Középiskolások Művészeti Vetélkedője 2024, Novella, 2. hely

Babilonperspektíva

Alaposan hátba támadott a sors régi legjobb barátommal egy könyvesbolt kávézójában. Régi barátságunk emlékére – mely viharos véleménykülönbségünk eredményeként annak idején a semmibe torkollott – javasoltam, hogy szívjunk el egy békecigarettát, miközben felemelt bal markomban elfehéredő ujjakkal ott szorítottam a fájdalmas körülmények között, ám gyorsan leépült dohányzás utólenyomatát – éppen valamilyen gyümölcsös ízesítésben. Ő rábólintott a dologra.

Az épület tetejére mentünk, és a korlát alatt mindketten kilógattuk a lábunkat a világra.

Mikor felléptünk a tetőre, és az arcunkba türemkedett a város, pofán vágtam idegességemben, ezt ő tudomásul vette, én meg azt, hogy vissza fogom kapni tőle.

Ezután ültünk le a korláthoz, nagy nehezen kigyömöszöltük a lábunkat az alsó lyuk alatt, bár ezt ő kezdte, én csak valamiért utánoztam, és közben figyeltem, ahogy egy keselyű, amely mellettünk nem sokkal épp kapirgálta a betont, kiröhög minket.

Elmondtam neki, hogy nem értem, miért dolgozik még mindig építészként, bár éreztem, hogy nem ez a legjobb téma a békepipával a kezünkben, de erre csak jött a bemagolt rizsa, hogy biztonságos és szép lesz a világ, hogy ez micsoda művészet, hogy az üvegkupolák és tornyok kiemelik városunkat a porból, új világokat formálnak…

Nekünk ez maradt, röhögtem rá, egy biztonságos világ, de legalább a korlát alatt kidugdoshatjuk a lábunkat szellőzni. Már nem helyezheted magad a városkép fölé, már el sem tudom képzelni, hogy milyen érzés a párkányon tangózni a lezuhanás eshetőségével.

– Mi bajod van? Az, hogy nem kockáztathatod az életed?

Ezzel nagyon nagy bajom volt, és ezt el is mondtam neki mindezzel együtt:

– Én megszűntem létezni, megszűnt az ő, a te, a ti. Ami a személyes névmásokat illeti, az az egy, ami megmaradt, az a mi. „Mi” a világ, „Mi” az emberiség, akik egy bolygón utazva részt veszünk az univerzum metronómjában, mert néhányan a múltban kiemelkedtek, és megállapították, hogy a Föld mégsem lapos, vagy hogy a dolgok relatívak, de most már nem emelkedik ki senki, csak „Mi” vagyunk, és ezen a „Mi” vonalon már nincsen kilengés. A világ szíve, vagyis „Mi” egy helyben van. Eddig az EKG-szalagon ide-oda mentek a csíkok, föl-le ugráltak a fajjal együtt, de a vonal már csak tehetetlenül toporzékol, nincs mit jeleznie. Megállt a szív. Egyenes csík van, meg idegtépő sípolás.

Ekkor hozzánk bújt a város hangszennyezése.

– Itt van – röhögtem fel – jelzi a halál beálltát.

Jóleső borzongás futott rajtam végig, ahogy láttam, hogy nem tud megszólalni.

– Ezt az én nyakamba varrod? – kérdezte.

Hallgattam.

– Ezt az én nyakamba varrod?

– Mindannyiótok nyakába. Mindenki, aki ezt a kollektív világot szoptatja, össze van öltve, és saját magukba varrnak bele mindenkit. Így keletkezik a „Mi”.

Szívtunk a gyümölcsös cigiből, az íze erős volt, de mindkettőnknek tetszett.

– Bebizonyítom neked, hogy tévedsz. És ha sikerül, akkor visszaadom azt a pofont.

Kezet fogtunk.

– Ma éjjel kitalálok valamit – fogadkozott. – Holnap jelentkezem.

Másnap délelőtt éppen főztem, amikor felhívott.

– Gyere a tegnapi tetőre!

– Mi van? Miért?

– Ott jól el tudom magyarázni, mit találtam ki.

Végigtrappoltam a betonbolyon, és felhúzódzkodtam a tetőre.

– No, mit szült az agyad?

– Figyelj rám! Tegnap te itt lógattad a levegőbe a lábad, amikor azt az eszmefuttatásodat elmondtad, és a tetőről, meg a városról beszéltél. Figyelj ide! Építeni fogok egy négy kilométer magas tornyot. Minden fölé fogsz látni róla, ellátsz a város széléig, sőt még tovább, pontos adatot is mondhatnék, de gondolom, nem érdekel. Ez egy formázott és vékony épület lesz. És négy kilométer magas. Formabontó lesz és kiemelkedő, pont ahogy akartad.

– Biztos vagy benne, hogy megértetted, amit mondtam?

– Megértettem. A lényeget még nem mondtam el.

– No és mi a lényeg?

– A tetőn nem lesz korlát.

Elvigyorodtam.

– Így már nem lenne rossz, csak azt nem értem, hogy hogyan fog megmaradni ez a torony? Ha szétdől, a romjai nem adnak nekem pofont.

– Mindenki ezt mondta eddig, akinek elmondtam a tervemet. De kiszámoltam gépekkel, és meg fog állni.

– Ha te mondod, akkor biztos úgy van, már csak véghez kell vinni – mondtam. – Kérsz ízes füstöt?

Bólintott. Szívtunk néhányat, ő megjegyezte, hogy jó az íze. Azt hiszem, a jellegzetes szót használta. Ráhunyorogva igazat adtam neki.

Aztán hazamentem befejezni az ételt.

Délelőtt munka közben hívott fel.

– Van egy kis baj.

– Várom a problémáid kifejtését.

– Muszáj korlátot rakni a tetőre. Nem kapom meg az engedélyt a biztonságiaktól.

– Rendben. Építsd meg a tornyod önszórakoztatásra, de a pofon joga elveszik.

– Valamit kitalálok.

– Erősen bizsereghet a tenyered. Csak nem szegnéd meg a „Mi” törvénykönyvét?

– Ne terjeszd el!

– Mit? Az igét, hogy szegjünk törvényt?

– Tőlem olyan igéket terjesztesz, amilyeneket akarsz. Tudod, mire gondoltam. Ne terjeszd el, hogy törvényt szegek!

– Jó. Mindenesetre beszélhetsz énnekem az építmény művészi értékéről, de ha jól emlékszem, te a korláttalanságot, mint slusszpoént tüntetted fel.

– Igen.

– A „Mi” viszont máris kasztrálta az agyszüleményedet vagy legalábbis az érdekes részét.

– Azért legalább még ott van a magassága.

Morgó horkantás harsant a mellkasomból.

– Hát én nem tudom, hogy te mit gondolsz a dolgokról, de az eunuch eunuch marad akkor is, ha kinyújtják.

– Majd kitalálok valamit. Az építkezés elkezdődik, ha átmegy a rendszeren a projekt. A pénz már megvan rá. Holnap gyere ki az építkezésre!

– No, milyen gyorsan haladnak a dolgok, csak nem császárral születik a herélt csecsemő?

– Holnap gyere ki!

Kimentem az építkezésre. Az objektum önmagától épült, ide-oda szikrázó gépek mozogtak rajta, le-föl futkároztak a fémcsőtákolmányon, és miközben egymás körül valcereztek a formátlan pályáikon, szétszórták a beérkező fénysugarakat, a zubogó emberfolyam meg, mintegy válaszul néha felszisszent, és elrántotta fejét az éles fénypofonok elől. Undorodva néztem a szmogízű helyszínt. Még a cigi erős málnaszaga sem tudta elnyomni a bűzt.

– Mennyi időbe telik, amíg eléri az általad kijelölt mennybolt magasságát?

– Úgy kalkulálunk, hogy ezzel a tempóval három hónapba telik a dolog. Még három hónap, és úgy fogunk látni, mint a madár.

– Igen. Mint egy herétlen madár.

– Hidd el nekem, hogy az is fantasztikus érzés lesz, mikor majd a világ legmagasabb tornyáról lenézünk a világra.

Cinikusan rávillant a szemem, és ezt mondtam:

– Biztosan. Majd kijövök néha, megnézni, hogy halad, de szigorúan csak egy háztetőről, ide biztos nem jövök még egyszer, és bennem még mindig vannak kétségek, afelől, hogy amiként közelítesz az Isten lábához, az nem rúgja-e egyszer szét.

– Kételkedj csak. Nem lesz itt probléma.

Négynaponta jártam ki az építkezésre. Az épület egyfolytában nőtt, és azt is be kellett látnom, hogy előnyösen türemkedett ki a földből, hamar a tetőm fölé emelkedett, és elkezdett a várost befedő paplan egyik lyukán kifolyni. Ezt a barátom elé terjesztettem.

– Köszönöm az elismerést – felelte, de én gúnyosan rávigyorogtam.

– Ha a kötőtű átnyúlik a kötés lyukán, felveszi a szerszám alakját a környezete, nyomot nem hagy, csak észreveszik. Ha a tű hegyes volna, átszakíthatná a paplant, és változtathatna valamin, de a te tűd csorba, életlen és élettelen.

– Hagyd már azt a korlátot a fenébe!

– Én ráharapok a mézesmadzagra, ha lehetőséget adnak rá, akkor pedig nem eresztem, csak kitépett fogak árán.

– Akkor makacskodj, ha annyira élvezed! – mondta dühösen, és beleszívott a cigarettámba.

– Milyen az íze a ciginek?

– Erős. De nem rossz.

– Négy nap múlva jövök, hátha kezdesz valamit azzal a két golyóval, amit letéptél a szülöttedről.

– De hát nem én…

– Majd döntsd el.

Négy nap múlva valóban kimentem, és pontosan úgy, ahogy előzőleg elgondoltam, figyelmen kívül hagyta az épület szúró fogyatékosságát. Előzőleg is tudtam, hogy ez a tüske csak engem bök, de mivel az épület ötletét valójában én váltottam ki belőle, ezért jogos a felháborodásom, és erre senki nem cáfolhat rá, csupán helytelenül és jogtalanul, hiszen a barátom maradandó alkotására való vágya és törekvése tőlem ered, az én felfogásom váltotta ki belőle a víziót, de beleszerelmesedett abba, amit ő lényegesnek gondolt, pedig eredendően lényegtelen momentum az, hogy egy épület milyen magas – egy bizonyos szint fölött persze –, amíg van rajta egy korlát, ami meghiúsítja az érzést, hogy szabad vagy.

Pedig én Minden Negyedik Nap kijártam, és elmondtam neki a hibásan létrejött mű történetét, más és más módon, különböző hasonlatokkal, de őt nem érdekelte.

– Egy napon majd arról a tetőről is így nézhetsz le, mint erről itt, és érteni fogod, amit én értek. Úgy fogsz ott fönt látni, mint egy madár, és ott majd kiélheted ezt a büszke gúnyt. Én pedig majd megtorolhatom rajtad ezt a rengeteg sértést. És ha igazam lesz, nem csak egyszer váglak pofon. Megbosszulom az összes szót, amit a tornyomra mértél.

Odanyújtottam neki az aktuális cigimet, köhögött tőle, azt mondta, nagyon egyértelmű az íze, vagyis inkább azt a szót használhatta, hogy határozott.

– Határozott, de nekem pont emiatt tetszik. Magas az ízanyagtartalma, és ez az erős íz kellően érthetően hat, közli veled, hogy epres, te pedig megérted.

– Neked mindent túl kell magyaráznod. De tényleg érződik, hogy epres.

– Még egy hét. Félsz?

– Nem engedem, hogy pofon vágj, te is tudod.

– Nem fogok engedélyt kérni.

– Én pedig nem fogok engedélyt kérni, hogy visszaüssek.

– Nem üthetsz vissza, te már megütötted a magadét, nincs hozzá jogod.

– Fogadtunk haver. Ha a tornyod eleget tesz az elérhető halál közelségének, akkor pofon vághatsz. Te ennek nem tettél eleget. A tornyod érdektelen és lelketlen. Parázna lenyomata egy régi szép ötletnek.

– Ó, hogy zuhannál innen le! Majd szégyellni fogod magad, ha meglátod a művemet – csak rávigyorogtam, és nem beszéltem semmit, ő kikapta a kezemből a cigit, és nagyon mélyet szívott bele.

– Ez áfonyás?

– Igen.

– Az összesnek ilyen határozott az íze?

– Igen.

Lusta álomból ébresztett fel a telefoncsöngés.

Azt mondta, hogy menjek ki az építkezésre, mert ebben az órában épülnek az utolsó részei az épületnek. Odahajtottam, és felmentem a tetőre, ahonnan kezdődött az egész, onnan ráláttam az építményre. El kell ismerni, hogy a torony zavaróan magas volt, ahogy a felhőkbe mardosott, az emberben azt a hatást keltette, mintha összekötné a földet a mennybolttal, de engem hidegen hagyott a rideg építmény.

– No, mit szólsz? – kérdezte a barátom, amikor feljött mellém a tetőre.

– Van rajta korlát?

– Most kerül rá. Utána felmegyünk.

– Eszemben sincs.

– Nem akarsz feljönni?

– Nem. Most semmiképp. Ha állva marad, akkor lehet, hogy egyszer felmegyek. Csak megnézni, mit csináltál, de ha tényleg ott fogom találni azt a korlátot, akkor elég ideges leszek. Tessék, szívj bele! Én még nem próbáltam – átnyújtottam neki egy cigit, beleszívott, majd köhögni kezdett.

– Ez borzalmas.

Én is beleszívtam. Megállapítottam, hogy igaza van, valóban borzalmas. Ez nem egy ízű volt, hanem többféle, de az ízek elsiklottak egymás mellett, különbözőképp hatottak, nem értették egymást, és esélyük sem volt rá, hogy megértsék, tömören jellemezve fatális és totális nyelvzavarban voltak egymással.

Ez járt a fejemben, ez a borzalmas ízvilág, az orbitális tévedés, amely még ezt a ciginek alig nevezhető korcsterméket is homályba taszítja.

A másik közben lement a tetőről, aztán fölment a hatalmas tornyába, felliftezett a tetőre, és kinézett onnan. Én ezután már csak egyszer láttam, néhány pillanat múlva, amikor felhallatszott az a haláli nyikorgás, aztán a reccsenés, és akkor a torony elkezdett szétesni, az egybeolvasztott beton és fémdarabok belezuhantak az alul kibontakozó porfelhőbe, és eltűntek a homályban. Megpillantottam közöttük őt magát is, az objektum darabjai között teljesen jelentéktelenül zuhant alá, valamit kiabált is közben, de nem hallottam, hogy mit.

Van egy oka, ami miatt leírom ezeket. Ezután napokig odafigyeltem rá, hogy ne jussanak nagyon hírek a fülembe. Nem akartam hallani, hogy találták meg az egyetlen embert, a tervezőt, aki átadása előtt a toronyban tartózkodott. Kétségtelen, hogy teljesült a fanatizmusa, hiszen meglátta a világot madárszemszögből, de az én vágyam is teljesült. Habár ő nem tudott róla, de a tornya eleget tett a vágyamnak, az életveszély lehetőségének.

Viszont aztán egyszer eszembe jutott, amikor azt mondta, hogy ha felmegyek vele, megértem majd. Aztán felment egyedül, nélkülem. Nem hiszem, és nem is hittem el, hogy egy ilyen méretű torony létrehozása biztonságosan lehetséges, de nem tudom, lehet, hogy a barátom számára ez nem is volt kritérium. Azt akarta, hogy felmenjek vele, hogy megértsem. Lehet, hogy tudta, hogy Isten összerúgja azt a tornyot, de nem érdekelte.

Ezért zavar annyira, hogy nem hallottam, hogy mit kiált. Valójában a leghalványabb fogalmam sincs arról, hogy melyik eshetőség történt meg. Lehet, hogy egy lépéssel előttem járt, és én vagyok a történetben az értetlen.