, és egyre kevésbé vagyok nyitott az újdonságokra. Az meg az átlagosnál is nagyobb csalódást szokott okozni, amikor a zenekarok újra felveszik, újragondolják a 20-30 évvel ezelőtti dalaikat, amik szövegét a mai napig fejből tudom, és éjszaka a legmélyebb álmomból felriasztva is hibátlanul lenyomom – ha éppen olyanom van. Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de szabályosan idegesít, és szekunder szégyenérzet kerít hatalmába, amikor azt látom, hogy ötven év körüli férfiak próbálják meg újragondolni ugyanazt, amit valamikor a kétezres évek elején kiadtak. Akkor a huszonéves, ígéretes rocksztárnak és zenekarának mindez jól állt, most viszont sokszor csak erőlködésnek tűnik.

A visszatérő zenészek két lehetőséget mérlegelhetnek, egyrészt minden szempontból ragaszkodhatnak a korábbi dolgokhoz, még kinézetben is, amitől egy kicsit retró fílinget kap az egész, másrészt megpróbálhatják fiatalosra venni a dolgot, lazán öltözni, divatosan, kellően színesen, amivel a permanens lázadást szándékoznak kifejezni, de a végén így is a retró fílinghez jutunk, viszont abból is a rosszabbik fajtához. Ilyenkor az fordul meg a fejemben, hogy talán valamikor el kellett volna gondolkodni a visszavonhatatlan visszavonuláson. Tudom, hogy ez nehéz, de talán a legnagyobb tudás azt tudni, hogy mikor kell abbahagyni, megmondani, hogy mikor van az a pont, amikor az egész kimerül, amikor már nincs felfelé, amikor minden újabb perccel többet veszítenek, mint amennyit nyerhetnek. Persze eszembe sem jut azt mondani, hogy én ezen tudás birtokában vagyok. Másrészt azt sem állítom, hogy minden ilyen próbálkozás feltétlenül rosszul sül el. Vannak persze nagyon szép pillanatok és jelenetek, amikor az adott zenész vagy zenekar visszatérésekor éppen eltalálja a retró fílinget és az aktuális igényeket és elvárásokat, na meg a lehetőségek közötti egyensúlyt. Ennek akár még szép kimenetele is lehet. És azt kívánom, hogy ilyenből legyen sok, legyen még több, és még és még.

Képgaléria: