Lapunk első oldalát, illetve ha pontosak akarunk lenni, a harmadik oldalát egy-két kivételtől, különleges esettől eltekintve a vezércikknek tartjuk fenn, és hétről-hétre, vagyis kéthétről-kéthétre ezzel köszöntünk, köszöntelek benneteket, olvasókat. Ez most sem lesz másképp: Sziasztok! Üdvözöllek, köszöntelek benneteket! Ezzel le is tudtam volna az egészet, megtörtént, aminek meg kellett történnie, sőt már több is annál, de ez maradjon köztünk. Sokféle módon tudjuk egymást köszönteni, és talán a a vezércikk legkülönlegesebb formája ennek. Hát, nem furcsa? Ülök, írom a köszöntésemet aktuális dolgokról, anélkül, hogy tudnám, hogy ki az, aki fogadja, és egyáltalán, fogadja-e az olvasó, és mindezt anélkül, hogy bármi esélye is lenne annak, hogy ezt a köszöntést viszonozza valaki. (Mondjuk esélye lenne, például ha az egyik ilyen vezércikkre valaki írna egy válaszvezércikket, ami mondjuk két héttel a köszöntő vezércikk után meg is jelenik, arra reagál, azzal vitatkozik, annak egyes elemeit igyekszik kihangsúlyozni, pontosítani.

De arra is van esély, hogy kommentben történjen a válaszköszöntés, akár Facebook-oldalunkon, akár a weboldalunkon). Amilyen az adjonisten, olyan a fogadjisten – tartja a mondás, vagyis adjonisteneimet kéthetente olvashatjátok a megszokott módon és helyen, viszont a fogadjistent én már nem láthatom, és úgy kell újra és újra megszólalnom, hogy nem tudom, a köszöntés hol ér célba, hol esik le, hol zuhan a mélybe. Különös… Biztos vannak olyan ismerőseitek, akiknek időnként köszöntök, de ők sohasem köszönnek vissza, és egy idő után már ti sem köszöntök nekik, még akkor sem, ha adott esetben szemtől-szemben találkoztok. Na, ez nem olyan, de ez is eszembe jutott. Ez egy ilyen műfaj, egy ilyen megszólalási forma. Szevasztok és sziasztok! Megy ez…

Képgaléria: