Az élet egy törékeny jelenség, hajlamosak vagyunk természetesnek venni, magától értetődőnek, de egy pillanat alatt megszűnhet, véget érhet. A múlt héten a médiát körbejárta a hír, miszerint a vékonycsőrű póling nevű madárfajt kihalttá nyilvánították. A hír érdekessége, hogy brit tudósok (sic!) szerint 1995-ben Marokkóban látták utoljára egyik példányát, viszont arról is vannak feljegyzések, hogy 2001-ben Magyarországon figyelték meg. Akárhogy is, ahhoz hogy kihalttá nyilvánítsák, több, mint húsz év kellett, most jött el a pillanat, hogy a szakemberek is végleg lemondjanak arról, hogy bármikor is megpillanthatják egy élő példányát. A madár valahol Szibériában költött, a teleket pedig elsősorban a Földközi-tenger partvidékén töltötte, de eléggé rejtőzködő életmódot folytatott, és talán a kutatók emiatt nem adták fel ilyen sokáig a reményt. De ennek is eljött a pillanata. A vékonycsőrű póling kihalása túlmutat önmagán, ugyanis ez az első olyan madárfaj a vidékünkön, amely az elmúlt évtizedekben kipusztult, vagyis arra mutat rá, hogy a természetvédelemre még több hangsúlyt kell fektetnünk, még több figyelmet kell fordítanunk a vadon élő állatainkra, még nagyobb erővel kell dolgoznunk az élőhelyeik megőrzésén, és még szélesebb összefogásra van szükség a túlélésük érdekében – nem elég az, hogy a környezetvédelemmel foglalkozó civil szervezetek, intézmények tesznek a természetért, hanem mindenkinek, és szó szerint mindenkinek meg kell változtatnia az életmódját, a mindennapjait, és igen, lehet, hogy fájni fog, lehet, hogy nem fog minden eleme tetszeni, de meg kell tenni, mindannyiunk és az egész bolygónk érdekében.

A fentebb ismertetett hírt megelőzte a Természetvédelmi Világszövetség egyik közleménye, amelyben arról informálták a közvéleményt, hogy 16 vonuló parti madárfaj került veszélyeztetettebb kategóriába, és általánosságban elmondható, hogy a veszélyeztetett parti madárfajok egyes állományai a kétharmadukra zsugorodtak, miközben a becslések szerint a madárfajok hatvan százalékának csökken a világállománya. Itt tartunk most. Egyre több vörös vonalat lép át az emberiség, egyre nagyobb léptekkel haladunk valami sötét és élettelen jövő felé, egyre inkább úgy tűnik, hogy ez a haladás megállíthatatlan, de még vagyunk, és meg kell állítanunk. Az élet egy törékeny jelenség, hajlamosak vagyunk természetesnek venni, magától értetődőnek, de egy pillanat alatt megszűnhet, véget érhet. Nemcsak egy-egy élet, hanem maga a nagybetűs Élet. A mindenkihez tartozó élet, az, amit mindenki a magáénak érez. És ez ijesztő, ezért kell erősnek lenni, kitartónak, és tenni, tenni, tenni. Másképp nem lehet.

Képgaléria: