Középiskolások Művészeti Vetélkedője 2024, Novella, 3. hely
A szeánsz
A híradó újabb orosz támadásról számolt be. Közvetlenül utána meg arról, hogy az orosz–ukrán háború ki tudja hányadik napján valamelyik ezredes új stratégiát dolgozott ki a védelmi vonalak erősítésére.
Lecsuktam a laptopomat. Nem érdekelt sem az új stratégia, sem a parancsnokság egyéb ötletei. Engem az érdekel, hogy visszakapjam a férjemet. Épen, testileg-lelkileg egészségesen. Már egy éve, hogy besorozták, és több mint egy hónapja, hogy semmi hír felőle. Akkor kapott pár napi eltávozást, hogy utána ismét bevetésre menjen. Az a pár nap, amit együtt tölthettünk, olyan volt most már, mint egy távoli, szép álom.
Miközben a reggeli kávémat kortyolgattam, megcsörrent a mobilom. Anyósom, Natasa volt az.
– Jó reggelt, Elena! Remélem, nem hívlak túl korán. Van valami újság? – kérdezte a tőle megszokott kapkodó, kissé ziháló hanglejtéssel.
– Jó reggelt! – válaszoltam kissé bosszúsan. – Nincs semmi újság.
– Mintha nem jelentkeznék azonnal, ha bármilyen hírem lenne Vlagyimirről! – gondoltam.
Eszembe jutott a múlt heti e-mail, amit a férjem parancsnoka írt. Egész nap kóvályogva mászkáltam a lakásban, mire estére összeszedtem a bátorságom, hogy megnyissam a levelet. Az értesítés rövid és velős volt, miszerint Szemirov százados feladata teljesítése közben eltűnt, valószínűleg fogságba esett, és ha bármilyen hírük lesz róla, értesítenek. Anyósom közben tovább folytatta mondanivalóját, kissé akadozva, amit én a reggeli vodka hatásának könyveltem el. Amióta Vlagyimir a frontra került, egyre gyakrabban nézett már kora reggel a pohár fenekére. Tudtam, neki sem könnyű.
Szememet elborította a könny, ahogy felidéztem az egy évvel ezelőtti jelenetet apósom házában. Vlagyimirrel megmondtuk, hogy elmegyünk Magyarországra a rokonaimhoz, amíg nem tisztázódik a politikai helyzet, és nem szűnnek meg a harcok. Apósom kivörösödött arccal felháborodva ordibálta, hogy azt nem engedi meg. Csak az ő holttestén keresztül. Az ő fia egy Szemirov, nem fog megfutamodni, elmegy és harcol a hazáért. Egy heves veszekedés után Vlagyimir beleegyezett. Hiába sírtam, kérleltem, hogy nekem is szükségem van rá, hiszen alig egy éve vagyunk csak házasok, tele tervekkel, álmokkal. Anyósom valami kérdést tehetett fel, mert hirtelen csönd lett a vonal másik végén.
– Ugye eljössz, Elena? Mondd, hogy igen! – rimánkodott vékony hangján Natasa.
– Talán, ha részletesebben elmondanád újra – kérleltem, mert nem mertem igent mondani valamire, amiről halvány fogalmam sem volt, miért lehet ilyen fontos anyósom számára.
– Holnap estére meghívtam Mikitát, a híres jövendőmondót és médiumot, Nyikát. Azt mondta, meg tudja mondani él-e még Vlagyimir, és ha sikerül kapcsolatba lépni a szellemekkel, akkor talán azt is megtudjuk, hogy hol van. Fontos, hogy öten legyünk az asztalnál, így feltétlenül el kell jönnöd!
Hirtelen azt sem tudtam, mit mondjak. Jóslás, asztaltáncoltatás, ezeken mindig is jót nevettünk férjemmel, hogy van, aki még a 21. században is bedől ilyesminek. És most én is részt vegyek egy ilyenen?
Másnap idegesen készülődtem, titokban reméltem, hátha megszólal a légiriadó, és sajnálattal le kell mondanom a részvételem. De csendes volt a délután, és öt óra tájban nekiálltam öltözködni. A szürke ruhámat vettem fel, amit a nászutunkon vettünk Toscanában. Hirtelen elfogott a sírás, a tehetetlenség és kiszolgáltatottság érzése. Miért kellett mindennek így történnie? Valahol a nagyvilágban most is reggelente egymás mellett ébrednek a házastársak, isszák reggeli kávéjukat, és azt tervezik, mit csinálnak a hétvégén. Én pedig egy médiumtól várom el, hogy híreket mondjon a férjemről.
Már félhomály volt, mire odaértem apósom házához. Aznap nem volt áram azon a városrészen, így az egész még kísértetiesebb volt. Ivánt nem láttam már hónapok óta, és láttam rajta, hogy éveket öregedett. Így is kell neki! Mikor Vlagyimirt kivitték a frontvonalra, nem akartam többé látni apósomat. Most azonban itt álltam előtte.
– Szerbusz, Elena, gyere csak be! – köszöntött.
A nappaliban baljós félhomály volt, mintha a túlvilág már készült volna az itt jelenlevők fogadására. A híres látó, Mikita alkalomhoz illő fekete palástban, és mellette a dundi, vöröshajú Nyita, a híres médium várt. Leültem Natasa mellé az asztalhoz, megfogtuk egymás kezét és vártunk.
A szívem kalimpált, gyomrom táncot járt, míg így ültünk. Egyszerre csak Mikita hívogatni kezdte Vlagyimirt:
– Vlagyimir, jelentkezz! Itt vagyunk, a szeretteid aggódnak érted. Feleséged, szüleid várják, hogy hírt kapjanak felőled!
Ültünk a néma csendben és vártunk. Semmi sem történt, csak a gyertyák lángjai táncoltak a lidérces homályban.
– Szellem, szellem, jelentkezz! Ha Vlagyimir él, jelezz a médiumon keresztül! – folytatta Mikita.
– Nyita erre zihálni kezdett, hatalmas keblei emelkedtek, és az asztal elkezdett imbolyogni.
– Vlagyimir él, nem halt meg, csak más formában van, mint régebben – suttogta a médium. Egyszerre elsötétült előttem minden. Mikor magamhoz tértem, Nyita ült mellettem a pamlag szélén, és egy pohár vodkát nyújtott át.
– Igya csak meg, kedvesem! – szólt nyájasan.
– Mi történt velem? – kérdeztem.
– Éppen elájult, amikor a szellem azt készült elmondani, hogy hol van a férje. De így is megtudtuk azt, hogy él! – mondta Mikita elégedetten.
Iván és Natasa szemrehányón néztek rám.
– Miattam a szellem csak fél munkát végzett – gondoltam magamban –, én viszont sosem hittem a reinkarnációban.
Hamarosan a látnokok elmentek, én is készülődni akartam hazafelé, de megszólaltak a szirénák. Ott ültünk így hármasban. Sötét volt minden körülöttünk, és teljes sötétség volt a szívemben, lelkemben is. Hirtelen éreztem, hogy Natasa egy poharat nyújt felém. Megszagoltam, vodka volt benne, de olyan mennyiségben, amennyivel az ember ásványvizet kínál a vendégének. Lassan kortyolgattam. Kusza gondolataim lettek, eszembe jutott az első randevúnk Vlagyimirrel, a kirándulásaink Magyarországon, ahogy a templomban örök hűséget fogadtunk egymásnak, beköltözésünk az új lakásunkba, óvónői munkám a gyerekekkel, és az itáliai nászutunk.
Egyszerre csak elöntött a gyűlölet a világ, a háború és Iván iránt, aki nem engedte, hogy Miskolcra menjünk a nagynénémhez, amíg le nem csendesedik a helyzet. A sötétség lidérce tovább kísértett, itt lenne az alkalom, hogy megbosszuljam Ivánon, amit tett. Mindenki azt hinné, hogy valami betörő végzett vele, és még lehet, hogy Natasa is hálás lenne nekem.
A reggeli nap sugarai bevilágítottak a Szemirov házba. Szemem égett, fejem hasogatott, a gyomrom kavargott. Gyorsan körbenéztem. Semmi sem utalt a tegnap esti szeánszra. Talán csak álmodtam?
De akkor hogy kerültem ide? Lassan felálltam, és kimentem a konyhába. Natasa ült ott, a reggeli vodkáját kortyolgatta éppen. Szokatlanul csendes és falfehér volt.
– Jó reggelt! – köszöntöttem.
– Elena, szörnyű dolog történt Ivánnal – mondta akadozva.
Megdermedtem. Homályosan emlékeztem az előző esti gondolataimra. Te jó ég, csak nem én tettem valamit?!
– Mi történt? – kérdeztem lélegzetvisszafojtva.
– Nem tudom – sírt Natasa –, talán a tegnap esti izgalom okozta, de azt hiszem, szívinfarktust kapott.
Gyorsan befutottam apósom szobájába. Ott feküdt az ágyon, szinte mozdulatlanul. Kitapogattam a pulzusát, és éreztem, hogy még ver. Cselekednem kell! Eszembe jutott dr. Gorki, a nyugdíjas orvos a szomszédságban. Sietve kimentem az utcára, és elkezdtem rázni Gorkiék kapuját. Rövid időn belül a botjára támaszkodó doktorné jött ki, én pedig igyekeztem elmagyarázni, mi is történt. Hamarosan az idős orvossal már ott is voltunk apósom mellett.
– Valószínűleg szélütés lehetett – vélte az orvos –, sürgősen kórházba kell szállítani. Fél város már romokban állt, de a kórház még működött. Jó pár órát kellett még várnunk, hogy a mentősök kijöjjenek és bevigyék Ivánt. Láttam, hogy Natasa nem lesz képes bemenni vele, így én kísértem el.
A mentőautó a romok miatt nagy kerülővel ért a kórházba. Apósomat mindjárt bevitték az intenzív osztályra, én meg kint maradtam a folyóson. Éreztem, hogy Iván élete egy hajszálon múlik. Évek óta súlyos szívbeteg volt. Nem lett volna szabad beleegyeznem ebbe az asztaltáncoltatásba és szellemidézésbe, tudhattam volna, hogy nagyon fel fogja kavarni, mint ahogy engem is.
Lehunytam a szemem, és hirtelen megvilágosodott előttem, hogy ott állok a lejtő szélén. Annak kívántam rosszat, akinek a fiát tiszta szívből szeretem, és mindvégig csak a saját fájdalmammal törődtem. Soha nem gondoltam arra, hogy apósom is szenved, de arra sem, hogy feleségek, anyák és gyermekek tízezrei szintén semmit sem tudnak szeretteikről.
A szememből hulló könnyek a fájdalom és a megbánás könnyei voltak. Egyszerre csak hatalmas gyengeség fogott el és zuhantam, zuhantam a semmibe.
Nem tudom, mennyi idő telhetett el. Egy kórházi ágyban ébredtem fel, infúzióval és tartós tűvel a kézfejemen. Hamarosan egy orvos jött be hozzám.
– Hogy érzi magát? – kérdezte kedvesen.
– Most már jobban, csak még gyenge vagyok – válaszoltam.
– Jobban kellene vigyáznia, több helyen is megütötte magát, ahogy elájult kint a folyósón. De van egy jó hírem is – tette hozzá mosolyogva –, a kisbabájának semmi baja nem lett!
– A kisbabámnak? – kérdeztem tágra nyílt szemekkel.
Egyszerre hatalmas boldogság öntött el, hiszen szívem alatt hordozom szerelmem gyermekét! És bármi is jön, Vlagyimir, drágám, te velem leszel, a mosolyod, tekinteted ott lesz mindig gyermekünk szemében és kacajában.
0 Hozzászólás
Szólj hozzá